Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-22 / 245. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 22. Családi kör 13 Ha étvágyuknál vannak a bajszosok, néha messziről elárulja őket a mozgásuk Mikor a harcsa rabol A bajszi gyomrában három jókora kárász volt, mégis evett Legutóbbi cikkemben afrikai harcsáról írtam, amelyet egy horgásztóban sikerült horogra csalnom. Felejthetetlen élmény volt a harcos, küzdő hal megfogása, amelyről kiderült, hogy szinte elpusztíthatatlan. De bárki bármit mondjon, azért a szürkeharcsa az igazi. Az a mi fajtánk. KÖVESDI KÁROLY Szeptember közepe volt, igazi vénasszonyok nyara. Kedvenc vizünk mellett ültünk barátommal, a Kis-Duna egyik holtágánál. Több okból is szeretem ezt a vizet. Egyrészt azért, mert erdőben folyik, tehát hamisítatlan természet veszi körül az embert, másrészt azért, mert a pár kilométeres, folyónyi szélességű holtágat csak egy patakocska táplálja a felső végén, ezért folyása igen lassú, szinte állóvíznek mondható. A terep igen akadós, összevissza bedőlt fák, vízbe lógó lombozat tarkítja a partot. Tülajdonképpen csukázni készültünk aznap, de a csukák másképp gondolták a dolgot. Igaz, hétágra sütött a nap, csak néha-néha bújt el a felhők mögé, így a terveket félrecsapva, átszereltünk békés halakra. De valahogy azok sem tülekedtek a csali körül. Csak a szokásos kárászinváziót tapasztaltuk szinte egész nap, azokból is a tenyeresek jöttek. Ilyenkor az ember mindenféle trükkökkel próbálkozik. Egyik botomat fenekezve hagytam bedobva, de a másikról leszereltem az úszót, és csak úgy, „natúrban” úsztatni kezdtem egy ujjnyi esőgilisztával. Szépen tekergeti a boltban vásárolt csali, és a gyermekkoromat juttatta eszembe, amikor a kis Murány folyón horgásztunk így. Ennél a módszernél a hal, ha felveszi a csalit, semmüyen ellenállást nem érez, még az úszó pár grammját sem, ráadásul a csali úgy viselkedik a vízben, mintha éppen akkor pottyant volna le valamelyik fa vagy bokor ágáról. Nem kell a kapásjelzőt, botspiccet bámulni, mert ha az ember az ujjai közt tartja a zsinórt, minden húzást, pöccintést azonnal megérez. A hatás nem is maradt el: az első bedobást követően pár perc múlva elindult a zsinór, s amikor bevágtam, elég szép ellenállás felelt. Kilós jászkeszeg volt a zsákmány. Kisvártatva kárász jelentkezett, de akkora, mint egy kisebbfajta ponty. A módszer tehát most is bevált. Mivel nem szeretek egy helyben ücsörögni, leballagtam a torkolathoz, ahol a holtág vize a Kis-Dunával találkozik. Az előző napokban meglehetősen sokat esett, így zavaros volt a víz. A Kis-Dunáé mint a tejeskávé, a holtágé akár az orosztea. Ahol a két víz összekeveredett, oda pöttyintettem be a gilisztát, s hagytam, hadd sodorja, vigye a víz, amerre akatja. Fő a természetesség. Az első dobás nem hozott kapást. A második sem. Ekkor észrevettem, hogy előttem, szinte a lábam alatt, megmozdul a hínár, amely ide-oda lötyögött a zavaros víz kavargásában, a part közelében. Mintha valami nagy test miatt megnyílt volna a zöld mező, majd összezárult. Kezdtem jobban szemrevételezni a vizet, és akkor vettem észre, hogy itt is, ott is tolóhullámok borzolják a felszínt. Semmi harsány csapkodás, mint amikor a bálin rabol, csak csöndes hullámok. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen miféle nagy halak mozognának üyen zavaros vízben? Ráadásul a nap is süt, igaz, el-eltű- nik, néha hosszabb időre. Márpedig ezek halak! Aztán lassan leesett a tantusz: harcsák vagy süllők rabolnak a zavaros lében, amelyben a kishalak zavarodottan úszkálnak a két vízáramlat találkozásánál. Na, lógassunk csak tovább! Most már közelebb ejtettem be a csalit, alig kétméternyire a parttól, szinte a lábam elé. Közvedenül a hínármezőhöz. A harmadik beejtésre egyszer csak elindult a zsinór, majd megfeszült, és a bot spicce a víz felé bólintott. Olyan gyors volt a kapás, hogy Nem kapitális, de azért szép (A szerző felvételei) majdnem elbénáztam a dolgot, de aztán belesuhintottam a húzásba. Rögtön éreztem, eleven erőbe ütöttem. Ez nem kilós jász lesz, az biztos. Először nagyobb márnára gondoltam, de ahogy elindult a folyó közepe felé, kígyózó mozgásáról azonnal felismertem: ez bizony harcsa. Megreccsent a fék is, s mivel a harcsa első kirohanásakor ügyelni kell, meg aztán azonnal nem tudni, mekkora az ellenfél, puhábbra állítottam. Mennyei muzsika a horgászfülnek az orsó kerregése, amikor erős hal húzza a zsinórt! Fejben gyorsan végiggondoltam mindent: a bot rendben, a zsinór huszonötös Royal Platináim, amit ugyan nem ismerek, de lévén japán márka, biztosan jó, azzal sem lehet gond. Talán a horog lehetne nagyobb, elég kicsike, hatos, abszolút nem harcsára való kampó, de ha jó helyre akadt, kibírja. A környék tiszta, akadó sehol. Hát akkor játszadozzunk, mondtam a halnak, vagy inkább magamnak. Az az igazság, hogy borzasztóan izgultam, hiszen nagyon régen fogtam utoljára szürkeharcsát, márpedig ez komoly ellenfél. Sejtelmesen húz, rángatózik a víz alatt, és minden trükköt bevet a menekülésért. Például fejreáll, és farkával üti a zsinórt, meg-megug- rik, a legkisebb gyökérzet, akadok közé, bedőlt fatörzs mögé besurran, ha engedjük. Erőltetni semmiképpen nem akartam, egyébként sem vagyok híve a hal gyors kicsőrölésének. Inkább tovább fárasztók mindig, mintsem orrba vágjon a bot. De hogy ne kerítsek túl nagy feneket a dolognak: néhány perc múlva halam megmutatta magát, és elégedetten konstatáltam, hogy valahol öt és tíz kiló közötti lehet. Nem kapitális, de hát attól mentsen meg a teremtő. Ezen a vízen veszítettem már el húszkilós pontyot a kispecával, amikor bodorkát fogdostam csalinak. A harcsa feljött, majd ismét lefelé tört, húzta a botot a kezemből. Aztán elindult a holtágban felfelé. A parti bokrok miatt azonnal visszafordítottam, és közben szorítottam egyet a féken. Néhány kör után úgy gondoltam, elég a mókából. Óvatosan a parthoz navigáltam, majd miután egy fejpaskolással meggyőződtem róla, hogy nem áll szándékában újra kirohanni, belenyúltam a szájába, és nem törődve azzal, hogy kézfejemen esetleg nem marad bőr, kiemeltem a partra. Rögtön láttam, hogy nem tévedtem nagyot, 7-8 küós lehet a bajszi. Örömöm leírhatadan volt. Mintha legalábbis kapitális halat fogtam volna. De hát szűkös napok után, ráadásul fényes nappal harcsát fogni! Gyorsan felkantároztam, és kikötöttem az ágashoz. Még próbálkoztam egy ideig az ejtegetéssel, majd miután nem fenyegetett újabb siker, mégiscsak felszereltem egy úszót, és horgot cseréltem, amelyre három szál jókora gilisztát raktam. Vagy fél óráig körözgetett előttem az úszó a zavaros vízfelhők között, hol a parthoz közel, hol eltávolodva, hol az orosztea-mezőben, hol a tejeskávéban. Már szürkülni kezdett, amikor megállt az úszó, meg- döccent kissé, majd méltóságos lassúsággal elmerült. Szívem majd kiugrott a helyéről: talán megint egy harcsa? Süllő volt, alig méretes. A nem neki szánt nagy horog teljesen átütötte az alsó állát, de könnyű volt megszabadítani tőle. „Nőj nagyobbra!” szóltam utána, amikor visszaadtam a folyónak. „Vagy küldd ide a nagyapádat!” Végül is nem fogtam több halat, de azért elégedetten tértem vissza barátomhoz. Azóta is többször voltam azon a helyen, fogtam is pár süllőt, de a titokzatos harcsákkal nem sikerült találkoznom. SZÓ MI SZÓ Unokámmal beszélgetek PÉTERÉI SZONYA Tüdőd, kicsim, a felnőttek tényleg nagyon furcsák. Amikor elszállnak felettük az évek, és szárnyra bocsátják gyermekeiket, vérmérsékletük szerint gondolni kezdenek arra, mennyire jó lesz, ha majd nagyszülővé válnak. így volt ez velem is, bár amikor a mamiddal beszélgetve szóba került a gyermekvállalás témája, igyekeztem visszafogni magam. Soha nem unszoltam szüléidét, hogy végre tervezzék már érkezésedet. Elfogadtam, hogy a mai vüágban a fészekrakás, a karrierépítés feltétele lehet majdani nyugodtabb élet- feltételeidnek, boldog gyermekkorodnak. Egyszer majd elmesélem neked, mekkora öröm járta át a szívemet, amikor édesanyád - aki az én elsőszülött gyermekem - tudatta az örömhírt, áldott állapotban van. Neked biztosan nem lesz furcsa, hogy SMS-ben közölte, mert szerintem számodra az élet természetes tartozéka lesz nemcsak a maroktelefon, hanem más, számomra még ismeretlen műszaki csodagép is. Azt is bevallom majd, hogy attól a boldog perctől kezdve nincs és talán nem is lesz többé egy nyugodt pillanatom sem, mert hiszen féltem kezdtelek benneteket. Jót tett ugyan, hogy a fejlett orvostudománynak köszönhetően láthattam bájos arcocskádat, forgolódó testedet anyukád méhében, de igazán csak akkor nyugszom meg, egy időre legalábbis, amikor néhány hét múlva a karjaimba vehetiek. Nem tagadom, jó nagyid szeretnék lenni, bár nem sejtem, mi mindent kell tennem a cél eléréséhez. Anyukád persze egyre hangoztatja, hogy elkényeztetésedről szó sem lehet, de hiszen én sem azt tervezem, hogy anyámasszony katonája váljék belőled. Nem elkényeztetni, csupán kényeztetni szeretnélek, hogy tudd: bármi bajjal, gonddal nemcsak a szüléidhez, hozzám is menekülhetsz. Remélem, érezni fogod, hogy én másképp szeretlek, mint apád és anyád, hogy velem másképp lehet majd beszélgetni, vagy olykor cinkosan összekacsin- tani a hátuk mögött. Huzamosabb ideje könyvekből próbálom megtudni, miképp válhatnék jó nagyivá, de valahogy nem találom a megfelelő útmutatást. A minap pedig egy zenebolt előtt sétálva jutott eszembe, hogy altatódalokat kell tanulnom. Amikor ezt odahaza bejelentettem, családom tagjai furcsán mértek végig, de aztán Kati, a nagynénéd beszerezte a kottákat, leült a zongora elé, és órákat ad nekem. Ne izgulj, kicsim, majd ha megérkezel és a karaimban tartalak, tudni fogom, mit kell termem, nem követhetek el hibát. Érzem, jól megleszünk egymással, bízhatsz bennem. FELHÍVÁS Ki a szükségben ad, kétszer ad! A jóságos tekintetű ember áldott lesz, merti kenyeréből a nincstelennek. Péld 22,9 A Johannita Segítőszolgálat - Slovakia felhív minden segítem kész embert, hogy támogassa az erdélyi, életet nyomorító árvíz károsultait. A szlovákiai Johannita Segítőszolgálat a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend Magyar Tagozatának köszönheti megalakulását. A lovagrend az első keresztes háború idején, 1099- ben, Jeruzsálemben kezdett szerveződni, feladata az elesettek, a rászorulók, az árvák és a betegek keresztyéni istápolása. Az érdemi munkát a lovagrend segélyszervezete, a segítőszolgálat végzi. Hét kiválasztott szlovákiai magyar középiskolából évente jutalomban részesítünk egy-egy, emberségben kitűnő diákot. Ezen kívül, ez ideig két alkalommal üdültettünk gyerekeket Borzován, a Szilicei-fennsíkon. Segítőszolgálatunk szándéka a kisebbségben élő árvízkárosult magyarok anyagi támogatása. E célból nyitottunk számlát az OTP Slovakia bankban, ahová, kéijük, adományaikat utalják a 8721021/5200 számlaszámra. Köszönettel: Batta István elnök Várady Kornélia: „Az már nem az önkormányzatok, hanem a törvényalkotók hibája, hogy az olyan szülő, aki anyasági segélyt kap, nem számít szociálisan rászorultnak” Kalács és joghurt az iskolában, no és a hézagos szociális törvény CSEPÉCZ SZILVIA A csallóközaranyosi alapiskola tantestületének több tagjával együtt az igazgatónő, Várady Kornélia is az iskolai étkezdében ebédel. A sulikonyhá a törvények értelmében önálló intézmény, s közvetlenül az önkormányzat fennhatósága alá tartozik.- Ha azt mondom, hogy a falubéli szakácsnők nagyon finoman, házias ízekkel főznek, nem dicsértem őket eléggé - értékeli a menza kínálatát az iskola igazgatónője. - Egyrészt képesek olyasmire, hogy a tésztafélék kategóriájában nem csak krumplis vagy túrós tésztát tesznek a gyerekek elé, hanem kalácsot dagasztanak (!), de a meny- nyiség mellett a változatos étrendre is odafigyelnek. A feltálalt ebédre szánt összegből a konyha igazgatónője hetente legalább kétszer „ki- gazdálkodja” a gyümölcsöt vagy a joghurtot, ami akár uzsonnának is megfelel. - Ebben a tanévben 234 diákunk van - mondja -, emelkedett a létszám, s hat év után az idén két párhuzamos első osztályt nyithattunk. Ez annak is köszönhető, hogy az aranyosi, ún. szatelitte- lepülésekről (Nagyiéi és Fölaranyos) is idejöttek a gyerekek. Utóbbi helyen főleg szlovák családok élnek, de mivel mi vagyunk a legközelebb, hát anyagi okok miatt hozzánk, a magyar iskolába íratták be csemetéjüket. Iskolaotthonos napközit működtetünk, vagyis az elsős gyerekeink nem hordanak haza táskát, leckét, itt vannak reggel fél nyolctól délután négy óráig az iskolában, és a délutáni órákban még készség- és képességfejlesztő gyakorlatokat is végeznek velük a nevelőink. A tízórait, uzsonnát hazulról hordják, s körülbelül nyolcvanan járnak az iskolai étkezdébe. Sajnos, vannak köztük olyanok is, akik erre a szó szoros értelmében rászorulnak. Nekik egy koronáért jár az ebéd, a többit a szociális osztály fizeti. Én nagyon örülök ennek a lehetőségnek, mert látom, hogy miből áll a diákok tízóraija és uzsonnája. Vannak szülők, akik nagyon értelmesen gondolják végig, hogy mit pakoljanak a gyereknek, ilyen például a vajas kifli, mellé csemegének egy kis gyümölcs vagy édesség, és a tea. A szülők egy másik csoportjának már vagy ideje, vagy kedve nincs tízórait csomagolni - habár én akár gyakorló anyaként is úgy gondolom, hogy még a három műszak mellett is kell lennie tíz percnek...! -, és ehelyett pénzt adnak a csemetéjüknek. Ezek általában a kétliteres kólát hozzák az iskolába, mellette egy csomó édességet, s maximum vesznek egy-két puszta kiflit is. Ez is nagyon egészségtelen, de a legrosszabb a harmadik réteg helyzete: ők vagy nem hoznak tízórait, vagy ha hoznak is, amint beérnek az iskolába, máris megeszik. Tehát valószínű, hogy otthon nem reggeliztek, de az is előfordul, hogy nem is vacsoráztak. Megesett már, hogy egy gyerekünk valaki másnak a tízóraiját emelte el egy óvatlan pillanatban. Én ezt nem nevezném lopásnak - egyszerűen éhes volt. Tehát azt gondolom, hogy az egykoronás ebédek nagyon hasznosak, mert így ezek a gyerekek naponta legalább egyszer normális, meleg ételt kapnak. Ezt a szociális osztály kínálja fel a polgármesteri hivataloknak, és ott döntik el, hogy bizonyos kritériumok alapján kik azok, akik, úgymond rászorulók. Az már nem az önkormányzatok, hanem a törvényalkotók hibája, hogy például az olyan szülő, aki anyasági segélyt kap, nem számít szociálisan rászorultnak, mivel van valamilyen bevételi (?) forrása. Hiába nincs egyéb, csak a családi pótlék és a legkisebb gyerek után járó anyasági segély, s az apa hiába munkanélküli, a család sajnos már nem számíthat a szociálisan rászorultak, így iskolás gyermekük ebédtámogatására sem.
