Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)
2005-05-16 / 112 szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2005. MÁJUS 16. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 TALLÓZÓ THE SUN DAY TIMES Megsebesült az al-Kaida iraki vezetőjének tartott Abu Muszab az-Zarkávi jordán terrorista vezér. Múlt héten Ramádi egyik kórházában kezelték, az idézett az orvostól kapta az információt. Felajánlotta Zarkávinak: további kezelés céljából maradjon a kórházban, de közölte vele, hogy regisztráltatnia kellene magát. A terrorista vezető erre idegesen lett. Kísérői megkérdezték, megkaphatják-e az ajánlott gyógyszerek listáját, majd mindannyian távoztak. Az orvost már kihallgatták az amerikai haderő képviselői. THE WEEKEND AUSTRALIAN Egy csaknem fél évszázada kitöltött ausztrál állampolgársági kérelem „meghatározó bizonyíték” a háborús bűncselekménnyel gyanúsított Charles Zentai (Zentai Károly) ellen, amely megalapozhatja Magyarországra történő kiadatását - írta az ausztrál lap. A Zentai által aláírt nyilatkozat azt támasztja alá, hogy a férfi Budapesten tartózkodott a második világháború alatt, amikor a neki felrótt emberölést - egy zsidó fiatalember meggyilkolását elkövették. A Simon Wiesenthal Központ, amelynek akciója nyomán terelődött a gyanú az Ausztráliában élő magyar férfira, „kiemelkedő jelentőségűnek” nevezte a bizonyítékot. EDITOR & PUBLISHER Már húsz éve változatlan trend az Egyesült Államokban: egyre kevesebben olvasnak újságot - derül ki a szakmai folyóiratból. A legutóbbi éves visszaesés 1,9 százalékos volt. Az amerikai újságpiac zsugorodása a fiatalok lelkén szárad: a nyomdafestékkel kezüket beszennyezni nem kívánó tizen- és huszonévesek inkább az internetes portálokat favorizálják. Ezek pedig a maguk ingyenes információszolgálatával alaposan elrontják a napilapok üzletét, amelyek már amúgy is az „Apokalipszis” három lovasának (rádióadók, tv-csatornák, hírtelevíziók) patái alá kerültek. A probléma nem új - miként a gyógymódok sem. A kiadók éppúgy kipróbálják a lepedő méret helyett a kézhezállóbb formátumot, mint az előfizetőknek felkínált kedvezőbb fizetési lehetőségeket, vagy az ingyenes „miniváltozat” meghatározott időn át történő házhoz szállítását. A Newspaper Association of America (NAA) a hirdetési piac évi 3-4 százalékos bővülésében látja a lapok „mentőövét”. A tőzsdén sem szárnyalnak a kiadók részvényei: az alkuszok jól tudják, hogy a pozitív pénzügyi mérlegeknek inkább a múlthoz, semmint a jövőhöz van közük. Ennek dacára a NAA több millió dollárt fizet egy reklámcégnek, hogy fújja le az antiknak érzett napilapokról a rájuk rakódott port, és adjon nekik új, korszerű arculatot. A tartalomról nincs szó a megbízásban...- Piroska és a farkas csak mese, tündérkém, de a Beneš-dekrétumok azok ma is valósak. (Szalay Zoltán rajzaj Márai Sándor: „A Közös Piac, ha egyszer kiterjed Kelet-Európára...” A monarchiáról álmodtak Volt egy újság, a hitleráj előtti Németország legjobb lapja, a Frankfurter Zeitung. Szerkesztőjének az volt a meggyőződése, amelyért ma minden bizonnyal kikacagnák a sajtómágnások, hogy a legjobb újságírók - az írók. A húszas évek elején itt dolgozott az ifjú Márai Sándor és az osztrák irodalom egyik óriása, Joseph Roth. Miről beszélhettek? E. FEHÉR PÁL Joseph Roth mindössze hat évvel volt idősebb Márainál. Nagyon fiatalon vitte sírba a sors, amelyet csak úgy tudott elviselni, ha iszonyatosan sokat ivott. Örök szám- űzöttként futott szülőföldjéről, a monarchia keleti széleiről, Galíciából, pontosabban Ilyvóból (Lemberg, Lwów, Lviv, Lvov) a weimari demokráciába, Frankfurtba, majd Párizsba. Claudio Magris, az egykor híres Duna-könyv szerzője, egyébként a világirodalmi Habs- burg-hagyomány legjobb ismerője „keleti, zsidó Odüsszeusznak” nevezte, aki szüntelen kereste a monarchia megszűnésével örökre eltűnt hazáját. Márai is a monarchia keleti végeiről érkezett - igaz, csak rövid időre - Frankfurtba. És szülővárosa, a soha nem feledett Kassa hasonlított is Lemberg- re. A két város színházát ugyanaz a bécsi építészpáros építette, Fellner és Helmer, tehát olyanok, mint a zágrábi Nemzeti, a pozsonyi Opera, a kolozsvári, 1918 óta román Nemzeti. Márai szintén hontalan lett, annak vallotta magát, és voltaképpen egész életében azt a polgári világot kereste, amely az első világháborúval kimúlt, amelyet megöltek. Márai sorsa, persze, szerencsésebben alakult. Egyszer azt jegyezte fel naplójába, hogy „három életforma van: az ulyssesi, a jézusi, a fausti. A többi: adóalany...” És ha Roth „ulyssesi életformát” választott, akkor Márai inkább a fausti tartást választotta, amely a polgár állapotát őrzi kitartóan, de nyitott volt ugyanakkor a világra is és azért Odüsszeusz lelke sem volt, nem is lehetett idegen tőle. (Azt jegyezte fel Márai, amikor 35 év után leült a Kärtnerstrasse egyik kávéházában, hogy úgy érzi magát, mint „Ulysses, amikor végre hazatért Ithakába”.) Egyelőre azonban a húszas éveknél tartunk: a Frankfurter Zeitung szerkesztőségében. Ahová egy szép napon azért lép be a Párizsból érkezett Ilja Ehrenburg, mert a szerkesztő meg akarta vásárolni Németországról írott riportjait. A szerkesztő mellett ült egy sovány, ideges ember, aki váratlanul, tört oroszsággal azt mondta az alkudozó Ehrenburgnak: „mondja meg neki, hogy nem szabad húzni és kérjen többet, úgyis sok a pénzük...” Ez az ember Roth volt. Aki oda tudott figyelni az akkori Európára és, persze, Ehrenburgra. Meg Babits Mihályra... 1926-ban jelent meg a Kártyavár németül. Roth ezt írja a Frankfurter Zeitungban: „Babits Mihálynak, aki a jelenkor legnagyobb írói közé tartozik, az a balsorsa, hogy magyar nyelven ír, tehát ismeretlen. Oly ország költője, amelyet Európa könnyű fajsúlyú vígjátékok és Mikosch-viccek révén ismer. Máskülönben nem lenne rá szükség, hogy itt »bemutassunk« valakit, akit a nagy író minden ismertetőjele ékesít, felelősségérzet, széles látókör, kristályos stílus, mély érzék és ironikus fantázia...” Roth a magáénak érezte Babitsot, mert az is monarchia volt. Az ő igazi hazája. „Az, osztrák parlament nemzeti csatamezőket pótolt” - írta Roth, miután már ismerhette az igazi csatamezőket és ezért emlékezett vissza a vissza- hozhatatlanra. És mennyire hasonlóképp vélekedett Márai Sándor, szintén a Frankfurter Zeitung neveltje, akit ugyanúgy keleti riportútra küldött szerkesztője, mint Rothot. Márai a hatvanas években tér vissza hosz- szabb tartózkodásra Bécsbe: az ő történelmi tapasztalatai tragiku- sabbak, ha tetszik véresebbek, mint annak idején Rothé. És ma olvasva még aktuálisabbak. Ezt jegyzi fel: „A bécsi Burgban, a császár dolgozószobájában érvet lehet találni az aggályoskodók ellen, akik azt mondják, az Egyesült Európa el- képzelheteden, mert a nyelvi sokféleség megakadályozza az integrálódást. Az Osztrák-Magyar Monarchia volt a bizonyság, hogy különféle nyelveket beszélő népek köz- igazgatási, gazdasági harmóniában tudnak együtt élni. Ebben a császári dolgozószobában az au- denciára jelentkezők közül sokan nem, vagy alig tudtak németül; beszéltek, dadogva, magyarul, csehül, szlovénül, lengyelül - és az egész mégis egység volt, a szerkezet működött, a kerekek forogtak. A Közös Piac, ha egyszer kiterjed Kelet-Európára, közelebb hoz egymáshoz népeket, amelyek nem értik vagy csak ódzkodva beszélik egymás nyelvét; a gazdasági érdek- közösség megteremti az emberi közeledés lehetőségét. Ferenc József udvariasan motyogott csehül, magyarul, de »otthon« csak németül beszélt - mégis, a nagy Szerkezet működött, a különféle nyelvek segítségével és azok felett is.” Nos, a Közös Piac Európai Unióvá fejlődött és immáron kiterjedt arra a térségre is, amelyet Roth is, Márai is, a Frankfurter Zeitung egykori szóhasználatával élve Ke- let-Európának nevezett, mi viszont inkább azt szeretnénk, ha Közép- Európa lenne. Persze, a lényeges dolgok nem az elnevezésen múlnak. Ha most elolvassuk Márai idestova negyven éve írt jóslatát, akkor rá kell döbbennünk, hogy Roth és ő nem véletlenül álmodtak a monarchiáról, holott a nekrológját is ők fogalmazták meg. Ám éppen ezért tudták, hogy a monarchia vastag rozsdarétege alatt mégiscsak egy olyan - Márai szavaival - Szerkezet működött, amelyre a jövőnek szüksége van. (És egy talán ide nem illő kérdés... Nem olyan régen olvastam, hogy az euroszkep- tikus, a nemzeti sajátosságokat hangsúlyosan féltő Václav Klaus - ha nem tévedek Havelnek - egy cseh Márai-kötetet vitt ajándékba. De el is olvasta Márait? És ha olvasta, értette?) Nem tudom, hogy Joseph Roth és Márai Sándor mennyire ismerhették egymást. De a Roth-regény, a Trották családi krónikája, a Radetzky-induló szellemében mégiscsak rokon A gyertyák csonkig égnek világával. És az egész egy olyan múlt üzenetét hozíza, amelyet már a Frankfurter szerkesztőségében, a múlt század húszas éveiben is a monarchia örökségeként értelmeztek. És azóta sincsen a különféle nemzetek kölcsönös megértési szándékára, gyakorlati megvalósulására jobb példa. Pedig tudható az is, és miért is kellene erről megfeledkeznünk, hogy az a régvolt monarchia sem lehetett igazi otthon. Sok volt benne a baj, a viszály, a nyomor. Ám mégis otthonnak érezhették... A monarchiában is sok volt a baj, ám mégis otthonnak érezhették... KOMMENTÁR Hiteltelen álomhitelek MOLNÁR IVÁN A hazai pénzintézetek az elmúlt hónapokban egymást túllicitálva kiáltják a nagyvilágba: az alacsony kamatoknak köszönhetően soha nem voltak ilyen olcsók a hitelek. Lépten-nyomon a bankok óriásplakátjaiba botlunk, amelyek fűt-fát ígérnek a reménybeli ügyfélnek. Mi is „örömmel” jelenthetjük, hogy az egyre alacsonyabb banki kamatok részben már meghozták a „gyümölcsüket”. Manapság a polgárok döntő többsége azt gondolja, hogy Szlovákiában nem éri meg takarékoskodni, hiszen a bankok által nyújtott kamatok nem hogy az inflációt nem fedezik, de sok esetben még a pénzintézetek által levont illetékekre sem elegendőek. Maradnak tehát a klasszikus „befektetési” formák, amelyek Szlovákiában szinte minden esetben a pénz lehető leggyorsabb elköltését jelentik. Minden ötödik család szeretné például felújítani a házát vagy lakását, az elmúlt évhez képest pedig az autóvásárlásra is többen gondolnak. Persze ha csak az a gondunk, hogy mire költsük megtakarításainkat, akkor a népesség boldogabb részéhez tartozunk. A legutóbbi felmérések szerint ugyanis a lakosság fele csak az alapvető szükségleteket tudja fedezni fizetéséből. Ha ők kényszerülnek lakásfelújításra, hitelt kell felvenniük. Míg a lakossági betétek kamatainak csökkenését szinte mindannyian megsínylettük, a kamatcsökkenésnek ezt a rózsásabb oldalát csak kevesen próbálhatják ki. A háztartások jelentős részének annyi pénze sincs, hogy a havi törlesztőrészleteket fizetni tudja, a többség pedig havi 500-1000 koronánál képtelen többet törleszteni. Ez nagyjából 20-50 ezer koronás hitelre elegendő, ami néhány esetben ugyan jól jön, ám nagyobb lakásfelújításra nem elég. Jelentősebb javulásra, legalábbis a bankok részéről, az elkövetkező időszakban sem számíthatunk. A jegybank belátható időn belül valószínűleg nem csökkenti a kamatszintet, így a bankokat is csak a növekvő konkurencia veheti rá erre. Ez utóbbi esetben sem számíthatunk azonban drasztikus áttörésre, vagyis akik eddig sem engedhették meg maguknak a hitelt, azok a jövőben sem álmodhatnak róla. Pontosabban, csak „álmodhatnak” róla. JEGYZET A képességek és a répacukor TALLÓSI BÉLA Ma már biztosan nem bánja, de annak idején, amikor elutasították, enyhén szólva keserű volt a szájíze. Egy filmszínészről van szó, akit azért nem vettek fel a bölcsészkar spanyol-angol szakára, bár már akkor átlagon felüli volt a nyelvtudása, mert a vaktérképre pontatlanul rajzolta be Spanyolország folyóit. Jó, persze, az ember tudjon ezt-azt arról az országról, amelyik nyelvét valamilyen szinten ismeri, de hogy épp a vízrajza legyen felvételi követelmény nyelvszakon!... Bár az alighanem kifürkészhetetlen, mi ad vagy adhat ösztönzést egy nyelv elsajátítására. Aligha van valaki rajtam kívül, aki teljes katonaidejét olasz szavak magolásával tölti, csak azért, hogy eredetiben értse az Országúton című Fellini-filmet, és hogy a 60-as évekbeli nagy táncdalfesztivál- sláger, a Rövid az élet szövege az akkori fesztiválvendég, Gigliola Ginquetti előadásában „Breve la vita” változatban, azaz olaszul is eljusson hozzá és élvezni tudja. Rengeteg mindent megtanultam Olaszországról, de folyóit nemhogy berajzolni nem tudnám egy vaktérképre, de még a felsorolásuk is komoly gondot okozna. Ezek után némileg azt is sejtem, miért nem vettek fel újságírás szakra. Mert nem a lényeges dolgokra figyelünk. Persze, nem csoda, hiszen azok láthatatlanok! Mert akkor is, amikor a cukorgyártás folyamatából kellett felelnem, és azzal kezdtem a mondandómat, hogy előbb felszedik, majd mossák, a feleltetőm kigúvadt szemmel bámult, nem értette miről beszélek, s megkérdezte, mit szednek fel és mit mosnak. Mondtam, a répát. Azt nem mertem megkockáztatni, hogy a vetéssel kezdjem, de azt hosszasan ecseteltem, hogy mosás után éles késekkel csíkokra, pontosabban karikákra szeletelik. Sőt, arra is kitértem, hogy a fagykárosodás erősen ronthat az édességminőségen, ezért ajánlatos a répát a fagyok beállta előtt felszedni. Arról is adtam felvilágosítást, ha mégis a fagyok beállta után végezzük a szedést, nem árt a levelétől megszabadított, kupacokba rakott répát vastag levélréteggel gondosan betakargatni. Aztán befejeztem azzal, hogy a szeletelés utáni hosszú és bonyolult, a nem szakember számára átláthatatlan gyártási folyamat végeredménye a répa átalakulása por-, kocka- vagy kristályformává. Végezetül megjegyeztem, ha lehet, eltekintenék a formaátalakítás gyári folyamatának ecsetelésétől, hiszen a végtermék a döntő. És meg voltam sértődve, hogy a feleletem csupán négymínuszt ért... mert mondja ezt valaki utánam. így vágja ki magát valaki! Micsoda elégtétel tehát most számomra, hogy valaki azért nem került be spanyol szakra, mert hiányosságai voltak a vízrajzból. Aztán milyen jó színész lett belőle! Nem utolsósorban kitűnően beszél spanyolul. S most már cseppet sem zavar, hogy nem vettek fel újságírás szakra. Hát ennyit a képességekről! Meg a felismerésükről!
