Új Szó, 2005. július (58. évfolyam, 152-175. szám)
2005-07-12 / 160. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2005. JÚLIUS 12. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 FIGYELŐ Kivizsgálják a sterilizációkat Öt csehországi roma nő állítólagos kényszersterilizációja ügyében a napokban a rendőrséghez fordult Otakar Motejl cseh emberjogi biztos, s kérte a hatóságokat, vizsgálják ki az eseteket. Tavaly szeptembertől 78 asszony kereste meg az om- budsmant azt állítva, a múltban akarata ellenére sterilizálták. „Ezekre az orvosi, beavatkozásokra az elmúlt harminc évben került sor az ország különböző kórházaiban. Most megpróbáljuk kivizsgálni, mi is az igazság” - jelentette ki a biztos. Motejl szerint már a múltban is sok ezer eset volt, s nem kizárt, hogy nem mindig volt minden rendben. Ennek ellenére a hatóságoknak egyelőre semmiféle bizonyítékuk sincs annak.az állításnak a támogatására vagy elfogadására, hogy a szocialista Csehszlovákiában valamiféle program szerint akaratuk ellenére sterilizálták volna a roma asszonyokat. Prága az európai fórumok, valamint a roma szervezetek kritikáit ezért visszautasította, s megalapozatlannak minősítette. A bejelentett eseteket azonban most a hatóságok fokozatosan kivizsgálják. Az egészségügyi minisztériumban erre a célra külön szakbizottságot alakítottak ki, amelynek tagjai felkeresik az érintett kórházakat, megkeresik az orvosokat, s áttanulmányozzák az orvosi dokumentációt. Az ombudsman szerint az ügy igen kényes. Nemcsak az ügy emberi jogi vonzatai miatt, hanem elsősorban azért, mert az érintett nők nem mindig értenek egyet azzal, hogy a dolog nyilvánosságra kerüljön, (kés) THE AUSTRALIAN Bár az ausztrál igazságszolgáltatás malmai is lassan őrölnek, megvan minden ok arra, hogy meggyorsítsák a háborús bűnökkel gyanúsított Charles Zentai (Zentai Károly) ügyének intézését. A 83 éves Zenta- it (akit a hét végén óvadék ellenében szabadlábra helyeztek) a II. világháború idején állítólag részt vett egy Balázs Péter nevű zsidó fiatalember meggyilkolásában. Az erre vonatkozó hat tanúvallomás, amely több mint fél évszázadig pihent magyarországi levéltárakban, leítja az eset szörnyű részleteit. Zentai eltitkolta katonai múltját, hogy 1950-ben egy menekültprogram keretében Ausztráliában telepedhessen le. Most egy perthi bíró vizsgálja a magyar kiadatási kérelem jogosságát. Bármi lesz is a döntés, Zentai akár az ausztrál szövetségi bírósághoz is fellebbezhet. És még ha a bíróságok a kiadatás mellett döntenek is, a végső döntés joga Chris Ellison igazságügy-miniszteré. Zentai kora is megköveteli, hogy az eljárás igazságos, de gyors legyen, különös tekintettel arra, hogy nincs félnivalója a magyar bíróságtól, ha ártatlan. Bár a kiadatás bonyolult eljárás, egyáltalán nem ritka Ausztráliában. 1980 és 2000 között 303 személyt érintett. „Bár tudjuk, hogy több száz, homályos múltú náci választotta hazájául Ausztráliát 1945 után, még soha nem adtunk ki háborús bűnökkel vádolt személyt” - állapítja meg a lap. Szöveg nélkül (Peter Gossányi rajza) Az irodalom és az erkölcs ösztönös összefogása: védekezés a demagógia ellen Lőjétek le a kormányfőt! Prágai szenzáció: regényt írtak Stanislav Gross nevezetes botrányáról, amely az érintett politikai halálát jelentette. A Lőjétek le a miniszterelnököt! talán pénzügyi siker lehet, botrány egészen biztosan, irodalmi teljesítménynek azonban aligha minősíthető. Ám egy rossz regény is lehet tanulságos. E. FEHÉR PÁL Szerzője állítólag Rostislav Rod egykori újságíró és mai üzletember, aki annak idején Gross nagybácsijának kölcsönadott kilenc- százezer koronát, a rokon viszont ezzel a summával segítette unoka- öccsét az előnyös és luxusigényekre valló lakásvételhez. Gross egészében is halovány védekezésének ez volt az egyik leggyengébb oldala, és nemhogy elhárította volna a gyanút a szociáldemokrácia ifjú vezéréről, hanem újabb veszedelmeket hozott rá: leleplezték neje gyanús üzleteit, végül távoznia kellett mint kormányfőnek. (Egyébként sem nagyon maradhatott volna, hiszen kormánya - a közvélemény megítélése szerint - alig vagy egyáltalán nem működött, utódjának, Jih Paroubeknek pedig ugyancsak meg kellett küzdenie ahhoz, hogy a szocdemek újra hitelesek lehessenek...) A regény arról szól, hogy a kormányfő bukását olyan összeesküvők szervezték meg, akik között szudéta- németek, cseh lapok német tulajdonosai, valamint néppárti politikusok szerepelnek. A regény állítását megerősíti, már amennyiben ez hiteles tanúságként értelmezhető, Jana Bobošíková EP-képviselő, aki bővíti is a kört: szerinte ebben a bandában ostoba és lefizetett újságírók, valamint megvesztegetett rendőrök ugyancsak feltalálhatok. A prágai lapok - ismerve Rod kolléga tehetségének mértékét - feltételezik, az igazi szerző nem is ő, annyit pedig ő is elismert, hogy „amiként az elnöknek és Miloš Ze- mannak, neki szintén segítettek”, és a társszerző „a legnagyobb cseh regényíró” - viszont homályban hagyta, kit taksált ily magas rangra. A regényre nem érdemes több szót vesztegetni: egyszer még esetleg megtudhatjuk, hozott-e a konyhára annyit, hogy a haszon eléri a Grossnak kölcsönzött összeget, és az sem lesz mellékes, hogy nem jár-e úgy, mint Zeman, akinek ugyan beígérték a busás honoráriumot, de nem kapta meg. Rosszacska dolgozat ez a regénynek nevezett könyv, ám figyelemre méltó, hogy az állítólag az irodalomra nem igazán fogékony mai közegben a szerző és főként megbízói mégis bíztak az irodalom erejében. Érdekesebb tehát a műfaj és az, hogy a cseheknél nem ez az első kísérlet olyan politikai regények írására, amelyek úgy dolgoznak fel aktuális botrányokat, hogy a művészi fikció segítségével a politikai történések valósabb értelmezését kísérlik meg. Nyilván azért, mert vannak olyan dolgok - és ezek a lehető legsötétebbek amelyeket nehéz bizonyítani bíróság előtt, noha igazak. Annak idején, 1927- ben Karel Čapek folyamodott ehhez a módszerhez: a Josef Ho- loušek botrányos ügye (magyarra Egy tisztes polgár meghurcoltatása címmel Mayer Judit fordította) kli- nikailag pontos leírása egy veszett sajtókampánynak, amelyet akkoriban a cseh nacionalista sajtó folytatott ellene, ám igazában Ma- saryk ellen. Čapek hiába keresett védelmet bírósági úton, helyreiga- zítási kérelmeit rendre elutasították, viszont a kisregényt mégsem lehetett perelni. Ez a múlt. Viszont az egyik legsikeresebb és legtehetségesebb cseh író, Michal Viewegh Václav Klaust „tüntette ki” figyelmével: regényt írt a polgári politikus szarkasztikus modoráról, a privatizálási folyamatról, a meg nem tartott ígéretek sokaságáról. Ez a pamflet ugyancsak figyelmet keltett, ámbár Klaus uralkodott magán, és inkább nem nyilatkozott. Čapek és Viewegh esetében igazi irodalommal találkozhatott az olvasó, akit ilyenformán akarva-akaA „szerző”, Rostislav Rod művével (ČTK-felvétel) ratlan beavattak a politikai boszorkánykonyhák titkaiba. Az, amit politikai regénynek nevezek, az irodalom és az erkölcs ösztönös összefogása: védekezés a demagógia ellen, védekezés a politika mindenhatósága ellenében. Emlékezzünk: az úgynevezett szocreál minden lehetséges és lehetetlen eszközzel akarta az írókat politizálásra bírni. Például azokat a jobb sorsra érdemes szovjet írókat, akik Čapek kortársai voltak, s nem mindig tudtak ellenállni a hatalomnak, és ezzel tehetségüket áldozták fel egy fikció oltárán. Olykor önként, egy tévesztett célú önszug- geszció szomorú eredményét produkálva, máskor - az eredmény ugyanez lett - kényszer hatására. Ugyanakkor a politika nem tartható távol az irodalomtól, még akkor sem, ha sokszor a szélhámosok vadászterületévé válik a napi irodalmi élet. Példák adódhatnak más irodalmakból is. Vlagyimir Vojnovics, az „orosz Švejk”, Ivan Csonkin közkatona megálmodója, néhány éve írt egy szatirikus regényt, Monumentális propaganda címmel, amelyben a jelcini kort ábrázolja, és megjósolja a putyini hatalmi módszereket. És miért kellene Moszkváig tekintenünk? Gondoljunk csak Esterházy Péter Javított kiadására, vagy vajon Grendel Lajos regénye, a Mátyás király New Honiban nem politikai regény, nem tartozik ebbe a sorba? „Rendszerek jönnek-men- nek, de az emberek személyisége nem változik - nyilatkozta Grendel nemrég a 168 Órának. - Van valami masszívan mozdíthatatlan bennük, és ez a rémisztő. Aki például basáskodó, úrhatnám, egész életében olyan marad. A politika nyelvére ezt úgy fordítanám: antidemokratából nem lesz demokrata... A régi reflexek nem változnak.” Ha Vojnovics nyilatkozna regényéről, nagyjából ugyanígy fogalmazhatna. Szabó István mostanában újra magyar filmet forgat Móricz Zsig- mond Rokonokja alapján. És Szabónak hinnünk kell: valóban nem a pártpolitikák szolgálatában készül ez a filmje sem, ugyanakkor politikai tett is lesz. Nemcsak magyar, hanem akár közép-európai groteszk is. A Stanislav Grossról szóló úgynevezett regény a pillanatnak és a személyes érdeknek szól. A politika és a művészet igazi találkozása viszont elkerülhetetlen. Az alkotók - korábbi és ugyancsak nyomasztó élményeik hatására - úgy vélték: messzi kerülni kellene az ilyen randevúkat. Az élet azt mutatja: nem lehet. KOMMENTÁR A diploma hitele RÁCZ VINCE Évről évre felkészületlenebbek az egyetemre jelentkező fiatalok, legalábbis erről árulkodnak a diákokat felvételiztető tanárok nyilatkozatai. Főként a magyar szakot választó pedagógusjelölteknek van miért szégyenkezniük. Általában mind a tételes tudás, mind az olvasottság terén nagy hiányosságokkal küszködnek, sőt az sem ritka, hogy esetenként gondjaik támadnak a helyesírással. Biztos azonban, hogy kizárólag a leendő egyetemistákat terheli a felelősség? Aligha. Az oktatási rendszer egészéből adódik a színvonal csökkenése. Egyrészt vészesen csökken a tanulói létszám, másrészt diákonkénti normatív támogatásban részesülnek az oktatási intézmények. Ebből adódik aztán, hogy az iskolák - még az egyetemek is - fennmaradásuk érdekében kénytelenek megküzdeni a diákok kegyeiért. A rendszer látszólag a tanulni vagy - urambocsá! - az egyszerűen csak érvényesülni vágyó, oklevélre áhítozó fiatalságnak kedvez, azonban csak látszólag. A helyzet ennél - azt kell, mondjam - bonyolultabb. Mivel a csökkenő diáklétszámból adódóan értelemszerűen egyre alacsonyabb a felsőoktatási intézményekbe jelentkezők száma, kisebb az esélye annak is, hogy az egyetemek elegendő hallgatójelöltet vegyenek fel, és megfelelő mértékű, a hatékony működéshez elengedhetetlen támogatást szerezzenek. Ez óhatatlanul odavezet, hogy enyhítenek a felvételi követelményeken, és felvesznek gyengébb képességűeket is. Mi sem jelzi jobban, hogy az egész oktatási rendszerre kiterjedő problémáról van szó, hogy már az alap- és középiskolák utolsó évfolyamának tanulóit is nagyon nehézjobb teljesítményre ösztökélni. Nem érzik szükségét ugyanis a jobb előmenetelnek. A diák vagy diákjelölt jelenleg valóban úgy érezheti, különösebb erőkifejtés nélkül is bejuthat az általa kiszemelt iskolába. A tanulók általában visszaélnek kiváltságos helyzetükkel, ez végül is - ha jobban meggondoljuk - érthető, még ha elszomorító is. Az állam, miközben a normatív támogatási rendszer révén adott esetben milliókat, sőt milliárdokat takarít meg, közvetetten jó nevű intézményeket tesz tönkre, vagy legalábbis mindent elkövet, hogy azok önmagukat számolják fel. Végül is egy költői kérdés fogalmazható meg: vajon kinek állhat érdekében, hogy hosszabb távon a diploma elveszítse hitelét. JEGYZET Derült égből eső LŐRINCZ ADRIÁN Az eset, melyet most közkinccsé teszek, a Tóth Mariéhoz hasonlóan szintén a Kárpátok kies lejtői alatt esett meg. Történt pedig, hogy az elmúlt hetekben a sors kegyelméből egy nagyon illusztris vendéget kalauzolhattam végig ezen a keskeny földdarabon, melyet ma Szlovákiának neveznek. Egy méltán híres nyugat-európai lap fotósát, aki azt a botorságot vette a fejébe, hogy képes riportot készít a posztkommunista országokról; pontosabban rólunk, akik túléltük a rendszert, amely onnan, Nyugatról pokolnak tűnt. Tucatszám fogyott a film, füstölt a gép, hiszen oly’ sok megörökíteni való van itt, hogy az csuda, tudtam meg. Romba dőlt Magas-Tátra, tőketerebesi romatelep, kettészakított falu az ukrán határszélen, aztán az a rengeteg műkincs, amely falusi templomokban hever, meg az érintetlen természet közepén meredő mészgyár. Néhány nap után hullafáradtan ültünk egy szepességi városka főterének szegletében megbúvó étterem teraszán és vártunk. A pincér ugyan meg-megnézett bennünket, ám közelebb csak akkor merészkedett, amikor erre nyomatékosan felszólítottam. Hozzon étlapot, ebédelni óhajtunk, mondtam, mire a válasz az volt, hogy „de nem itt”. Bizonyára úgy néztem rá, mint borjú az anyjára, a marhára, mert az égre meresztve szemét csak ennyit közölt velem: „Esni fog.” Felpillantottam én is, ám néhány bodor felhőn kívül, melyek épphogy csak eltakarták a Napot, semmi különöset nem fedeztem fel. „Nem fog esni, és azonnal hozza azt az étlapot!” - szóltam rá, mire oly’ kétségbeesett képet vágott az istenadta, hogy államnyelvül nem értő útitársam is megrökönyödött. „Uram - mondta szinte síró hangon -, meg kell értenie, ha itt lóg az eső a fejünk fölött, én ezen a teraszon ki nem szolgálhatom önöket. Mindjárt esni fog, és azért, hogy én itt elá- zok, a munkáltatómtól nem kapok semmilyen pótlékot.” Be kellett látnom, igaza van. Borult időben tényleg nem lehet dolgozni, mint ahogy erős fagyban, perzselő napsütésben vagy pollenszállingózás idején sem. A nap hátralévő részében nem mertem felnézni az égre, mert féltem, hogy rám szakad. Este önkéntelenül felsandítottam, és láttam, mint röhögnek rajtunk mélykék alapon a sárga csillagok. TALLÓZÓ MONTENEGRÓI SAJTÓ navli járás önkormányzati vezetője, Luka Korda megerősítet- Montenegró háborús kártérí- te, a dél-horvátországi Cavtat- tést fizet Horvátországnak, a ban pontosítják, mennyit kap zágrábi és a montenegrói politi- Montenegró az 1991-92-ben kai vezetés július 19-én tárgyal- Dubrovnik ostromakor és Koja meg az ezzel kapcsolatos te- navli vidékén elszenvedett há- endőket. A horvátországi Ko- borús károkért.
