Új Szó, 2005. június (58. évfolyam, 126-151. szám)
2005-06-07 / 131. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2005. JÚNIUS 7. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ DANAS A belgrádi lap rámutatott arra, hogy a milosevicsi rezsimhez kötődnek azok az ügyészek, akik az elmúlt hetekben vizsgálatokat indítottak a szabadkai önkormányzat volt és jelenlegi vezetői, zömében a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) politikusai ellen. A liberális lap rávilágít arra, hogy a széles nyilvánosságot nemigen foglalkoztatja, hogy az új szabadkai ügyészeket az uralkodó politikai garnitúra, elsősorban a legnagyobb kormánypárt, a Szerbiai Demokrata Párt jóvoltából nevezték ki, és a milosevicsi rezsimhez köthető pártokból jöttek.- Nyugi, öreg, ez az új segédem. A régi elment Nyugatra dolgozni! (Kiss Tibor rajza) Taylor: „A történész egyetlen kötelessége, hogy tisztázza, mi történt és miért...” Foglyul ejti Európa a hódítóit? Európa hisztérikus állapotban van. Újra szkeptikus: mintha elvesztette volna a bizalmát lehetőségeiben. Alan John Perci- vale Taylor, a XX. század egyik legjelentősebb angol történésze vagy ötven éve egyik könyvének ezt a címet adta: Európa tündöklése és bukása. Lám, ő már akkor tudta, hogy bukhat Európa - bólinthatnánk, ha engednénk ennek a pillanatnyi hangulatnak. E. FEHÉR PÁL Taylor azonban sokkalta jobb tudós volt, semhogy katasztrófaelméletekben hihetett volna. Olvasóinak azt a meggyőződését is tudomására hozta, hogy a történelemben ugyan sűrűn előfordulnak végzetesnek vélt tragédiák, azonban az emberiség képes volt önmaga megújítására is. „Előfordulhat - hiszen Görögország sem maradt az ókori világ központja -, hogy Nyu- gat-Európa is elveszíti hatalmát a vüág felett. Ettől még nem omlik minden össze, sőt példaként állhatnak előttünk a görögök, akik végül foglyul ejtették hódítóikat. A világ már megtanulta gépeink használatát, tehát most az ideáljainkon a sor...” - szögezte le A század közepén című nevezetes esszéjében. És ezt a meggyőződését arra alapozta, hogy Európa túlélte az antik utáni barbarizmus korszakát, racionalitása legyőzte a vallási fanatizmusokat (Taylor ebbe a kategóriába sorolta a bolsevizmust is) és ezeknek a folyamatoknak az eredményeként „sokkal ésszerűbb, kritikusabb, mégis türelmesebb és intelligensebb, mint azelőtt bármikor. Még azt is túlélte, hogy a valós életben kipróbált utópisztikus álmok messze nem a tökéletes világot eredményezték.” Róma imperáto- rai számára mégiscsak a görögök jelentették a példát, a múlt században az amerikanizmus mint életstílus meghódított, ám a világ - Kelet és Nyugat - mégis, mintha ragaszkodna Európa humanizmusához... Túlságosan optimista lenne az ilyesfajta értékelés? Netán javíthatatlanul idealista? Nem, Taylor éppen hideg fővel és nagyon is realista módon követte mindazokat az eseményeket, amelyek meghatározták Európa sorsát, kivált a múlt században. „A demokratikus felfogás általában helyes, de ez még nem jelenti, hogy a demokratikus államférfiak meggyőződése is szükségképpen helytálló” - írta, s amikor e sorokat papírra vetette, nem feledte, hogy a vüág ugyan az amerikai demokráciát jobban ismeri már, de a polgárság életstílusát az európai forradalmak alapozták meg. Ezért bírálja elsőrendűen hazáját, Angliát, mint a demokrácia klasszikus otthonát. Számára, például, elrettentő az a vakság, ahogyan Anglia elmulasztotta a felfegyverkezést Hitlerrel szemben, mert mind a konzervatívok, mind a munkáspártiak abban a meggyőződésben éltek, hogy amennyiben fegyverkezési programot hirdetnének meg - elvesztenék a következő választásokat. A választásokat ugyan megnyerték, például, a konzervatívok, de a békét nem, mert kikerülhetetlenül jött a háború. És Taylor volt az, aki a hatvanas évek elején megírta A második világháború okai című ragyogó könyvét, amelyben azt bizonyította: Hitlernek - a fanatikus antiszemitizmust leszámítva - semmüyen határozott elképzelése nem volt arról, miként vezesse Németországot, sőt a háborúra való felkészülése is inkább demagógia volt, amely mögött 1936-ig nem állt komoly hadiipari teljesítmény vagy terv. Még a vülámháború elmélete is azért született meg, mert - Taylor szavaival - „Hitler jóval intelligen- sebb volt, mint tábornokai” és ezért tudatában volt annak a ténynek, hogy Németország képtelen hosszú háborút viselni. Hitler „távolról sem akart háborút, sőt a totális háború volt az, amit a legkevésbé sem kívánt. A totális győzelem gyümölcseit akarta learatni - totális háború nélkül és hála mások ostobaságának, csaknem meg is szerezte ezt. A többi nagyhatalom azt hitte, csak a totális háború és a kapituláció között választhatnak. Először a kapitulációt választották, aztán pedig a totális háborút egészen Hitler megsemmisítéséig.” Nem a második vüágháború okaival foglalkozom és Taylor óriási disputákat kiváltó könyvét is csupán azért idézem, hogy az angol történész felelős gondolkozási modelljét szemléltessem. A brit professzor a harmincas évektől 1990-ben bekövetkezett haláláig a Munkáspárt egyik „esze” - azt kívánta dokumentálni, hogy a politikai hisztéria, amelyhez hozzátartozik az alaptalan optimizmus és a felelős, ám kockázatos döntések elodázása kiszámíthatatlan, és ezért veszélyes helyzeteket teremt. És ehhez hozzátartozik Taylor- nak az a szilárd meggyőződése, hogy a történész nem bíró. És amennyiben, például az első világháborút követő békeszerződésekről ír - nem morális ítélkezés a feladata. „Ki vagyok én, hogy tisztán elméleti síkon ítélkezzem, hogy mi volt »erkölcsös«, vagy »erkölcstelen«? Milyen nézőpontból ítélünk? A németekéből? A szövetséges hatalmakéból? A semlegesekéből vagy a bolsevikokéból? A békeszerződések szerzői között voltak, akik úgy vélték, mindez erkölcsös volt, mások azt, hogy szükséges és megint mások, hogy erkölcstelen és szükségtelen volt”. „A történész egyetlen kötelessége, hogy tisztázza, mi történt és miért.” Ez tömör és igaz tétel. Persze, a történészek leginkább homlokegyenest ellenkező diktátumokkal találkozhattak és találkoznak nem ritkán manapság. Taylor, aki jól ismerte Kelet- Európát is, nyüván emlékezhetett I. Miklós cár titkosrendőrsége főnökének, Benkendorf grófnak a szavaira, aki az egyik legjelesebb orosz gondolkodót, Pjotr Csaadajevet ekként oktatta ki: „Oroszország múltja gyönyörű volt, a jelene nagyszerű, a jövőjét pedig az emberi képzelet fel sem képes fogni. Egy orosznak ebből a nézőpontból keü megírnia Oroszország történetét”. Ez a zsarnoki hatalom türelmetlen dicsvágya, ám a hatalom embereitől általában sem áll távol az ilyesfajta igény, sőt a szomorú tapasztalatok szerint rendszerfüggetlen jelenségről beszélhetünk. És történészek ugyancsak jócskán akadnak, akik ilyen vagy amolyan meggondolásokra hivatkozva, készek az igényeket kielégítem. Taylor a hektikus állapotok veszélyeire figyelmeztetett. A pilla- natnyi előnyök és hosszú távú célok közötti ellentmondásra, amelyben rendszerint az utóbbiak kerülnek hátrányos helyzetbe, hogy a politikusok sikerorientáltsága akadálymentesen kielégítessék. Sajnos, ennek a folyamatnak az is része, hogy a történelmet akár bíróként idézik meg, olyan hivatkozási alapként, amelynek egyetlen célja van: kényszerként tüntetni fel azt, ami valójában okos mérlegelés tárgya lehetne. Talán az ókori görögökben elevenebben élt ez a képesség: akkor sem kerültek hisztérikus állapotba, amikor már igazán veszélybe kerültek, és városállamaik viszályai felett győzött az a görög szeüem, amely ma is nagy tartaléka az egyetemes Európának. Görögország sem maradt az ókori világ központja, s ez megismétlődhet. A kereskedelmi lánc hatalmas mértékű terjeszkedése már a helyi szintű közösségeket és vállalkozásokat károsítja Brit kutatók a Tesco feldarabolását javasolják MTI-FIGYELÖ A Tesco feldarabolását javasolja egy brit üzleti kutatócég, amely szerint a legnagyobb brit kiskereskedelmi lánc hatalmas mértékű terjeszkedése már a helyi szintű közösségeket és vállalkozásokat károsítja. A New Economics Foundation nevű, a brit pénzügyminisztériummal együttműködő, de független gazdaságkutató központ felmérése 103 brit nagyváros és 27 londoni kerület központi bevásárló utcáinak képét hasonlította össze. Ebből a szempontból a délnyugat-angliai Exeter bizonyult a legrosszabb „klónvárosnak”, mert itt a fő bevásárló negyedben mindössze egyetlen független kiskereskedelmi egység maradt, az összes többi bolt a mindenhol máshol megtalálható láncok hálózatába tartozik. A jelentés szerint Nagy-Britannia a „klónvárosok” országává válik, mivel a nagy kiskereskedelmi hálózatok megfojtják a kisváüalkozáso- kat, és egyformává szürkítík a bevásárló utcákat. A New Economics Foundation igazgatója a jelentés kapcsán azt mondta a Financial Timesnak, hogy a Tesco piaci részesedése már „túlhaladta a fenntartható szinted’, ezért a hálózatot fel kellene darabolni. Andrew Simms szerint a Tesco versenyeüenes gyakorlatot folytat, egyebek mellett azzal, hogy kedveződen szerződési feltételeket erőltet a beszállítókra. KOMMENTÁR Kegyes hazugságok MOLNÁR IVÁN A Dzurinda-kormány ugyan az elmúlt hónapokban sem felejtette el eszünkbe juttatni, mi mindent tett értünk, a választások közeledtével azonban egyre agresszívabb reklámhadjáratra számíthatunk. Ősszel dönthetjük el, kik képviseljenek bennünket a megyei képviselő-testületekben, jövőre pedig az általános választásokon a parlament összetételéről és a kormányról szavazhatunk. Egyre több külföldi befektetés, kevesebb állástalan, növekvő reálbérek, alacsonyabb adók - a gazdasági, a munkaügyi és pénzügyi tárcák képviselői által leggyakrabban szajkózott érvek amellett, hogy miért érdemes a jelenlegi kormánypártokat választanunk. Az érvek többségéről azonban mára bebizonyosodott, hogy csak propagandafogásnak jók, hiszen aki Szlovákiában él, az a saját bőrén tapasztalhatja: a kormány ugyan nem hazudik, ám semmi sincs úgy, ahogy állítja. Igenis csökkent a munkanélküliség, és ez részben a külföldi beruházásoknak köszönhető. Elfelejtik azonban hozzátenni, hogy az állástalanok számának csökkenése elsősorban a szigorúbb szociális törvények számlájára' írható, vagyis rengeteg olyan nyomorgó állástalan van, aki egyszerűen nem jogosult munkaügyi segélyre. Ugyanígy igaz, hogy nőttek a bérek, ám ezek a környező országokhoz képest is jelentősen elmaradnak attól, hogy tisztességesen megélhessünk belőlük. Igaz, az elmúlt években több külföldi beruházó érkezett. Mindezt azonban mi, adófizetők megfizettük - a befektetöcsalogató állami támogatások több milliárd koronára rúgnak. A külföldi cégek nagy része ugyanakkor az alkalmazottak többségét csak pár hónapra veszi fel, pontosan annyi időre, amíg támogatás jár értük. Tegnap egy újabb kormánymese is megdőlt. Nem igaz, hogy egyre alacsonyabbak az adóterhek. A Szlovák Adófizetők Szövetsége szerint az elmúlt évek stagnálását és a tavalyi enyhe csökkenést követően idén újra nőttek, az állam ugyanis többet költ, mint amennyit megengedhetnénk magunknak. Az igazság az, hogy a jelenlegi kormány rengeteget tett az országért. Több, külföldön is irigyelt reformot hajtott végre, ami megalapozza az elkövetkező évek gazdasági fejlődését. Nem szabad azonban kritikátlanul mindent elhinnünk a kormánynak csak azért, mert Szlovákiában nincs olyan ellenzék, amely megérdemelné szavazatainkat. JEGYZET A bőröm meg a beleférés TALLÓSI BÉLA Erről is lekéstem. Mert olyan balek vagyok, hogy ami az égadta földön senkivel, az velem biztos megtörténik; például egyik lábamon képes vagyok eltörni mindkét lábamat. Még világra jönni sem tudtam jó időben. Rossz időben, rossz helyen láttam meg a napvilágot. Aztán csak a sok nyűg szakadt a nyakamba folyton-foly- vást. Egyik a másikat érte. Bezzeg, ha megvártam volna azt a kulcscsörgető bársonyost, és csak jóval azután kéredzkedek a világra... Talán nem kellett volna megélnem, hogy a meg nem írt házi feladat miatt bezárnak, és megszégyenítő pótórára köteleznek. Talán nem kellett volna másnapra százszor leírnom, hogy „az órán nem rendetlenkedek, hanem a magyarázatra figyelek, és nem zavarom a többieket”, csak mert a nyomóceruza csövéből fújva az illatos puharadírt az előttem ülő osztálytársam hajába lőttem. Talán nem kapnék tenyereseket vagy körmösöket favonalzóval, ha a sorvezetőt görbén teszem a füzetbe. Talán nem kapnék olyan nyaklevest, hogy a pad adja a másikat, ha a gumiszívatós töltőtollal - de ilyen ma már talán nincs is - nyakon spriccelem kék vagy piros tintával a szomszédomat. zDe nekem meg kellett születnem rossz helyen, rossz időben. Ahelyett, hogy megvártam volna, amíg fogva tartás helyett fogyva tartásra ítélhetnek garázda tizenéveseket. Mivelhogy Itáliában, a művészetek hazájában (hát hol másutt!) egy bő egymázsás legénykét vandalizmus, becsületsértés és rendzavarás vádjával csíptek fülön, ám ügyét tárgyalva a bíró úgy ítélte meg, hogy „rosszalkodá- sát” kövérsége motiválja. Vagyis, hogy rosszul érzi magát a bőrében, és amiatt randalírozik. Börtön helyett ezért fogyókúrára ítélte. Kisebb bűnökért, mit bűnökért!, vétkekért, mulasztásokért is nagyobb büntetéseket mértek rám, csak mert nem fértem a bőrömbe. Pedig hát tessék, itt a nyilvánvaló, logikus és racionális megoldás. Nem ütni-verni kellett volna engem kékre-zöldre, nem bottal, pálcával, vonalzóval fenyí- teni, nem lelki zsarolással terrorizálni, nem kiküldeni az osztályból, nem sarokba állítani, hanem lefogyasztani. Szaggathattam volna a kerítéseket, törhettem volna ablakokat, ha- jigálhattam volna szemeteskukákat, felmetélhettem volna buszüléseket, mégsem kellett volna fizikailag-lelkileg gyötrődnöm, csak fogynom. S ma nyugodt szívvel állhatnék a mérlegre! Jól elcseszett gyermekkor, a fenébe is, ha belegondolok. Mondom én, megfontolandó a fogyasztás, vagyis a bőrbe szabás mint büntetőeljárás. Mert mi lenne? Rágyújtottál, ahol tilos a dohányzás? - leadsz egy kilót. Mobiloztál vezetés közben? - két kiló le. Nem engedted át a gyalogost a zebrán? - három kiló súlyleadás. S nem kellene az obezitás pszichoszomatikus szemléletű gyógyításával kínlódnunk. Mégis, oly karcsúak lennénk, hogy nocsak.
