Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-06 / 231. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 6. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7- Urak, elfogadjátok az udvari költségvetést, vagy hívjam a hóhért? (Peter Gossányi rajza) Németország minden téren rengeteget változott az elmúlt másfél évtizedben A „Berlini Köztársaság” FIGYELŐ Tárgyalnak az egyházzal A cseh katolikus püspökök készen állnak arra, hogy új és közvetlen tárgyalásokat folytassanak a kormánnyal a cseh állam és a katolikus egyház, valamint az egyházak viszonyának átfogó rendezéséről - jelentette be Martin Horálek, a Cseh Püspöki Konferencia szóvivője kedden este a katolikus egyházi méltóságok tanácskozása után. Jandák-javaslat A katolikus egyház, a kisebb egyházak és a kormány közvetlen tárgyalását Vítézslav Jan- dák új cseh kulturális miniszter a múlt héten javasolta, miután a párbeszéd már évek óta akadozik, s az egyházi kárpódás és finanszírozás kérdését az eltérő vélemények miatt máig sem sikerült lezárni. A nézet- különbségek következtében a prágai parlament a Csehország és a Vatikán között létrejött államközi szerződést is elutasította, s a korábban elfogadott egyházi törvénnyel pedig senki sem elégedett. Klaus is bírálta A cseh-vatikáni szerződést a parlament két éve lényegében azért utasította el, mert az a honatyák szerint a többi egyháztól eltérően kivételezett helyzetet biztosítana a katolikus egyháznak, s ez ellenkezik az alkotmánnyal. A szerződést Václav Klaus államfő is élesen bírálta, és elfogadhatadannak minősítette. Az egyházi törvénnyel pedig az a probléma, hogy a parlament nem hajlandó elfogadni a katolikusok javaslatát, hogy az egyházi karitatív intézményekre külön szabályok vonatkozzanak. A politikusok többsége ugyanis azt állítja, az Üyen intézmények ugyanolyan civil szervezetek, mint bármüyen más világi civil szerveződés, s alkotmányellenes lenne, ha rájuk valamiféle külön szabályok vonatkoznának. Szakértői bizottság A kulturális miniszter javaslata szerint a kormány szakértői bizottságot állít fel, amely a Cseh Püspöki Konferenciának és az Egyházak Ökumenikus Tanácsának hasonló bizottságával megpróbál megoldást találni a fennálló problémákra. „Ez számunkra elfogadható, hiszen mi már a múltban is a tárgyalások hívei voltunk” - jegyezte meg Horálek. Csehországban az egyházak mint szervezetek a kulturális tárca hatáskörébe tartoznak. Nagyobb befolyás Az alapvető, gyakorlatilag a rendszerváltás óta folyó vita az állam és a katolikus egyház között van, amely a mindenkori kormányzat szerint többet, s nagyobb befolyást követel magának, mint amüyen a valódi súlya a mai cseh társadalomban. Ezt az álláspontot képviselték a korábbi jobbközép kormányok, s ezt képviseli a mai balközép kabinet is. A katolikus egyház mellett egyedül a 8-9 százalékos választói támogatást élvező Kereszténydemokrata Unió - Csehszlovák Néppárt áll ki. A cseh lakosság majdnem 60 százaléka hivatalosan is ateistának vallja magát, (kés) Németország a héten ünnepelte újraegyesítésének 15. évfordulóját. Ezzel kapcsolatban érdemes megvizsgálni, milyen fejlődésen ment át Európa legnépesebb országa, valamint a kontinens is az elmúlt másfél évtizedben. ONDREJCSÁK RÓBERT Az egyesítéssel gyökeresen megváltozott Németország helyzete a vüágban, de leginkább Európán belül. Bár a hajdani Nyugat-Németor- szág is a földrész legnépesebb és gazdaságüag legerősebb állama volt, az egyesített állam előnye mindkét kategóriában jelentősen megnőtt a többi európai országgal szemben (a franciák különösen nehezen emésztették meg ezt a fejleményt). Ráadásul a német egyesítés egy nagyon fontos geopolitikai fordulat részeként, azzal párhuzamosan valósult meg. Ez természetesen a hidegháború vége, a Szovjetunió összeomlása s Európa középső és keleti felének demokratizálódása volt. Ennek természetes következménye lett az Európai Unió és a NATO fokozatos keleti irányú bővítése, s az új Németország már nem a nyugati világ és a politikai értelemben vett Nyugat-Európa perifériáján helyezkedett el, hanem geopolitikailag központi helyzetbe került a kontinensen. Ebben az új helyzetben a német elit egyik legfontosabb feladata volt, hogy definiálja az egyesített ország identitását, nem utolsósorban külpolitikai szempontból, beleértve az elveket és érdekeket is. Ezzel kapcsolatban nagyon sok szó esett és esik arról, mennyit változott a német külpolitika az elmúlt 10-15 évben. Bár ez az állítás igaz, mindenképpen figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a jelenlegi Németország már távolról sem azonos a valamikori Nyugat-Németországgal, és ebből adódóan lényegesen más a külpolitikája is. A valamikori kettős prioritást - kitűnő transzatianti kapcsolatok és az USA-val kiépített stratégiai viszony, valamint a Franciaországgal közösen épített Európa - bonyolultabb prioritásrendszer és - főleg - függedenebb külpolitika váltotta fel. A németek az elmúlt években gyakorlatilag feladták az amerikaiakkal épített kizárólagos stratégiai viszonyukat a biztonság- politika terén, és míg azelőtti állandó egyensúlyozás az USA és Franciaország között döntő kérdésekben az amerikaiak javára dőlt el, jelenleg sokkal „európaibb” a német külpolitika paradigmája (Párizs nagy örömére). Óriási változás az is, hogy Berlin bizonyos esetekben és térségekben elkezdett hatalmi súlyának megfelelően vagy legalább azt megközelítően viselkedni. Ennek egyik tipikus példája az erős német szerepvállalás a Balkán stabilizálásában, sőt egyes Európán kívüli régiókban is, elsősorban Afganisztánban. Ezzel szorosan összefügg, hogy az elmúlt másfél évtizedben ledőlt egy „tabu”, konkrétan a német katonák külföldi bevetése, amelyen ma már senki nem csodálkozik, sőt természetesnek tekinti, és épp a nagyobb szerepvállalásra igyekszik rábeszélni Berlint. Mindezeket a folyamatokat nagyon leegyszerűsítve úgy lehetne jellemezni, mint átmenetet a „Bonni Köztársaságtól” a „Berlini Köztársaságig” (a két vüágháború közötti, a nácizmus előtti Weimari Köztársaságból kölcsönvett terminológiával). Jelenleg négy olyan területet, országot lehetne definiálni, amelyek döntő fontosságúak a német külpolitika számára. Az egyik a Franciaországgal fenntartott viszony, amely az utóbbi években elmélyült, és jelentősége túllépett az „európai belpolitikán” - lásd például Irakot. A következő a még műidig nagyon jelentős NATO-vonal és az Egyesült Államokhoz fűződő viszony. Bár ennek súlya csökkent, még műidig az egyik legfontosabb Németország biztonságát garantáló tényező. A következő prioritás a Moszkvával épített kapcsolatok. Bár a német-orosz együttműködés már az elmúlt évtizedek során is nagyon jelentős volt, de igazi súlya lényegében a gazdasági kapcsolatokra összpontosult. Ezen változtatott a Gerhard Schröder vezette kormány, és a német-orosz együttműködést más területeken is magas szintre fejlesztette, beleértve sok esetben a hatalmi politikát is. Ezt bizonyítja egyébként az iraki konfliktus alatt szorgalmasan épített francia-német-orosz tengely, amelynek egyértelműen ellensúlyt kellett volna képeznie az USA-val szemben, s így tulajdonképpen realizálni a francia és orosz külpolitika régi stratégiai szintű céljait (is). A német külpolitika negyedik fontos prioritása a közép- és kelet-európai országokkal ápolt viszony, amelynek történelmi, kulturális, gazdasági és számtalan más alapja van. A legnagyobb jelentőségük a Lengyelországgal fenntartott kapcsolatoknak van, amit jól illusztrál, hogy a Franciaország, Németország és Lengyelország által alkotott „Weimari Háromszögre” sokszor Európa tengelyeként tekintenek. Ezek a prioritások akkor sem változtak volna radikálisan, ha Németországban jobboldali kormány kerül hatalomra, viszont hangsúlyeltolódással számolni lehetett volna. Ez elsősorban a transzadanti együttműködést és az USA-val fenntartott kapcsolatok némi javulását, Oroszország jelentőségének leértékelését jelenthette volna. Németország a külpolitika terén is rengeteget változott az elmúlt másfél évtizedben. Fokozatosan kereste és definiálta identitását, nagyobb szerepet vállalt a nemzetközi kapcsolatokban, új pozíciókat épített ld. Mivel Európa egyik meghatározó államáról van szó, a jövőben érdemes komolyan figyelemmel kísérni a német politika alakulását. A szerző külpolitikai elemző Kar-párhuzamok. Mihail Gorbacsov egykori szovjet vezető és Helmut Kohl volt német kancellár integet a potsdami központi évfordulós ünnepségen. (Reuters-felvétel) Feladták az USA-val épített kizárólagos stratégiai viszonyukat. KOMMENTÁR rp •• •• 1 z r* Torok ahum MALINAK ISTVÁN Európa álszent, hazudik Törökországnak, hazudik önmagának. Az EU-nak azzal, hogy most igent mondott a csatlakozási tárgyalások megkezdésére Ankarával, sikerült elodáznia az alapvető kérdések megválaszolását. Kitolhatók-e Európa határai, és ha igen, akkor meddig, keveredhet-e egy formációban a két civilizáció anélkül, hogy az ne borítaná fel az anyatestben nagykeservesen kialakuló egyensúlyokat és így tovább. Hiszen a népességnövekedés terén két évtizeden belül Törökország utoléri és meghaladja Németországot, a szavazatsúlyokat tekintve pedig vezető pozícióba kerülne az unió szerveiben. Jó lenne-e, ha Európa például a bizonytalan sorsú Irakkal (és az egész Közel-Kelettel) lenne határos? Persze lehet rá igent mondani, de akkor ezt nyíltan, célként kell megfogalmazni, és ezt a politikát meg kell népszavaztatni. A képmutatást a nemzetközi terrorfenyegetettség vüágában fontos hídszerepre, Törökország NATO- tagságára - kis abszurd: ha ez érv lenne, akkor az USA vagy Kanada is lehetne EU-tag - való hivatkozás sem tudja leplezni. Hiszen a kedden hajnalban megszületett döntés után az unió felelős vezetői rögtön azzal nyugtatgatták a közvéleményt: a tárgyalások megkezdése még nem jelent tényleges EU-tagságot, akár 10-15 évig is elhúzódhatnak, és nem is kell eredményre vezetniük. Nem is fogalmaztak meg reális belépési horizontot, mint Horvátország esetében. Ebből a legnaivabbak is csak azt a következtetetést vonhatták le, hogy a hivatalos hamuka ellenére azért baj lehet ezzel a török csatlakozással. Az álszentség következő lépcsője: az EU fennen hangoztatja, a tárgyalások megkezdését minden esetben szigorú, pontosan rögzített, így számonkérhető kritériumokhoz köti, a gazdaságtól kezdve a jogalkotáson át az emberi jogok tiszteletben tartásáig. A Mečiar-éra idején, amikor Szlovákiát kizárták az európai integrációs folyamatból, nálunk mind a gazdaság, mind az emberi jogok területén összehasonlíthatadanul jobb volt a helyzet, mint most Törökországban (bár akkor ezt főleg mi, magyarok nem így éreztük) . Azt senki nem vonja kétségbe, hogy pülanatnyilag a török gazdasági növekedés rendkívül dinamikus, meg azt sem, hogy Ankara lényeges változásokat eszközölt jogrendjében, az. általános emberi jogok tekintetében is megpróbált Európához felzárkózni. Ez mind tény - papíron. Hogy mi van a gyakorlatban, arról a kurd falvakban tessék informálódni, nem pedig Erdogan kormányfőnél. Ne beszéljenek ott demokráciáról, szólásszabadságról, ahol egy írót üldözni lehet azért, mert kimondja azt, amit egész Európa vall: a törökök az első világháborúban népirtást követtek el az örmények ellen. Vagyis: a 25 külügyminiszter nem szakmai, hanem csak (aktuál)politikai döntést hozott. Politikusok gyakran érvelnek oly módon, csak két rossz közül lehetett választani, s hitük szerint ők a kisebbik rossz mellett döntöttek. Most azért különleges a helyzet, mert nincs ember, aki megmondja, melyik a kisebbik rossz. Hiszen mind a török csatlakozás mellett, mind az ellene kardoskodók tudnak józan, logikus, igaz érveket felsorakoztatni. Az egyedüli tisztességes dolog az lett volna, ha nem engednek az USA által is megtámogatott ankarai zsarolásnak, és elhalasztják a döntést. Még akkor is, ha ez nem lett volna könnyű, és komoly következményei lehettek volna. JEGYZET Jelentéktelen apróságok MISLAY EDIT Vannak a mindennapi életnek, az úgynevezett szürke hétköznapoknak olyan pillanatai, amelyek szinte apróságnak, szóra sem érdemesnek tűnnek. Nem változik meg tőlük a világ, a sorsunkba sem hoznak hatalmas fordulatot. Mégis valahogy megmaradnak az emlékezetünkben, és ha visszaidézzük őket, jóleső érzés tölt el bennünket. Egy kedves gesztus, egy mosoly, néhány szó... Amelyekből nem lesznek vezető hírek, sem címlapsztori. Megpróbálok az árral szemben úszni, és legalább egy jegyzetbe becsempészni egy üyen apróságot. Mert úgy érzem, a kassai piacon áruló anyóka, akivel kapcsolatos, ennyit megérdemel. Nem járok túl gyakran a piacra, de ha kimegyek, akkor rendesen feltöltöm az otthoni készleteket. Ezért mindig egy kisebb hátizsákot viszek magammal. Praktikus, mert a zöldség, a gyümölcs nagyobb mennyiségben alaposan le tudja húzni az ember (lányának a) kezét. A piacon egyik árustól a másikig vándorolva felmérem, ki mit kínál, aztán kezdődik a „szakaszos begyűjtés”. Amikor a nénihez értem, már eléggé fel voltam pakolva. Nála már csak valami apróságot vettem. Talán fél kiló szilvát meg egy köteg petrezselymet. A teli hátizsákot le kellett vennem a vállamról, merthogy a pénztárcám is abban lapult. Letettem a földre, hogy előkotorjam, és persze belerakjam a nála vásároltakat is. S akkor e2 az idős néni, akijárhat már vagy hetven körül, s aki még nálam is alacsonyabb vagy egy fejjel, pedig korántsem vagyok langaléta, odaállt mellém, és azt mondta, váljak, felsegíti a hátizsákomat, mert biztosan nehéz. Megköszöntem, hát persze. És meg is hatódtam valahogy. Hogy ennek az apró, s az évek súlya alatt még inkább összetöpörödött, szinte mesebelinek tűnő anyókának az volt a vüág legtermészetesebb dolga, hogy segít nekem. Pedig lehet, hogy neki az a teli zsák nehezebb volt, mint nekem. Vannak a szürke hétköznapoknak olyan pillanatai, amelyek j elentéktelennek tűnnek...
