Új Szó, 2005. június (58. évfolyam, 126-151. szám)

2005-06-08 / 132. szám, szerda

8 Kultúra ÚJ SZÓ 2005. JÚNIUS 8. RÖVIDEN ArtMa: Győrffy Sándor kiállítása Dunaszerdahely. Ma 18 órakor nyílik a ArtMa Galériában Győrffy Sándor képzőművész kiállítása. A Budapesten élő művész 11 európai országban dolgozott különféle művésztelepeken, illetve szimpozionokon. Ösztöndíjasként hosszabb időt töltött Nyugat-Ber- linben és az USÁ-ban. A Muravidék Baráti Kör alapító tagja, a Mura­vidék című kulturális folyóirat főszerkesztője. A következő műfajok­ban alkot: egyedi és sokszorosított grafika, fotó, festészet, szobrá­szat, mail-art, térberendezés, land-art, performance. Az ArtMa-beli kiállítását dr. Feledy Balázs művészettörténész nyitja meg. (ú) Nyáron Pozsony is otthont ad a Cowparade-nak. Vagyis olyan „tehénparádé” lesz a városban, amely művészek és közéleti sze­mélyek által alkotott tehénszobrokat vonultat fel. A „csordát” holnap 18 órakor fogadják a Primáši palota udvarán. (Képarchívum) Gazdag program a nagymagyari rendezvényen Roma fesztivál ELŐZETES Egész napos, színes program­mal várja az érdeklődőket vasár­nap Nagymagyaron a XI. Csalló­közi Roma Fesztivál, melynek szervezője a Közös úton a roma kultúrával Polgári Társulás, a Ma­gyar Köztársaság Kulturális Inté­zete és a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának Ki­sebbségi Szekciója. A rendezvény délelőtt 10 órakor filmvetítéssel kezdődik: a közönség Pejó Róbert Dallas Pashamende című alkotá­sát láthatja a kultúrházban. A film főszereplője, Gryllus Dorka a 36. Magyar Filmszemlén a leg­jobb női főszereplő díját kapta alakításáért. A fesztivál ünnepélyes megnyi­tóját 13 órákor tartják a helyi sportpályán. 13.20-tól ugyanitt hazai roma zenekarok, együtte­sek és tánccsoportok lépnek fel: a Detvakere Roma tánccsoport és Vojtech Klinec cigányegyüttese (Gyetva), a besztercebányai Loli rózsa, a hnúšťai Romane jíle, a ne- mesócsai Jakha, az érsekújvári Uj- váratar Roma tánccsoport, Szend- reiék (Rimakokava) autentikus együttese, a somorjai Gipsy Para- diso, Roman Šipoš és együttese (Csallóközcsütörtök), Pozsonyból Marian Báláz és együttese, Ferko és Deniska, valamint Bertók Pista cigányegyüttese, a dévényújfalui Gipsy Lacko, az udvardi Amen khelas, Diószegről Kovács Lajos cigányegyüttese, a vendéglátó Nagymagyarról Ernest Rigó ci­gányegyüttese, a RIKO együttes, valamint Rigó János és a DUBE. A fesztivál vendége lesz az Ifjú Szi­vek Magyar Táncegyüttes is. Több rendezvény helyszíne lesz a délután folyamán a kultúrház is. 15 órától két kiállítást nyitnak meg: Gelem, gelem (Megyünk, megyünk) címmel M. Robinson- Chavez, a Washington Post fény­képészének fotókiállítását, vala­mint azt a könyvkiállítást, amely- a budapesti Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményéből válo­gatva - a magyarországi roma iro­dalom kiadványaiból nyújt íze­lítőt. A fél négykor kezdődő iro­dalmi találkozó vendége Rostás Farkas György József Attila-díjas író, költő (Budapest) lesz. Magyar romák az európai közéletben cím­mel Kállai Katalin, az NKÖM ro­ma ügyekért felelős miniszteri biztosa és Mohácsi Viktória euró­pai parlamenti képviselő (Buda­pest) tart előadást 16.30-tól. Este hét órakor a sportpályán ökumenikus istentiszteletre kerül sor, 20 órától pedig a népszerű, Liszt-díjas prímás, Sánta Ferenc és hattagú cigányzenekara szóra­koztatja a közönséget, (e) Gryllus Dorka és Bogdán Zsolt a Dallas Pashamende című film­ben (Képarchívum) Aki számára a hűség, a mértéktartás és a visszafogottság módszer - Köszöntjük a 75 éves Duba Gyulát Derűvel és küldetéstudattal Egy csaknem fél évszázada készült fénykép került a mi­nap a kezembe. Ezzel akár „kompromitálhatnám” is az örök fiatal Duba Gyulát. A képen négy katonaviselt „kalandor” (Török és Duba a bakon, a hátsó ülésen Ritzkó és Fonod) konflisba szállt, hogy végigkocsikáz- zon Komárom főutcáján. FONOD ZOLTÁN Feltehetően a Jókai Napok kör­nyékén vagy egy színházbemutató előtt készülhetett ez a fotó, mert az újságíró ez idő tájt „mindenevő” volt. A „pózokból” arra lehet követ­keztetni, hogy tele vannak optimiz­mussal, úgy érzik, övék a világ... Számukra az öntudat persze nem az „úrfikor” kelléke, inkább a fiatal­ság jele. Az „úrfi-státus” talán csak a Krúdy-regény élményeként volt ismert számukra, hisz vagy fél évti­zede amolyan tősgyökeres falusi gyerekekként, érettségizett diákok­ként, egyetemistaként barátkoznak az ősi várossal, Pozsonnyal, meg a sorssal és a nagy ismeretlennel, a toliforgatás nehéz, de magasztos­nak hitt és kiszámíthatatlan felada­taival. A magabiztosságot - a ké­pen - a küldetéstudat gyanúja is belengi... Duba esetében, az emlé­kek ürügyén, persze, csak az „el­tűnt” idő és a mérföldes csizmák­ban lépegető irodalmi időszámítás lehet kompromittáló, még akkor is, ha a rossz nyelvek szerint az írónak és az irodalmi műnek - nincs kora, vagy ha van, az (jobb esetben) az örökkévalóság... Tőzsér Árpád öt évvel ezelőtt egy „generációs” antológia előszavá­ban így kedveskedett az ünnepei­teknek: „Mihez kezdjen a vízözön után a régi gárdából való Nóé? Egész életében a vízözönre készült, bárkát épített, s most fönn csücsül vele az Ararát tetején, s csak ő em­lékszik, félnótás öreg, mi volt itt -* egy óceán!” Nos, túl a történelem „özönvizein”, meg a hordalékain, az aggastyánkor felé lopakodó Du­ba Gyula (is) (íróként és halandó­ként!) nemcsak azt tudja, milyen volt a világ az özönvíz előtt, hanem azt is, hogy ma már se bárka, se Ararát (az egyiket ellopták, a mási­kat egy multikapitalista ipari park miatt elpanírozták), így nem ma­rad más, mint számadás a múltról, meg az engedelmes (manipulálha­tó!) hit (remény, szeretet), a túlélés zsarnoki kényszerével... Huzatos korban élünk, s Arará- tok nélkül a popónk alatt csak azt tudjuk, ami a lelkűnkben munkál, s bennünket vagy a vüágot jobbá te­heti. Ebben a szerepben a késő fér­fikor mezsgyéjén ballagó Duba Gyula vitathatadanul nemcsak a jó bor szerelmese, hanem az idő ke­gyeltje is! A világ kifordulhat sarka­iból, ő teszi a magáét, azzal a kül­detéstudattal, melyet paraszt őse­itől, predesztinált sorsként örökölt. Nem titok, örökségét városlakó­ként is a génjeiben hordozza. író előélete úgy kezdődött, hogy az ötvenes évek közepén tehetsé­ges humoristaként (a Kacagó iro­dalom című paródiájával, Fáklya, 1955) „robbant” be a kisebbségi magyar irodalomba. Első köteté­ben (A nevető ember, 1959) még írói krédóját is megfogalmazta: „A nevetés csodálatos dolog. Az em­ber elvörösödik, szája fülig reped, szemei könnybe lábadnak... és ne­vet, nevet... A nevető ember meg­értő, elnéző és humanista. Szereti az emberiséget.” Ez utóbbi szándé­(Somogyi Tibor felvétele) kát ma is híven, sőt hűségesen őrzi. A Szemez a feleségem (1961) című kötetének két novellája már jelezte, csupán idő kérdése, hogy az egyre soijázó humoros kötetek ellenére végrehajtsa soron levő „nagy dobá­sát” - és prózaíróként is leadja név­jegyét. Első novelláskötete, a Csil- lagtalan égen struccmadár (1963) a „beérkezés” ígéretével hatott. Prózairodalmunkban egyébként 1963 a nagy felfutás esztendeje. A lelkesedésből és lelkendezésből, a sematizmus hínárjából a kivezető utat ezekben az években a széppró­zában az ismert trió, Rácz Olivér (Megtudtam, hogy élsz), Dobos László (Messze voltak a csülagok) és Duba (Csillagtalan égen...) művei jelentették. Néhány évvel később a Szabadesés (1969) című regényében új hőstípussal is találkozhatott az olvasó, a faluról a városba került értelmiségi sajátos alakjával, aki szülőföldjén idegen lett, a városi élet sodrásában pedig gyökértelen- né vált. Ekkor „született meg” Mor­vái, az író alteregója, majd hasonló minőségben Nagybene Péter az Ör­vénylő idő (1982) című regényé­ben. A regény narrátora a múlt szá­zadi realizmus gyakorlata szerint mindent tud a vüágról, krónikása és „megváltója” az időnek. Mind­egy, hogy hőseit hogyan hívják, mögöttük mindig az író, annak ta­pasztalata, élménye, megszenve­dett igazsága áll. Nagyepikai regényei (ívnak a csukák, 1977; Örvénylő idő, 1982; Aszály, 1989) a Nagybene család életén keresztül a változó, felbomló paraszti vüágot mutatja fel, Garant menti, füzesnyéki kiadásban. A Nagybene Péterek drámájában a föld szeretete éppúgy benne van, mint az a megalázott sors, melyet a szövetkezetesítés képében a törté­nelem kényszerített rájuk. A vajú­dó parasztvilág (1974) is úgy sza­kadt ki az íróból, mintha nem is bú­csúzni kellene ettől a régi, megszo­kott életformától, hanem csak lel­tárt készíteni róla. Illyés Gyula óta aligha írtak ennyire megrázó lel­tárt a paraszti sorsról és a paraszt megalázásáról. A regényes szociog­ráfia befejezésére azonban egy ne­gyedszázadot kellett várni. A Haló­dó parasztvilág (2001) zárja le az emlékezést: az író pályája csúcsán szomorkásán, összevont szemöl­dökkel mutatja meg szülőfaluja tá­volról sem irigylésre méltó helyze­tét, amikor a föld végképp kicsú­szik a magyar paraszt kezéből. Későbbi regényeiben (A macska fél az üvegtől, 1985; Álmodtak ten­gert I—II., 1993; Sólyomvadászat, 1994; Téli áradás, 2002; Szerelmes földrajzom, 2004) mintha oldód­nának a „nagyrealizmus” bilincsei, s szerepet kapnak (akárcsak koráb­bi novelláiban) a lélektani motívu­mok is. A „szémérmes” Duba regé­nyeiből hiányoznak a kicsapongó szerelem izgalmai, a nagy ágyjele­neteknek vagy a szimultán szere­lem eseteinek (melytől dagad ma már a kortárs irodalom) se híre, se nyoma. Számára ez magánügy, akár a hűség, mely ugyancsak ne­hezen meghatározható fogalommá degradálódott az elmúlt években. Duba következetes önmagához: a hűség, a mértéktartás és a visszafo­gottság számára módszer, nem kel­lék vagy a malackodás lehetősége, hanem emberi/írói lényeg. Egy be­szélgetésünk során azt vallotta: „Az én felfogásomban a regény ar­ra való, hogy felmérje, megmutas­sa és költőivé emelje az emberi sor­sot! Költészetté tenni pedig annyit jelent, hogy felfedjük lényegét, megmutatjuk emberi heroizmusát vagy alacsonyrendűségét... és tet­ten étjük az állandóan az emberre leselkedő végzetet”. Súlyos, nehéz szavak, érdemes rájuk odafigyelni! Szemléletével lehet is, kell is vi­tatkozni, hisz a modern próza és irodalom ma már másként viszo­nyul a valóság és az irodalom kér­déseihez. Robbe-Grillet vetette fel a kérdést: „van-e értelme a valóság­nak?” Duba szerint van: „Beszélni - és írni! - annyit tesz, mint kifejezni az életet”. Az ő megszenvedett, az alkotómunka hitelével, nehezével igazolt igazságait (szenvedélyes ér­veléseit) ismerve értelmetlen lenne ezt kétségbe vonni. Mert úgy realis­ta ő, hogy műveit át- meg átjárja a prózairodalom megújításának a szándéka, még akkor is, ha cirkuszi mutatványokat nem kíván produ­kálni. Azt mondják, „az íróval... a huszadik században nagyon gyak­ranjátszott az idő”. Az értékrendek permanens válságai ellenére bíz­zunk abban, hogy a megvilágoso­dás igénye nálunk is napirenden van, mert (Petőfivel szólva) „az idő igaz / s eldönti, ami nem igaz”. Munkásságát becsülve, barát­ként, sors- és kortársként kívánjuk a 75 éves Duba Gyulának, legyen hozzá továbbra is jóságos és méltá­nyos a Sors. Legyen ereje, egészsé­ge tervei megvalósítására, legjobb műveit pedig érlelje aszúvá az Idő. A nevető ember megértő, elnéző és humanista. Szereti az emberiséget.

Next

/
Oldalképek
Tartalom