Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)
2005-05-28 / 123 szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. MÁJUS 28. Családi kör 13 » i I » » I i » i » I » » » » » § i » Türelmetlenül várom, hogy élő vízre mehessek pontyozni, ahol az dönt, ki mennyire ismeri a természetet Folyóvízi pontyozás Barátomnak sikerült rászednie, hogy menjek el vele május elején egy horgászversenyre. Nem szeretem a nagy nyüzsgést, nem is az én műfajom a tóparton való üldögélés, de hagytam magam rábeszélni. Üsse kő, gondoltam, egyszer ezt is ki kell próbálni. Bár ne tettem volna! KÖVESDI KÁROLY Már a kezdet sem ígért sok jót: sorsolás helyett egyszerűért „kiosztották” a sorszámokat. Hol itt az esélyegyenlőség, morogtam az orrom alatt. De ezt még lenyeltem valahogy. Hanem, amikor odacipe- kedtünk a helyünkre, akkor borult el igazán a kedvem: egy-egy horgász jó, ha két méterre volt egymástól. Úgy ültünk, mint szeptemberi fecskék a dróton. Természetesen már az első bedobások után vita kerekedett, ki hajigálta keresztbe a horgot, nem beszélve az első fogásokról, amikor a hal szorgalmasan „begyűjtötte” az összes szomszéd zsinórját. A legkellemetlenebb azonban az volt, hogy a tó összes pontya a víz közepén, egy fennsíkon bandázott, legalább 150 méternyire a parttól. Egyetlen horgász akadt, aki be tudott dobni odáig - igaz, akkora orsója volt, mint egy kalasnyikov dobtára. A hatórás verseny ettől fogva távdobó versennyé vált, és az öreg szaki, aki nyilván úgy ismerte a tavat, mint a tenyerét, egymás után huzigálta ki a potykákat. Röviden: rémálom volt, s még fizettem is érte. Azt hiszem, ez volt az első és utolsó verseny, amelyen részt vettem. Ilyen előzmények után természetesen türelmetlenül várom, hogy ismét élő vízre mehessek pontyozni, ahol nem kell népgyűlésen szoron- gani, s ahol valóban az dönt az eredményről, hogy ki mennyire ismeri a természetet és a halak szokásait. Néhányjó tanács Bár a tavasz az idén is megtréfált bennünket, mire ezek a sorok megjelennek, remélhetően megállapodott az idő, és felmelegedtek a vizek. S ha kitart a meleg, és leívnak a halak, végre elkezdhetnek intenzíven táplálkozni. Irány tehát a folyó. Előbb azonban érdemes felidézni néhány tudnivalót. Az alábbi tanácsokat főleg kezdőknek ajánlom, hiszen profi horgászoknak aligha tudnék újat mondani. Ne cipelje a hal az ólmot! Folyóvízi pontyozásnál természetesen nem finomkodhatunk, hiszen az állóvízzel ellentétben itt a halnak több lehetősége van a szökésre; akadókba futhat, kagylókhoz dörzsölheti a zsinórt, sőt nagyobb folyón maga a víz sodrása is segíti a menekülésben a megakasztott, súlyosabb pontyot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy durva szerelékkel kell kiülnünk a vízpartra. Még ma is akadnak olyan horgászok, akik a régi jó „kételőkés” módszert alkalmazzák, vagyis a szerelék végén van az ólom, s a fő- zSinórról ágazik le két horog. Ennél gumi-ütköző, és a hal szabadon viheti a csalit. A hajszálelőke előnye Egyre több horgász alkalmazza az ún. hajszálelőkés módszert. Ennek lényege, hogy a horogkötésnél két-három centiméternyi zsinórt ráhagyunk, és erre fűzzük fel a csalit. A ponty úgy táplálkozik, akár a porszívó: felszippantja a csalit, majd kiköpi, újra beszívja, s ha ízlik neki, lenyeli. A horog mellé kötött kukoricát, borsót, gilisztát gyanút- lanabbul szippantja be. Az sem mellékes, milyen botot használunk. A dióverő husángoknál tanácsosabb érzékeny spiccű botot keresni a pontyozáshoz. Persze, nem kell túlzásba esni, a sokak által szinte fetisizált feederbotok ugyan érzényáron, és szinte napi rendszerességgel. Mondanom sem kell, hogy ' ez fölösleges. Nem jóllakatni akarjuk a halat, hanem odaszoktatni egy-egy jó helyre. Elég egy-két kilót beszórni, hiszen a ponty vándorol, tehát hamar megtalálja az eleséget. Ha rendszeresen ugyanazon a helyen talál valami finomat, biztosan rászokik a helyre. Etetni egyébként a száraz kukorica is megteszi, nem kell állandóan szakácskodni. Sokan azt hiszik, hogy a ponty nem tudja megemészteni a kemény kukoricaszemeket. Vagy nem tudják, vagy elfelejtik, hogy a ponty garatfogai úgy működnek, mint a legjobb malomkövek: a legkeményebb magokat és szemeket is meg tudja őrölni velük. Helyválasztás Nagyon sok - sőt a legtöbb - múlik a helyválasztáson. Soha ne keressük a kigyúrt, „agyonült” helyeket. Már csak azért sem, mert sokan használják, és fennáll a veszélye, hogy másnak etetünk. Az ilyen helyeken ráadásul nagy a mozgás, a hal pedig szereti a nyugalmat. a módszernél a pontynak, ha felveszi a csalit és elindul vele, magát az ólmot is cipelnie kell. Természetesen (mert a hal, főleg, ha kapitális öreg jószág, nem buta) azonnal megérzi, hogy valami baj van; a le- héletkönnyű kukoricaszem százszoros súlyú! Nem szólva arról, hogy a fölösleges csomóknál köny- nyebben szakad a zsinór. Vannak aztán, akik a „túlbiztosítás” hevében fonott zsinórt használnak élőkének. Ennek az a hátránya, hogy a fonottat a hal hamarább felismeri, hiszen ennek általában nem kerek a keresztmetszete, és nem is átlátszó, fényelnyelő, mint a monofii. Tehát vékonysága ellenére is durva. Jómagam mindig a számomra bevált csúszós szereléket használom. Ebben az esetben mindegy, mekkora az ólom súlya, hiszen azt a hal nem érzi meg. Zsinórból hu- szonötöset-harmincasat használok, de harmincasnál sohasem vastagabbat. A mai zsinórok teherbírása hihetetlen, és ügyes fárasztással harmincas zsinórral kapitális halat is ki lehet fárasztani. Az ólom ütköztetéséhez pedig elég egy szelepA bokros akadókat kedvelik nagyon a pontyok (Archív felvételek) kenyek, de szerintem fölöslegesen azok. Ne feledjük: a hal a csalit választja, nem a botot! Tehát nem feederrel vagy bolognaival fogjuk a halat, hanem a csalival. Egy 40-80 grammos teleszkóp nagyon is megfelelő a folyóvízi horgászathoz, ráadásul könnyebb szállítani. Nem etetni, szoktatni kell a halat Sajnos, a tavakhoz hasonlóan - legalábbis Pozsony környékén ezt tapasztalom -, a folyókon is dívik a túletetés rossz szokása. Ismerek egy-két szakit, aki vödörszámra zúdítja az általa kiválasztott helyre a kukoricát. Akad olyan, aki egész Ezért keressünk olyan helyet, amely érintetlennek látszik. Néha soká kell keresgélnünk, de megéri. Ha nem zajongunk, nem csapkodjuk a kocsiajtót, és a vízre vetülő árnyékunkkal nem riogatjuk a halat, előbb-utóbb megjön az eredmény. S végül még egy lényeges dolog. Sokan azt hiszik, hogy a hal ragyogó napsütésben, jó időben táplálkozik. Ennek a fordítottja érvényes. Lehet, hogy tűző napon nagyon jól lehet strandolni, a ponty azonban - különösen nagy melegben - jobban szereti a borongós, sőt az esős időt, abból is a reggeli és a késő délutáni, esti órákat. De ezt már mindenkinek magának kell kitapasztalnia. SZÓ MI SZÓ Európai vagyok CSÓKAGÁBOR Már idestova egy éve. Ez némi büszkeséggel tölt el. Nem hiába, hiszen olyan közösséghez tartozom, amely méltó konkurense kíván lenni a nagy Amerikának. Külön örömet jelent, hogy ebben a boldog nagy közösségben minden és mindenki, ami és aki él, értéknek számít. Mennyit ér, mondjuk, az ember? Úgy 500 és 1200 dollár között kelt el a 19. századi északamerikai rabszolgapiacon, amelynek letűnte után a vétkesek utódai hivatalosan is mély megbánást gyakoroltak. Most már ők is tudják, mi is tudjuk, hogy az ember - az életbiztosítást kivéve - számszerűleg nem kifejezhető értéket képvisel. Mostanra az ember az emberért fejlesztette káprázatos szintre a technikát, amelynek csúcshatását valamennyien érezzük az informatika, ezen belül az internet, valamint a határt nem ismerő mozifilmek formájában. Főleg, ha olyan alkotásokról van szó, amelyeket a filmszakma díjakkal jutalmaz, a mozilátogatók pedig magas jegyárakkal. Persze, virtuálisan mindent lehet, ami belefér. Mármint a fantáziába. Katasztrófafilmek, földrengés, űrszörnyek, Armageddon. A látvány óriási. Hatalmas robajjal összeomló monstrumok, becsapódó, világvárosokat másodpercek alatt elpusztító aszteroidák, elpusztíthatatlan óriásrovarok, az utcákat ellepő menekülő tömeg, boldog túlélők. Talán korszerűtlen és kificamult lehet az ízlésem, mert máig nem tudom megemésztem, hogy mind a hősök, mind a tömeg önfeledten ünnepelt, miután a Földet megtámadó földönkívülieket több sikertelen atomtámadás után megsemmisítették. Közben egész térségek pusztultak el embermilliókkal együtt - mármint a mozivásznon, valamint a képernyőn. Az Armageddon szerzője is bizonyára férfiasságra nevel, amikor a becsapódó égitest martalékává teszi Párizst, a fény városát, vagy Sanghajt. És persze a végén Bruce Willist. Vagy annak a filmnek az alkotóját is ez a cél vezérelhette, amelyben a hatalmas testű aligátor kirándulókat fogyaszt el naponta, a megmaradtak pedig változatlan optimizmussal és életörömmel folytatják tevékenységüket. A, jó buli” a lényeg. Szóval változnak az idők. Máig nem felejtem el a negyven jó néhány évvel ezelőtti esetet, amikor egy anyuka méltatlankodva tessékelte ki fiacskáját a mozi nézőteréről, mondván: „gyerekeknek nem lenne szabad üyen szörnyűségeket levetíteniük”. Az említett szörnyűség pedig a Csapájev című szovjet filmalkotás volt... Lassan azért mégis átnevelődöm. Erre akkor jöttem rá, amikor 2001. szeptember 11-ének délutánján csupán érdekes eseményként szemléltem az ikertornyok összeomlását. Később persze megmozdult bennem valami, hogy az égő felhőkarcoló oldalánál aláhulló fekete pontok éppen halálba ugró emberek voltak, s ott bent borzasztó tragédiák játszódtak le, ez azonban csak a tények konstatálása volt. Egy ideje ugyanis - utódaim révén - számítógépes játékokon edződöm, amelyek egyre közelebb kerülnek a csúcshoz, egyre élethűbbek. Most kapok észbe, hogy csak az emberről írok, pedig igazából nem is ez volt a célom. Mi emberek már csúcsközeiben vagyunk, s tavaly májustól eljött annak az ideje, hogy négylábú és kédábú, bundás, tollas barátainkat, minden földi lakótársunkat méltóságra emeljük, vagy ha kell, lehajoljunk hozzájuk. Itt, Európában. Hogy velük is emberségesen bánjunk... Igen, most már azt is tudatosíthatjuk, hogy nemcsak az embernek, hanem a csirkének és a pecsenyemalacnak is van szeretetigénye, s a nyúlnak is van egyénisége. Májustól már a kutyámat sem szidom hangosan. Szemtől szembe - kellő tapintattal - csak annyit szoktam neki megjegyezni, hogy ő is hiába ugat... A nánai Ma tus családban annak ellenére, hogy meglehetősen szerény körülmények között élnek, nem cserélnének senkivel. Olvassák el egy hét múlva Péterfi Szonya írását itt, a Családi Körben! ÍRÓ OLVASÓK A cseresnye mint a fülemüle füttye RÉTI TALLÖ KÁLMÁN Ha drága gyümölcsöt látok a piacon vagy a zöldséges üzletben, mindig eszembe jut az a telkünktől egy parcellányira álló terebélyes cseresnyefa, mellyel kapcsolatos a szomszédunk meg az ő szomszédja vitája, pörlekedése. Jól emlékszem, még ma is helyén áll a bő termésű fa, melynek hüvelyk nagyságú piros gyümölcsét sokszor megdézsmáltam, jóízűen eszegettem. Szüleim, testvéreim szintén megíz- lelhétték, mert a szomszéd az érés idején hozott belőle kóstolót. Az ajándékozást követő néhány nap elteltével tudódott ki, hogy az ajándékozott gyümölcs olyan drága csemege, amelyet a leggazdagabb bankár is alig engedhetne meg magának. A fába belefektetett költség terhelte ugyanis annyira. Pedig a természet keltette életre, és az egyik szomszéd fiú gondozta, nevelte. Talán valamilyen madár elejtette magból, a mezsgyén kelt ki, a két szomszéd telkének határán, a parcellák végében. Szép, siheder fácskává nőtt, mikor az említett fiú beoltotta, és sudár törzsű, széles lombozaté, ízes, zamatos húsú gyümölcsöt termő terebélyes fa lett belőle. A fiú minden cseresnyeérés idején felmászott rá, és kóstolgatta gyümölcsét. Mindaddig nem figyelt fel a fára senki, amíg nem termett annyit, hogy hatalmas vesszőkosarak teljenek meg gyönyörűen csillogó, ropogós gyümölccsel. Ekkor a két gazda szemet vetett rá, egyik is, másik is igényt tartott a termésre. S mire elérkezett volna a szedés ideje, kipattant közöttük a vita. Először szép szóval igyekeztek egymást meggyőzni a termés hovatartozásáról, később ökölrázással, végül letört ágdarabokkal simogatták egymást a „kedves” szomszédok. Olyannyira, hogy az ügyük ügyvédkézre került. Hogyan, hogyan nem, az egész história jól elhúzódott. Háborús évek következtek, s mint lendületben levők, vitéz harcosokká váltak. Beindult a partizánmozgalom. Hegyekben bizonygatták harcképességüket. Nem is rosszul! Néhány kitüntetéssel érkeztek haza győztesen, ám egyéni háborújuk még a partizánkodásból hazatérve sem ért véget, sőt némi tapasztalatokkal felvértezve folytatták, ahol abbahagyták. A harcias cselekedetekre felfigyeltek a község elöljárói is, egymást követték a helyszíni szemlék. Az esetről a zöldségárusok tereferéltek a piactéren, hol megvetően, hol fontoskodóan. Ki így, ki úgy meg amúgy értette az egészet. Mondogatták: nehéz megállapítani, melyik oldalon terjedelmesebbek a fa gyökerei. Honnan szívja magába a több tápanyagot. Melyikük földje széléből?! Ebből eredt a nagy vita. Kié lehet a nagyobb részesedés a termésből? Az ügyben a legtudálékosabbak sem tudtak zöld ágra vergődni. Szájról szájra terjedt az eset, s annyira dobra verődött a tőszomszédok ellentétes viszonya, hogy a járási székhely urai is kiszálltak, hogy megkóstolják a finom cseresnyés no meg az igazságszolgáltató hivatali személyek is kilátogattak egynéhányszor a helyszínre. Persze, eljárási tevékenységre hivatkozva, a kiszállási díj felszámolásáról egyszer sem feledkeztek meg. A tulajdonjog megítéléséről viszont hosszan tartó fontolgatást követően sem fogalmazódott meg a határozat. El is húzódott a pörös- ködés. A törvény végrehajtói eléggé tanulmányozgatták a tényállást, hogy ne tévedjenek. Három évig tartott, míg rátapintottak a helyzet igazának megállapítására. Úgy vélték, a két szomszéd közötti vitát, ellentétet megegyezéssel kell rendezni, mivel egyenlően voltak tevékenyek az ületékes peres ügyben. Ebből kiindulva úgy döntöttek, békés megegyezésre szólítják fel a feleket, mentesítve őket a törvényhozás lesújtó kezétől: a perköltségre pedig személyenként tizenkétezer koronát szabtak ki. A pereskedő atyafiak rádöbbenve az igazságkeresés tekervényes mivoltára, baráti kezet nyújtottak egymásnak. A bíróságról hazatérve békésen kóstolgatták a cseresnyefa gyümölcsét. Hisz jogosultságukat rá, eléggé megfizették. A törvényre hivatkozva: ami a szomszéd telkének terében terem az átnőtt ágakon, az a gyümölcs őt illeti. De hogy ki a fa tulajdonosa és vele az egész termésé, ha lombja a két szomszéd telkét egyenlően árnyékolja, gyökereivel innen-onnan arányosan táplálja a cseresnyét...?! A kérdés válaszolat- lanul maradt, többé nem vitatták. A perköltségre pedig személyenként tizenkétezer koronát szabtak ki.
