Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)
2005-05-21 / 117 szám, szombat
14 Családi kör ÚJ SZÓ 2005. MÄ3US 21. MINDENNAPI KENYERÜNK Kié a föld? ÉDES ÁRPÁD Ige: „A földet senki se adja el véglegesen, mert enyém a föld, ti csak jövevények és zsellérek vagytok nálam. Ezért a birtokotokban levő egész földön tegyétek visszaválthatóvá a földet.” (Mózes 3. könyve 25, 23-24.) Azt hiszem, hogy senki előtt nem szorul magyarázatra a Jubileum” szó. Bár sejtjük, hogy idegen eredetű, de úgy meghonosodott már a köznyelvben is, hogy mindenki azonnal valamilyen kerek évfordulóra, ünnepi megemlékezésre gondol vele kapcsolatban. Az idegen szavak szótára latin elemekből építkezőnek mondja, de valójában zsidó eredetű, és egy régi ünnepre utal, amit Isten rendel a választott népnek. A Jóbél” szó, ahogy ezt az ünnepet nevezik, eredetileg kost, majd kosszarvat s az ebből készült kürtöt jelentette, amivel meghirdették országszerte az ünnep kezdetét. Igencsak ritka ünnep volt ez, hiszen minden ötven évben egyszer került rá sor. (Innen a jubileum, a kerek évforduló!) Kerekségéhez mégsem a százas felezésével jutunk, egyrészt azért, mert akkor még egyáltalán nem számolták az évszázadokat, másrészt a tízes számrendszer is túl profán és világi volt ahhoz, hogy ilyen jelentős ünnep meghatározásának alapja legyen. A hetes és a tizenkettes szent számok voltak az időmeghatározás alapjai (lásd a hét napjai, vagy a nappal 12 órája és ugyanennyi hónap az évben; a tízes számrendszer máig sem bírta ezeket kiszorítani). Az ígéret földjén Isten a hetedik nyugalomnapnak megfelelően a földnek is rendelt nyugalomévet. (3Móz 25, 2) Hat éven át kellett bevetni a földet, de a hetedik évben parlagon kellett hagyni, „hogy legyen nyugalma a földnek is”. Ez nem annyira valami agrártechnikai megfontolásból és egyáltalán nem lustaságból volt így. Sokkal inkább az Isten iránti bizalom, a hit és rá- hagyatkozás próbája volt. El is bukott benne rendesen a későbbiek során Izrael népe, mint ahogy a profit oltárán ma is elbukik a legtöbb vasárnapi nyugalom, s ezzel egyenes arányban nő az elégededenség, a nyugtalanság, a türelmetlenség. Minden hét nyugalomév után következett a nagy örömünnep éve, az elengedés, a fölszabadítás éve, a Jóbél”. A jubileum tehát nem más, mint 7x7 azaz 49+1=50. (A pünkösd sem félszáz nappal húsvét után van, hanem egy jubileumnyi időre tőle!) Az ünnep üzenete pedig az idézett fejezet 10. verse szerint az, hogy „hadd jusson hozzá újra mindenki a birtokához, és hadd tétjén vissza mindenki a nemzetségéhez”. Mit jelentett mindez? Azt, hogy Izrael fiai számára a föld nem volt véglegesen eladható, és egy izraelita sem tarthatta véglegesen szolgálatban a másikat, még akkor sem, ha elszegényedve magát eladni kényszerült. Mert az elengedés évében helyreállt az eredeti rend. Isten adta örökségül az ígéret földjét Ábrahám utódainak, hogy ott éljenek, de a tulajdonos maga az Úr maradt. Ő kiváltotta népét az egyiptomi rabszolgaságból, ezért nem lehettek egymásnak végleges rabszolgái. Az esedeges üzlet tárgyát csak az elengedés évéig hátralevő méltányos ár képezhette. Sőt az eredeti tulajdonos számára vagy közvetlen hozzátartozója számára az öröksége bármikor közben is visszaváltható volt. De maga a föld is, a nép is az Úr szent tulajdona maradt. „Mert enyém a föld” - mondja az Úr - és benne minden! Az ember önteltségében milyen gyakran próbálja ezt nem tudomásul venni. Háborúkat folytat, üzletel, csal, dekrétumokat alkot. Ma már nem csupán a négyzetméterekért folyik a harc, de kufárkodik az úrhatnám ember emissziós kvótákkal, a föld olajával, a tenger kincseinek birtoklási jogával, az esőerdők talajával, lassan az égbolt kékjével is. A fogyasztói szellem eluralkodásával már-már úgy tekinti, mint egy műanyag palackot, amit ha kiürült, legföljebb kidob. Pedig nem tulajdonosok vagyunk, csupán az Isten adósai, s ha Ő nem adja a Megváltót, beleveszünk az életbe, s még a talaj is elfogy lábunk alól. A közmondás szerint is „a föld nem atyai örökségünk, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön!” Vigyázzunk rá, ne adjuk idegennek, hanem őrizzük meg nekik. A szerző református lelkész Adél azóta pohárból issza - és szereti! - a „bocitejet”, az étvágyával sincs gond, meg az anyjával sem Agyő, anyatej! A mai gyermekorvosok véleménye megegyezik abban, hogy az újszülöttek, csecsemők legideálisabb tápláléka az anyatej. Azt ajánlják, hogy ha a körülmények engedik, a babák hat hónapos korukig kizárólag csak anyatejet kapjanak, a szilárd táplálék bevezetése után pedig az anyatej kiegészítő táplálék maradjon egészen addig, amíg a szoptatás az anya és gyermeke számára egyaránt megnyugtató, kellemes. B.MÁNYA ÁGNES A különböző babamagazinok rendszeresen közük a finomabbnál finomabb, egészségesebbnél egészségesebb babaételek receptjét, sűrűn reklámozzák az üveges készételeket és -italokat, pontról pontra közük a féléves kor utáni sikeres elválasztás egyes állomásait - csak hát a papírforma nem mindig jön be. így volt ez a mi esetünkben is. Hiába volt minden próbálkozásom, kísérletem, a lányunk nem akart lemondani a ciciről, és ez így, utólag nézve, nem is baj. Baba-mama ragaszkodás Nem szeretem a kategorizálós- dit, mégis ehhez folyamodom. Saját megfigyeléseim szerint a (hat hónapos koruk után is) szoptatott gyerekek három csoportba sorolhatók. Az elsőbe tartoznak azok, akiknek a szopás csupán táplálékforrás, semmi több - ők mondanak le róla a legkönnyebben. A másodikba kerülnek azok, akik élnek ugyan a felkínált lehetőséggel, de ha nem kínálják fel, az sem gond, a maradék pedig ragaszkodik az anyatejhez, a cicihez és annak tulajdonosához, megnyugtatja a minél többszöri mellre tétel. Előrebocsátom: mi (a lányom és én - és még sokan mások) a legutolsót képviseljük. Igazán szerencsés anyukának mondhatom magam, mert a kezdetektől fogva volt tejem és volt is rá igény, és mert a mamáknál és babáiknál előforduló szoptatási nehézségeket csak hírből ismerjük. Azazhogy nem ment ám olyan könnyen. Még a szülészeten kezdődött a dolog: a többi kismamával ellentétben én bizony nem igazán tudtam időben elkészülni, rendbe szedni magunkat például a szokásos reggeli vizit előtt. Eleinte úgy gondoltam, hogy a velem született alaposság (nevezzük csak egyszerűen lassúságnak) az oka, de idővel rájöttem, hogy mindenről Adél tehet. Más gyerek (a szobatársnőm kislánya például) húsz perc alatt megszívta magát, Adél meg csak piszmogott, szuszogott, bele-belealudtraz édes anyatejbe, nem győztem síppal, dobbal, nádi hegedűvel újraéleszteni. Evett ő, csak megadta a módját - jóformán ki sem egyenesedtem, és kezdtük újra. Otthon is folytatódott a dolog: a lányunk gyönyörűen gömbölyödött, de a gyermekorvosunk szeme is, mikor elmondtam neki, hogy a pici egy órácskát szopizik az egyik, majd egy újabbat a másik mellemből, mindezt háromóránként teszi, tehát cirka egy órám van arra, hogy mint felegyenesedett ember létezzem. Próbáljam meg hamarabb befejeztetni vele - hangzott a válasz. • Próbáltam, de nem ment. A hátgerincemet kivéve remekül alkalmazkodtam az előállt helyzethez: olvastam, tévéztem, ettem közben (ha volt mit, és ha volt, aki tálalta - volt, volt...). A jegyzetelés már nehezebben ment, de aztán az is összejött. A jó dolgomnak akkor lett vége, amikor már Adél is belebámult az újságomba, és őt is kezdte érdekelni a tévéműsor. Szépen kipihente, kicumizta, kialudta magát ezalatt a két óra alatt, hiába próbáltam a féüg alvó gyereket lefejteni a mellemről és lefektetni, rögtön jelezte, hogy mi hiányzik neki. A nagyobb baj viszont az volt, hogy amit megevett, az bizony ki is dőlt belőle. Úgy egy hónapos lehetett, amikor feltűnően sokat bukott, hányt. A gyerekorvos egy bizonyos Nutriton nevű készítményt írt elő. Az emütett port lefejt anyatejben kellett elkeverni, majd a kész löttyöt megitatni a gyerekkel, minden egyes szoptatás előtt. Cumisüvegből nem tudott, nem akart inni, ha kanáüal próbálkoztunk, legalább a felét az élőké kapta. A helyzet némileg javult, de még így is mindig megvártuk, hogy egy bizonyos mennyiség kidőljön belőle, Igazán szerencsés anyukának mondhatom magam, mert volt tejem... Elégedetten (Lukács Erika illusztrációs felvétele) csak aztán mertük a kocsiban hanyatt fektetni. Adél a nap javarészében nyugtalan volt, hiszen zavarta az állandóan visszaköszönő anyatej (ilyenkor a száján, sőt az orrán is jött), napközben csak a mellemen aludt, meg kezdetben a kocsiban, akkor sem órákat. Az éjszaka jobb volt: legalább kétszer evett, olyankor a gyomra sem háborgott annyira, de megesett, hogy nem mertünk aludni, őriztük nehogy baj legyen. A mi, szülők, akkori idegállapotát inkább nem részletezem. Többször is elhatároztam, hogy abbahagyom a szoptatást, lemegyek a patikába és veszek egy doboz tápszert - az legalább sűrű és nem köszön vissza. Adél - szerencsénkre -jobban bírta a dolgot, nem igazán sírt, megtanult együtt élni vele. Vágy két hónapnyi nutri- lonozás után aztán úgy döntöttünk, nem csináljuk tovább, ha hatszor kell is átöltöztetni a gyereket. A probléma úgy az ötödik és a hatodik hónap között múlt el, akkor, amikor új ízekkel próbáltuk megismertetni csemeténket. Új ízek kevés sikerrel Próbáltuk, de nem sok sikerrel. Az alma és a banán még csak ízlett, de a krumplikása lefejt anyatejjel ízesítve sem jött be, inkább csak kifelé. Nem tetszett az üveges bébiétel sem. Adél egyéves koráig jóformán csak belőlem élt, aztán döntött úgy, hogy mást is elfogad. Gyarapodni szépen gyarapodott, aki csak látta (és nem ismerte az étkezési szokásait), nagyevőnek gondolta. Az egyik négyéves forma fiúcska meg is kérdezte az anyukájától, hogy miért olyan csíkos ennek a (több, mint másfél éves) kislánynak a karja. Amíg szoptattam, Adél a kortársaihoz képest igencsak rossz evőnek számított. Reggeli előtt vagy helyette engem kért, délután is többször repetázott, mire hajlandó volt elaludni. Kezdett elegem lenni a dologból: ahogy ő gyarapodott, én fogytam (ez nem volt éppen baj), csak az volt a bökkenő, hogy sehova (ne tessenek nagy dolgokra gondolni) nem tudtam elmenni tőle. Törtem a fejem - hogy huszonkét hónap szoptatás után -, hogyan is vessek véget az egésznek. Sem magam, sem őmiatta nem gondoltam gyors és radikális lépésre, pirospaprikás és más szörnyűséges praktikákhoz nem kívántam folyamodni. Amolyan lelki előkészítővel kezdtem, hogy ennek meg ennek az anyukának is elfogyott a cicijéből a tej, és valószínű, hogy az enyémből is elfogy majd. Adél nem mutatkozott megértőnek, közölte, hogy még hál istennek van, és ő bizony kér. Egyszer aztán egy este azt mondtam, hogy végképp elfogyott. Elég fáradt volt már, úgyhogy nemigen tiltakozott. Mivel hanyatt feküdni csak úgy, szárazon nem volt hajlandó, az ide-oda forgatható, gurulós székbe ültem, úgy ringattam el a vállamon. Éjjel - félálomban - megkapta a szokásos adagot, kénytelen is voltam adni neki, mivel a mellem nagyon megtelt. Reggel aztán úgy ébredtünk, mintha mi sem történt volna. Egy hétig csak titokban, éjjel kapott, aztán már akkor sem. Addigra az én testem is némileg hozzászokott a kialakult helyzethez. Az első éjjel sírt, visított, mikor mondtam, hogy adnék én, de nincs mit, aztán megnyugodott és reggelig aludt. A következő éjjelt meg átaludta. (Azóta jobban alszik, általában csak egyszer ébred fel, ha nem húzza regge- lig.) Csak szegény én, tizenegy napig kínlódtam, a meUem iszonyatosan fájt - aztán ez is elmúlt. Adél azóta pohárból issza - és szereti! - a „bocitejet”, az étvágyával sincs gond, még két és fél évesen is megvannak a karján azok a bizonyos csíkok, csodálhatják a fiúk! KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Brooklyn, 2005. május 7-8. MOLNÁR MIRIAM Szombaton reggel elmaradt Wf a szokásos ruti9r JH nőm - Times-olÜli ' Hf11 vasás, dzsúszm. szürcsölgetés az M fjBjgtf ágyban -, mert * ' elvállaltam egy bébiszittelést. így egy hosszú forró zuhany után tiszta ruhát öltöttem és elsétáltam a család házához, ahol a két kislány - ötéves és nyolcéves - már várt türelmetlenül. Pár percen belül megjöttek a szülők beszélgetőtársai, két építészmérnök, és a társaság e része elvonult a konyhaasztal köré rajzokat nézegetni. Mi viszont könnyedén mozogtunk a felső szint és a pince között, amely helyek ideálisnak bizonyultak némi bújócska és doktoros- di játék megvalósítására. A pince teljes mértékben a gyerekek birodalma. A padló puha az ábécé minden betűjét ábrázoló kockákkal van kibélelve, így lehet ugrálni és esni is. A földön két nagy kastély ragyog pompás tornyokkal és pálmafás kerttel, két dobozban Barbie és más babák foglalnak helyet megannyi ruhával és más tartozékkal. Az egyik sarokban egy kis asztal áll, itt töltünk el vagy két órát rajzolással. Most csak a természetet ábrázoljuk - mondta az idősebbik lány, és mi a kisebbikkel alávetettük magunkat akaratának. Pont labdázunk, amikor az anya bejelenti: az építészek elmentek és vár a késői ebéd. A lányok nem nagyon akarnak elengedni, ami persze nagyon jólesik, de egy hét múlva valószínűleg újra látom őket. Hazasétáltam a tavaszi napsütésben, útközben bevásároltam. Otthon kora estig a házi feladatomon dolgoztam, mert közeledik a szemeszter vége, és ezzel a dolgozatok leadása is. Este egy kikölcsönzött dvd-ről néztük meg a Finding Neverland című filmet, amelyben Kate Winslet és Johny Depp szerepel, és amely arról szól, hogyan írta meg az író, akit Johny Depp alakít, a Peter Pan című darabot. A film lassú kezdet után érdekessé és a végén meghatóvá válik. Könnyes szemekkel mentem aludni. Vasárnap reggel megint csak nem tudtam a Timesot az ágyban olvasni, mert Manhattanben kellett váratlanul elintéznem egy munkával kapcsolatos sürgős ügyet. Kilenckor indultam otthonról, útközben vásároltam egy szendvicset, ebéd gyanánt, és a metrón a Times egy részét olvastam el. A City nevű mellékletben két érdekes történet volt egymás mellett. Az egyikben, egy fiatal nő beköltözik egy manhattani lakásba, és amikor megírja nővérének az új címét, az visszaemlékezik, hogy az anyjuk, amikor még hajadon volt, is valahol azon a környéken lakott. Az anya időközben meghalt, de a legjobb barátnője, aki végig közeli barátja volt a családnak, és aki az anyával annak idején Manhattanben lakott, pontosan emlékszik a címre és a lakásra. Egy hét múlva a fiatal nő anyja barátnőjével a lakásban ül, és egyikük sem meri elhinni, hogy pont abba a lakásba költözött be, ahol az anyja élt vagy ötven évvel ezelőtt. A másik sztori nem ennyire érdekes. Egy ismert közíró esszéje arról, mit tapasztalt, mialatt az anyjáról írt egy memoárszerű könyvet. Dolgom végeztével fél háromkor már a Brooklyni Botanikus Kert bejáratánál vártam a kis társaságomat, amellyel anyák napja alkalmával sétáltunk egyet a gyönyörűen kinyílt japán cseresznyefák alatt. A kert többi része is felébredt téli álmából. A sok tulipán tündökölt a legmerészebben aznap. Korán vacsoráztunk egy mexikói étteremben, és este a tévé előtt bambultunk el a macskákkal. Molnár Miriam szabadúszó újságíró, négy éve él New Yorkban, szinte azóta állandó munkatársa a Családi Körnek és az ízvilágnak. Egy éve egyetemi tanulmányokat is folytat, így a független egyetemista szemszögéből tudósít az ottani mindennapok világáról, hangulatairól.
