Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-06 / 231. szám, csütörtök
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 6. Elhunyt Szűcs Béla Hosszan tartó, gyógyíthatatlan betegség következtében het- venhatodik életévében elhunyt Szűcs Béla publicista, lapunk egykori munkatársa. Hétfőn, október 10-én, háromnegyed tizenkettőkor temetik a pozsonyi krematóriumban. Másfél éve lehet, hogy először döbbentett meg. Kedvedenül, elharapózó betegségére hivatkozva lemondta először, aztán végérvényesen szokásos heti, rajkai borozgatásunkat, ahol a Feri pincéjében mulatságos és tragikus történetek révén elevenítette fel a szlovákiai magyar újságírás második világháború utáni alakulását. A Fényes Szelek hazai nemzedékéhez tartozott, aki Királyhelmecről szinte gyermekfejjel érkezett a fővárosba. A pozsonyi pedagógiai iskola érettségiző diákjaként már szerkesztette az Új Szó mellékleteként akkortájt megjelenő Iíjúsági Szemlét. Később az Alkotó Ifjúság fő- szerkesztője, majd az Új Ifjúság munkatársa lett. Több mint fél évtized után tért vissza lapunkhoz, a külpolitikai rovat vezetőjeként. Néhány nemzedéktársához és más kollégájához hasonló, Dubček-párti bátor kiállásáért a Prágai Tavasz katonai eltiprása után őt is száműzték szerkesztőségünkből, ahova csaknem húsz esztendő múltán, a rendszerváltás után térhetett vissza. Megkövettük őt is és a hozzá hasonlóan sok értelmetlen szenvedésre, némaságra kárhoztatott sorstársait is. Elhunyt kollégánk képes volt felülemelkedni az őt ért súlyos igazságtalanságokon, nem boszszúra törekedett, hanem újra dolgozni, alkotni akart. Legjobb barátjával, az évekkel ezelőtt elhunyt Zsilka Lászlóval és Miklósi Péterrel közösen álmodták, teremtették meg a Vasárnap családi magazint. Már súlyos beteg volt, de azért csak betipegett a szerkesztőségbe. Hozta magával aforizmáit, karikatúráit, kedélyes baráti szavakba csomagolt okos szakmai észrevételeit. Néhány napja újra mosolygott néhány pillanatig, amikor egyik közeli barátja nagytoronyai tokajival kopogott be hozzá. Fájdalmunkban, gyászunkban talán némi enyhet nyújthat, hogy mielőtt eltávozott közülünk, még egyszer, utoljára, hazai ízeket kóstolgathatott. S most immár ő is odaátról figyeli féltő szeretettel, Zsilka Lacival és más elhunyt kollégákkal együtt azoknak a munkáját, akik mostanság írják, formálják, tovább éltetik az Új Szót meg a Vasárnapot. Szilvássy József RÖVIDEN Könyvbemutató a Vámbéryben Dunaszerdahely. Závodszky Géza történész Hazáért, szabadságért - Magyar történetek című kötetét mutatja be Zsidó János féli esperes ma 18 órakor a Vámbéry Irodalmi Kávéházban. A szerző a Lilium Aurum Könyvkiadó gondozásában megjelent új kötetében „a Rákóczi-szabadságharctól a Kossuth Lajos temetéséig terjedő időszak történeteit beszéli el hitelesen, de az igaz mese varázsával. A magyar szabadságküzdelmek hősi, ám humort sem nélkülöző képei elsősorban a tizenéves fiatalokhoz szólnak, de számot tartanak a történelmet szerető felnőtt olvasóközönség érdeklődésére is.” (ú) Szombattól: XIX. Városi Kulturális Napok Határon innen és túl ELŐZETES Pozsony. Idén a hagyományokhoz hűen ismét október elején veszi kezdetét a fővárosban a Csemadok Pozsonyi Városi Választmányának rendezvénysorozata, az immár 19. évfolyamába lépett Városi Kulturális Napok, amely december 4-ig kilenc programot kínál a közönségnek. A kulturális napok Dénes Sándor grafikus és ötvösművész Emlékeink a Kárpátok karéjában című kiállításával nyílik meg október 8- án, szombaton 15 órakor a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában. Ugyanaznap 19 órától Halotti beszéd címmel Bárdos Ágnes előadói estje kezdődik a Pozsonyi Casinó- ban. Október 10-én, hétfőn 19 órától a Komáromi Jókai Színház társulata szerepel a Hviezdoslav Színházban a Jókai Mór regénye alapján készült Gazdag szegények című vígszínművel. Kossuth-díjas költőnk, a 70. születésnapját ünneplő Tőzsér Árpád szerzői estje október 19-én 17 órakor kezdődik a Csemadok székházénak nagytermében. A költővel pályatársa, Cselényi László beszélget. A Csemadok Pozsonypüspöki Alapszervezete megalakulásának 55. évfordulója alkalmából műsorral egybekötött megemlékezést rendez október 22-én a Vetvár művelődési házban. Történelmi kalandozásra invitálják a szervezők a közönséget november 9-én: a Csemadok nagytermében 17 órától történelmi ismeretterjesztő előadás kezdődik. A november 14-től 18-ig tartó Őszi Magyar Diáknapok ugyancsak a rendezvénysorozat keretében zajlanak. A programoknak azonban ezúttal nem csupán Pozsony ad otthont: vannak külföldi helyszínek is. Október 15-én Brünnben, a spil- berki várban koszorúzással egybekötött megemlékezést tartanak az aradi tizenhármak emlékére. November 5-én a magyarok ausztriai szimbolikus sírjánál, Bad-Deutsch- Altenburgban kerül sor koszorúzással egybekötött műsoros megemlékezésre, melyen fellép a Corda Fratum egyházi énekkar. A Városi Kulturális Napokat december 4-én a komáromi Concordia vegyes kar adventi hangversenye záija a Szent Miklós plébánia- templomban. (me) Beszélgetés a 70 éves Tőzsér Árpáddal, aki még mindig „a »próbálgatás«, a képlékenység állapotában” van Nem akarok Monsieur Teste lenni Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell - figyelmeztet Ludvig Wittgeins- tein. Ennek ellenére mindig akadnak néhányan, akik megpróbálkoznak a lehetetlennel, s e néhányak kicsi, ám annál jelentősebb hányadának - maradék-mind- annyiunk örömére és gyönyörűségére - e „mutatvány” csudaképpen rendre sikerül. Kérdéseinkre a ma hetvenéves Tőzsér Árpád válaszolt. LŐRINCZ PÉTER Pécsi Györgyi szerint Érintések című kötetében „a versszöveg személyességének teljes elvonására tesz kísérletei’. Mivel magyarázható, hogy mégis e kötetben körvonalazódik először egyértelműen az a személyes, intim, önfeltáró narratíva, ami későbbi költészetének egyik jellemzőjévé, mondhatni védjegyévé vált? Az Érintések c. kötetem (hadd jegyezzem meg, hogy 1972-ben jelent meg) az én avantgárdom. Ott vált, hogy úgy mondjam, nyelvi magatartássá bennem a babitsi felismerés: „Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekeséi’. Azokban az egykori versekben a szubjektum valóban együtt formálódott a nyelvi anyaggal, s nem egy, a versen kívül adott személyiség alakította magához a vers, a nyelv eszközeit. S ha ez mégis „személyes, önfeltáró narratívának” hat, akkor erre csak azt tudom mondani, hogy a teremtődő és megteremtődő személyiség is személyiség. S annak sincs kárára, ha személyesen hiteles. A kérdés csak az, hogy kihez, milyen személyhez viszonyítva az. Az én Érintések-beli személyiségem valószínűleg nem a szerző civil énjével összevetve az. Költői pályáját a különböző irányzatok és stílusok váltogatása jellemzi. Ez az alkotói magatartás értelmezhető akár az identitás folytonos újrafogalmazásaként is? Elképzelhető, hogy az olvasóim egy részében így csapódik le a dolog, s ha igen, semmi kifogásom ellene. Egy véleményen vagyok a francia költővel, Paul Valéryvel: az ember, míg fiatal, számos személyiséget hordoz magában, sorra próbálgatja őket, aztán kiköt az egyiknél, s annak érdekében mintegy elnyomja magában a többit. Felnőttként már mindenki N. N. vagy X. Y., a szerep héjként rákér- gesedik a képlékeny lélekre. Én, úgy érzem, még hetvenévesen is a „próbálgatás”, a képlékenység állapotában vagyok. Semmi kedvem feladni egy lehetőség kedvéért a többit. Bár tisztában vagyok vele, hogy ez üyen korban már lehet akár komikus is kicsit. Nem baj. Nem akarnék „Monsieur Teste” lenni. A „teste” ugyanis franciául „kéreg” vagy „maghéj”. Azonkívül pedig Valéry egyik művének a címében is benne van, így: „Monsieur Teste”. Verseiből rendre visszaköszönnek a világirodalom nagy alakjai: Jób, Don Quijote, Faust, Finnegan, Behemót... Költői alkatát, a szó, a vers erejébe vetett hitét tekintve várhatjuk talán egyszer akár Vejnemöjnen alakjának a felbukkanását is? Köszönöm az ötletet, de azt hiszem, egy kicsit még fiatal vagyok Vejnemöjnen szerepére. Őt ugyanis a világ ősanyja, Ilmatar szülte, s így egyidős volt a teremtéssel, én meg még csak hetvenéves vagyok. De majd ha késztetést érzek, hogy politikai és irodalmi életünk némely ellenszenves Joukahajnenjét a földbe énekeljem, megfontolom a dolgot. Egy, a nyelvet mesterfokon művelő, személyes hangú, nem erőltetett humorú, a természetes játékosságát versbe átmenteni tudó költő, amilyen Ön is, miért nem ír gyermekverset? A kérdésből egyenesen következik, hogy a gyermekversnek sajátja a játékosság és a humor. S ha ez a játékosság és humor az én verseimben is természetes módon jelen van, akkor ez azt is jelentheti, hogy némely versem esedeg idővel akár „gyermekverssé” is minősülhet. Örülnék neki. Swift sem gyermekeknek írta a helyenként meglehetősen vitriolos Guliveijét, mégis gyermekirodalom (is) lett belőle. S nem is igen vagyok meggyőződve róla, hogy a gyermekirodalomhoz kell a szándék. Költészetének egyik kulcsfogalma a közép-európaiság. Miként határozná meg e szellemi Közép-Európa esztétikai és etikai koordinátáit? „Közép-Európa” az én fogalmi rendszeremben „stílus”. Olyan értelemben az, ahogy általában először minden társadalmi jelenség politikum, aztán etikum - s végül esztétikum. Közép-Európa már volt politikum is (az Osztrák- Magyar Monarchia idején), etikum is, sőt ha jól megnézzük, esztétikum is (főleg a két háború között és máig). Gondoljunk csak Franz Kafkára, Kari Krausra, Musilra, az újabbak közül Hra- balra, Kunderára, Danilo Kišre, Mészöly Miklósra. Csak az elmélete késik mindennek. A szellemi Közép-Európa esztétikai és etikai koordinátáit tehát röviden úgy határozhatnám meg, hogy: abszurd Európa. Közép-Európa iro- dalmilag Európa kontrasztanyaga, kifordított mása, paródiája - kinek hogy tetszik. Umberto Eco 1962-ben azt írja, hogy a világ „azért van válságban, mert a szavak rendje már nem felel meg a dolgok rendjének”. Ön így ír: ....az alko tni szó annyit jelent, mint alakítani, azaz alakot, formát adni a dolgoknak”. Véleménye szerint képes még az irodalom „formát adni a dolgoknak” vagy egyre kevesebb hatása van a „dolgok rendjére”? Fogas kérdés. Azt persze nem hiszem, hogy a világ azért van válságban, mert a szavak rendje már nem felel meg a dolgok rendjének. Az irodalom, pontosabban az irodalommá alakított nyelv valószínűleg csak nagy áttételeken át hat vissza a „világra”. Ez a hatás az egyes ember életében szinte láthatatlan, s ezért hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy egyenlő a nullával. Más esetekben egy-egy politikai mozgalom jelszóként felkap egy írót, s akkor az okozatot kinevezzük oknak. (A nemzeti szocialisták például szerettek Nietzsche „übermensch”-ének a mezében tetszelegni, erre a szocializmus ideológusai Nietzschét megtették a fasizmus szellemi atyjának.) Az irodalom, pontosabban a művészetek csak finomítják a folyamatokat, formát adnak valaminek, mondjuk, egy nüánsznak, amely aztán pontosan ezzel a formával válik létezővé. NÉZEM A DOBOZT Dob, basszus, akkordmenet Z. NÉMETH ISTVÁN Zene nélkül mit érek én? - énekelte Máté Péter egykoron, én pedig azon morfondírozom, hogy zene nélkül mit érnek a tévécsatornák. A magyar nyelvű, nem égből sugárzó adókra gondolok most elsősorban, ahol a zene, pontosabban a színvonalas zenét játszó zenekarok mindig is mostohagyereknek számítottak. A helyzet az elmúlt tizenöt évben vajmi keveset változott, pontosabban mintha teljesen elromlott volna. Mert Lagzi Lajos és mélyen becsült sleppjének örömzenéjén, valamint a Mega- sztárocskák sok angol nyelvű, unalomig ismert dalocskáján kívül nem nagyon juthatott friss, életerős, fogyasztható dallamokhoz a vájt fülű, zenetévéken üyen-olyan okok miatt kívül rekedt tévénéző. Mert nem igaz, hogy csak a bu- gyutaságokra van igény, ezt ép eszű ember egy percig se higgye. Az a nem túl szívderítő igazság, hogy a míves muzsika ma már nem számít se rádió-, se pedig tévébarátnak. Hol vannak a mai magyar zenekarok, amelyek nem buta umtattákkal és helytelen magyarsággal megfogalmazott ízlésromboló közhelybombákkal szennyezik a környezetet? Miért nem akarja felfedezni senki a jelenkor Presser Gáborait és Sztevanovity Dusánjait? Mit fog énekeim az évente futószalagon legyártott másfél tonna megasztár, ha nem lesz, aki dalokat és dalszövegeket újon nekik? A feldolgozható Locomotiv GT, Demjén stb. számok már elfogytak a raktárból, sőt a felújítás-dömpmg miatt lassan már az eredetiket sem bújuk meghallgatni. Vagy talán a gigatehetséges megasztárok majd írnak maguknak talpalávalót? Egyszóval mindenképpen öröm, ha zene kerül a képernyőre. Hát még ha magyar zene! Meg kell becsülni minden perc adásidőt, mert ezek a kezdeményezések manapság általában rövid életűek. A Dob+Basszus című, kéthetente, péntek esténként nyolc órakor jelentkező műsorsorozat persze nem arról szól, hogy állandóan járjon a lábfejünk a ritmusra, inkább arra vállalkozik, hogy egy adott évből származó, két eltérő karakterű dal történetét vizsgálja. A Bestsellerből és a Nagy Könyvből ismert Lévai Balázs a dalok szerzőit és előadóit kérdezi a művek megírásának körülményeiről, megpróbál rávüágí- tani, hogy mit jelentett a dal a megszületésének évében, és müyen jelentéssel bú ma. A nagyító alá tett slágerekről nyilatkoznak még zenésztársak, rádiós műsorvezetők, írók, újságírók, esztéták, színészek, szociológusok, akiknek akkoriban az adott dal valamilyen különleges élményt jelentett vagy kedves emlékük fűződik hozzá. A műsor képi világának is kiemelten fontos a szerepe, Weigert Miklós Kamera Hungária-díjas grafikus izgalmas arculatot alkotott a poptémájú műsornak. Érdekes, hogy egy-egy rövid hír erejéig az adott korszak fontosabb történelmi eseményei, hírei is felvillannak, míg a dalokból csak rövid részleteket kapunk, a maguk teljes egészében nem hangzanak el. Az első műsor az 1981-es Táncdalfesztivál két legérdekesebb dalát, azaz a Hungária Limbó hintóját, valamint a KFT Bábu vagy című számát boncolgatta. Ez utóbbinál én is alaposan meglepődtem, amikor kiderült: semmi társadalomkritikai szándék nem vezette Laár András kezét a megírásakor, valójában egy hétköznapi (?) szerelmes szám. Hogy a következő adásban mi minden fog kiderülni Koncz Zsuzsa (Ha én rózsa volnék) és a Bergendy együttes (Darabokra törted a szívem) daláról, már előre borzongok. Lehet, hogy valaki egyszer majd arról is megkérdezi a KFT együttest, hogy mi történik velük a jelenben, milyen volt a Higiénikus ember című lemezük fogadtatása, esedeg néhány dalt el is játszhatnak róla. Hogy ami ma íródik és értékes, ne legyen kizárólag a jövő zenéje.
