Új Szó, 2005. június (58. évfolyam, 126-151. szám)
2005-06-23 / 145. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2005. JÚNIUS 23. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Hanoiban már rég Pekinget tekintik első számú stratégiai ellenfélnek Az amerikai-vietnami közeledés magyarázata TALLÓZÓ BILD Az Európai Unió több mint kereskedelmi övezet - írta Tony Blair brit miniszterelnök a legnagyobb példány- számú német napilapban. Blair európai államférfiak azon szemrehányásaira reagált, amelyek szerint Nagy- Britannia Európát tisztán - gazdasági érdekekre akarja lecsupaszítani. Blair viszont azt közölte szerdán, hogy ő szenvedélyes európai, s úgy vélekedett, hogy a jelenlegi válság esélyt is kínál: „Ismét kapcsolatot tudunk létesíteni Európa és a polgárok között, amennyiben reagálunk szükségleteikre. Eltökélt szándékom ezt elérni, Európa hosszú távú javát szem előtt tartva” - fejtette ki a brit miniszterelnök. Blair kompromisszumra hajlónak mutatkozott az európai partnerek részéről a viszály almájának tekintett brit költségvetési kedvezmény kérdésében. Mint írta, Nagy- Britannia hajlandó többet fizetni, de a pénznek nem a gazdag, hanem a szegény országokba kell áramlania. Ezenkívül „azt is ki kell deríteni, hogy Európa egyes népgazdaságai miért képesek munkahelyeket teremteni, mások pedig miért nem” - szögezte le Blair, nyilván Németországra is utalva. Blair a Bild hasábjain kitartott az Európai Unió költségvetési struktúráját bíráló álláspontja mellett, mondván, hogy „nem akarunk olyan költség- vetést, amelyben továbbra is hétszer annyit adnak ki a mezőgazdaságra, mint a kutatásra és fejlesztésre, a tudományra, a képzésre és az innovációra”. A brit kormányfő arra hívta fel a figyelmet, hogy az Európai Unió kiadásainak 40 százaléka a mezőgazdasági politikára megy el, holott a lakosságnak kevesebb mint öt százalékát foglalkoztatja a mező- gazdaság. KOMMERSZANT A Washingtonban lezajlott transzatlanti csúcs csalódást okozott a sokpólusú világ híveinek, mutatva a Nyugat összefogási készségét az Európai Uniót tépázó válság időszakában - véli az orosz lap. A csúcs az igazság pillanatává vált a két világerőközpont bonyolult kapcsolataiban, érzékeltetve, hogy az egységes Európa nehézségei láttán a Nyugat kész összefogni, feledve a korábbi nézeteltéréseket és sérelmeket. A Kommerszant szerint a Fehér Ház értésre adta: az Egyesült Államoknak erős Európára van szüksége számos nemzetközi probléma kezeléséhez, Irak újjáépítésétől kezdve az iráni és észak-koreai atomválság rendezésén át az egységes világgazdasági játékszabályok meghatározásáig. így az Egyesült Államok és az EU egyértelművé tette, hogy ők és csakis ők óhajtják a vezető szerepet játszani a világpolitikában és a világgazdaságban egyaránt, kiábrándítva a sokpólusú világ Kínában és Oroszországban is népszerű fogalmának híveit - vonta le a következtetést az orosz lap. Harminc évvel a vietnami háború végleges befejezése után látogatta meg Vietnam első számú vezetője a Fehér Házat. A mostani út első látásra legfontosabb eredménye a gazdasági együttműködés élénkítése, valamint Vietnam WTO-tagsá- gának amerikai részről történő támogatása. ONDREJCSÁK RÓBERT Ha azonban nem maradunk a rövid távú eredményeknél, az egész kelet- és délkelet-ázsiai régió jövője szempontjából is fontos tényezők kerülhetnek felszínre. A vietnami háború 1975-ös lezárását követően Hanoi egészen a Szovjetunió felbomlásáig Moszkva fő szövetségesének számított a régióban és saját külpolitikájának stratégiai irányvonala is a szovjet-vietnami együttműködés volt. Ez nem csak politikai szintre terjedt ki, például szovjet haditengerészeti támaszpont is létesült Vietnamban. Miután Nixon és Kissinger pár évvel hamarabb „kibékültek” Mao Kínájával, Kelet- Ázsiában gyakorlatilag két tengely, egy szovjet-vietnami és egy amerikai-kínai alakult ki. Ezt csak tetőzte, hogy Vietnam 1979-ben háborúba keveredett Kínával, elsősorban a Délkelet-Ázsia feletti befolyás miatt. Akkor még Vietnam győzött, bár hozzá kell tenni, hogy a konfliktus nem lépte túl a regionális csetepaté szintjét. Csakhogy a Szovjetunió felbomlásával és az egypólusú világrend kialakulásával együtt a kelet-ázsiai stratégiai erőviszonyok is radikálisan megváltoztak. Vietnam Moszkva meggyengülésével de facto komoly szövetséges nélkül maradt (Oroszország stratégiai befolyásának hatósugara már nem terjed ki a délkelet-ázsiai régióra, mint azt szimbolikusan a támaszpontok bezárása is bizonyítja). A kínai-amerikai együttműködés pedig fokozatosan hatalmi konkurenciává nőtte ki magát. Ráadásul Vietnam gazdaságilag is a térség egyik legszegényebb országa - közösen a kommunista gazdasági kísérletet szintén átélt Kambodzsával és Laosszal - annak ellenére, hogy az egész régió elképesztő mértékben fejlődik (a válságok ellenére mára Malajzia, Thaiföld, Szingapúr, sőt még a Fülöp-szigetek és Indonézia is rohamosan fejlődik). Nyilvánvaló, hogy Vietnam mindaddig nem tud e fejlődésbe komolyabban bekapcsolódni, míg nem állnak rendelkezésre a szükséges anyagi, technológiai források. Ez tehát az USA felé való vietnami nyitás egyik legfontosabb oka. A másik, nem kevésbé fontos, a geopolitikai-stratégiai viszonyok alakulása. Kína ugyanis egyre nagyobb befolyással rendelkezik a térségben, sőt befolyásának kiterjesztése elsősorban Dél- kelet-Ázsiában lesz majd érezhető. A politikailag izolálódott és gazdaságilag fejletlen Vietnam pozíciója romlott, és egyre inkább érezhető a Kínával szembeni gyengesége. Márpedig Hanoiban éppen Pekinget tekintik első számú stratégiai ellenfélnek. Ráadásul a kínai-vietnami kapcsolatok történelmi szempontból sem a legjobbak. Az USA számára a kelet-ázsiai térség legnagyobb kihívásává is egyre inkább a kínai tényező válik, így nem jönne rosszul Vietnam megerősödése, mely ha egyensúlyt nem is teremtene, de mindenképp fékezhetné a dél felé irányuló kínai befolyást (persze nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy az üzleti lehetőségek szintén nem jönnek rosszul az amerikaiaknak sem). Mivel mindkét ország felismerte, hogy együttműködésüknek sokkal több pozitívuma, mint negatívuma lehet, fokozatosan hozzákezdtek a kapcsolatépítéshez. A diplomáciai kapcsolatokat tíz éve, 1995-ben állították vissza, és az akkori amerikai elnök, Bili Clinton 2000-ben már látogatást is tett a délkelet-ázsiai országban. A vietnami miniszterelnök mostani amerikai látogatása pedig új lökést adhat a folyamatnak. A két fél szándékainak komolyságát egyébként mi sem bizonyítja jobban, minthogy már az is felmerült: a beinduló globális amerikai haderő-átcsoportosítás keretében USA-támaszpont jöhetne létre Vietnamban is (30 évvel azután, hogy a saigoni amerikai nagykövetség tetejéről helikopterekkel evakuálták az embereket). Természetesen azt is el kell mondani, hogy míg Vietnam számára az USA-val való kapcsolat elsősorban kétoldalú szempontból fontos és érdekes, az Egyesült Államok számára mindennek szélesebb kontextusban van értelme. Nem feledhető ugyanis, hogy az USA számára a térségben a legfontosabb a Japánnal fennálló, valóban stratégiai fontosságú és súlyú kapcsolat, s ezt Dél-Korea követi. Ezután következik a sorban Ausztrália, Thaiföld, Szingapúr, speciális esetként Tajvan. Washington tehát a Vietnammal épített kapcsolatait ebbe a rendszerbe illeszti - ennek ismeretében pedig az USA szemszögéből vizsgálva hiba volna a valóstól nagyobb súlyt tulajdonítani Hanoinak. Mindezek ellenére elmondható, hogy Délkelet-Ázsia egyik legdinamikusabban fejlődő kapcsolatrendszerérői van szó, amelynek minden bizonnyal nagy súlya lesz a régió jövőbeli stratégiai helyzetének alakításában. A térség egyik leggyorsabban fejlődő kapcsolatrendszerérői van szó. KOMMENTÁR Parlamenti altató MOLNÁR NORBERT Unalmas, hektikus és populista beszédet mondott Ivan Gašparo- vič a parlamentben országértékelés gyanánt - életében először. A közveúenül az elnök mögött helyet foglaló miniszterelnök-helyettesek, Ivan Miklós és Csáky Pál látványosan végigunatkozták az egy és negyed órát, helyenként sugdolóztak és röhögcséltek, mint a rossz gyerekek. Ebben semmi megrovás nincs, időről időre én is azon kaptam magam, hogy fogalmam sincs, már megint miről beszél az államfő. Az elején a megfontolt, a végén az időhatárt átlépő, ezért sietni kénytelen elnök untatta a hallgatókat a helyszínen és a képernyő előtt. Ömlött a szószékről a demagógia és a populizmus. Amikor a kormánykoalíció olyan helyzetben van, hogy egy pitiáner közlekedési törvényt sem tud átnyomni a parlamentben^ az államfő szájából szemernyi kritika sem hangzik el ez ügyben, pedig mennyire, de mennyire jogos lett volna. Ehelyett olyasmiket mondott, hogy az emberek nem élnek jól, hogy a reformok kellenek, de nem így, hanem lassabban, de közben azt is megemlíti, hogy 15 évet késtek, mintha ő eddig a B-612-es kisbolygón tengette volna életét és nem a politikában. De spongyát rá, mindenkinek olyan hosszú az emlékezete, amekkorát megengedhet magának. Ám a semmitmondó vagy inkább üres mondatokat nem az elnöktől várja az ember, de a felelőtlen vagdalkozást és hangulatkeltést sem. A reformokat úgy megdicsérni, hogy közben megkérdőjelezi azok menetét és semmiféle utat nem mutat - nem más, mint felelőtlenség. Ebbe az állapotba pedig egy elnök könnyen belecsúszhat, ha nem elég körültekintő, hogy ennél súlyosabb szavakat ne használjak, pedig nagyon ráálltak az ujjaim. Azt mindig is tudtuk, hogy Ivan Gašparovič szíve csücske a „nemzeti büszkeség”, amire többször is visszatért beszédében, mint ahogy a reformok elviselhetőségére is. (Mellesleg ez volt a legzavaróbb a szövegben. Valaki leülhetett volna, és megszerkeszthette volna, mert valószínűleg az történt, hogy jó sokan írtak neki egy-egy részt, de a feladatok nem voltak pontosan leosztva, vagy éppen le voltak, de az alkalmazottak rakoncátlankodtak. A végén pedig nem akadt egy ember, aki átnézte volna az egészet, és kiszűrte volna belőle az ismétléseket.) Egyetlen téma volt, amire nem tért vissza, ez pedig a kisebbségek. Egy perc alatt elintézte, hogy nem a létszámuk szerint kell megkülönböztetni őket, s akik a legtöbben varrnak, azok nagyon jól vannak, annyi a joguk, hogy Dunát rekeszthetnek velük. Félreértés ne essék, nem panaszkodom, van jogunk elég, de a helyzet sosem lehet olyan, hogy ne lehetne jobb. És az államfő is így gondolja minden téren, egy kivételével. Mindent összevetve: unalmas és semmitmondó volt az országértékelés. Szerintem minden évben mást kellene erre felkérni, jövőre értékelhetne egy rózsahegyi darukezelő. Sokkal több érdekességet tudnánk meg tőle, mint Gašparovičtól. Sőt rövidebb is lenne, s nem kellene akkora teamet sem foglalkoztatni a beszéd megírásához, mint amennyien most az elnök keze alá dolgoztak. JEGYZET „Beszédnek” nincs helye S2ÁSZI ZOLTÁN A nyárelő már most kampányízű rendezvényekkel van teli, folynak a tárgyalások, hol nyilvánosan, hcjl titkosan, hol meg mutyizva, sugdolózva, bratyiz- va. Mindenféle jelöltállító konferenciák során vehet részt az, ki még kíváncsi valamicskét is a helyi vagy a magasabb szintű regionális politika döcögős történéseire. A minap utcai beszélgetést hallottam, Isten a tanúm, véledenül, nem hallgatóztam, de ha már egyszer fülem nőtt, annak az a feladata, hogy felfogja az emberi hangot. A beszélgetők szörnyül- ködve tárgyalták meg, hogy egyik pártunk közeljövőben megrendezendő járási konferenciáján valószínűleg nem lesz semmilyen értékelő beszéd, semmilyen beszámoló, merthogy a beszédet tartó illetékesek esedeg előnybe kerülhetnének a többi, megszólalni képtelen jelölttel szemben. Mert jelölt az van bőven. Mindegyikük azt gondolja, ő a tökéletesség, a tudás és a hozzáértés megtestesítője, ami rendjén is lenne, mert önbizalom nélkül nem megy még a politika se. Csak van ám egy kis bökkenő! A féltékenység, a tehetségtelenség és a botorság hatalmi pozícióból való kihasználására tett kísérlet, mely szerint szóhoz se juthat a pártgyűlésen senki, mert még esedeg felborítaná az eredeti, kézi vezérlésre állított szavazás rendjét. Ez a dolog viszont kifejezetten bosszantó! Szóból ért az ember! A hallgatás sokszor a bölcsesség jele, ám akkor is hallgat az ember, ha nem tud, nem képes normálisan megnyilvánulni, nincs információja, képtelennek érzi magát arra, megfogalmazza a problémát, vagy esetleg egyszerűen sötét van ott, ahol fénynek kellene lennie. Múltkoriban egy kis statisztikát végeztem. Ki, mikor, hol és mennyit beszélt és mit is mondott, ha mondott valamit egyáltalán. Az eredmény nem zsákbamacska, csak siralmas. Legyen hát szilencium, tartsuk meg a pártgyűlést a hagyományos és korábban már jól bevált és megszokott módon, emelgessük a kezünket dróton rángatva, bólogassunk sűrűn, mert nem a szóból ért az ember, hanem a kiadott pártukáz- * ból. Kísérteties helyzet. Látom magam előtt a gyűlést, a vita hevében, amikor az elnök elvtárs így szól: „Van hozzászólás, elvtársak? Nincs hozzászólás, elvtársak! Köszönöm elvtársak!” Mint a régi szép időkben.