Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-06 / 78. szám, szerda
MOZIMUSTRA 2005. április 6., szerda 2. évfolyam 14. szám Németországban eddig több mint 4,3 millió néző látta A bukás - Hitler utolsó napjai című mozgóképet Gyarmathy Lívia a Magyar Intézet vendége volt Ha besegít az éjszaka... Nincs titok, csak jó film |9H \ Cukros bácsis mozdulattal megcsipkedi a Berlin utcáit védő kisgyerekek arcát Némi értetlenkedéssel olvastam nemrég a szlovák kritikusok beszámolóit Mészáros Márta legújabb filmjéről, A temetetlen ha* lőttről. Nem értettem, mi- I ért nem hiteles számukra Nagy Imre filmbeli alakja, I miért tűnik valószínűtle- nül patetikusnak? VOJTEK KATALIN Időbe telt, amíg rájöttem: fogalmuk sem lehet Nagy Imréről, 56- ról, nekik valószínűleg nincsenek budapesti rokonaik, mint nekem, akiktől hallhattak volna az akkor történtekről. Őket nem szólította meg a sekrestyés egy velencei templomban, a magyar szót hallva, mint pár éve engem, hogy elmond• ja: 1956 óta lelkesedik a magyaro- I kért, azért a csodáért, amelyre képesek voltak: gyenge kis Dávidként hősiesen szembe mertek szállni a I hatalmas vörös Góliáttal. Mindez csak azért jutott az‘ eszembe, mert Oliver Hirschbiegel Hitler végnapjait bemutató A bukás című filmjére én, a nem német valószínűleg úgy reagálok, mint szlovák kollégáim Mészáros Márta Nagy Imréről szóló filmjére. Képtelen vagyok felfogni, miért váltott ki Németországban szenvedélyes vitákat az a film, amely nekem, a Hitler korát csak filmekből és könyvekből ismerő nem németnek minden pozitívuma éllenére sem- I mi újat nem mondott? Miért hat ^ egy német számára revelációként, hogy Hiüer a filmben nem üvölt és nem hadonászik egyfolytában, I mint egy megszállott, amikor logikus, hogy sem az egyiket, sem a másikat az ember egy-két óránál nem bírja tovább hangszálakkal és energiával. (Hogy jobban tudjon azonosulni a szerepével, a film alkotói a Hitlert alakító Bruno Ganznak szereztek egy Finnországban annak idején titokban készített hangfelvételt, amelyen Hitler normális beszédhangja hallható: egy- Ganz szavaival - kifejezetten kellemes bariton.) Nem értem azt sem, miért rágódtak a németek azon, * vajon be lehet-e mutatni egy Hitler I kaliberű tömeggyilkost magánemberként? Már miért ne? Annál is inkább, mivel Hitler magánember• ként is tömeggyilkos volt, hisz akár a levese, akár az íróasztala fölé hajolt, ugyanazt a tömegpusztító terveket koholó agyat hordta a fejében. Neki ezzel nem volt gondja, mellesleg a környezetének sem. Az egyetlen, akinek ez dilemmát okozott, s ezt a maga kissé naiv módján meg is fogalmazta, Traudl Junge, a fiatal gépíró kisasszony, Hitler személyi titkárnője, a film kulcsfigurája: az ő szemén keresztül látjuk a berlini bunkerban végnapjait élő Hitlert és környezetét. „Olyan kedves, olyan gondoskodó, aztán egyszerre olyan brutálisakat mond” - panaszolja Traudl Éva Braunnak a Hitler és legszűkebb köre társaságában elfogyasztott ebéd után, amely alatt főnöke az emberi részvét és együttérzés fölösleges, sőt káros mivoltáról értekezett. A führeri szerető megnyugtatja Traudlt: az atyáskodóan kedves az igazi Hitler, a brutálisakat pedig a Führer mondja. Éva Braunnak szüksége volt erre az önnyugtató önámításra, de kinek és miért lenne rá szüksége manapság? Csodálkozva olvastam Wim Wenders német filmrendező vádját is, hogy Herschbiegel, a rendező semmiféle álláspontra nem helyezkedik Hitlerrel szemben. Lehet, hogy német szemmel nézve nem, de egy nem németnek ahhoz, hogy tudja, hová tegye Hitlert, elég meghallgatni őt, ahogy a német népről beszél, amely szerinte „egyetlen könnyet sem érdemel”, elvégre „maga választotta a sorsát”, „nem érdemli meg, hogy tovább létezzen”, ha hagyta, hogy elvesszen a háború. És amikor Hitler patetikusan felkiált: „Pedig micsoda terveim voltak vele!”, mármint a németséggel, a nézőnek önkéntelenül Nero jut eszébe, amint ugyanilyen mélyen átélt önsajnálkozással és pátosszal mondja: „Micsoda művész veszik el velem!” Mert a tömeggyilkosok egytől egyig lelki rokonok, ugyanarra a rugóra kattog az agyuk, tulajdonképpen nincs titkuk, és nem is érdekes - mivel a lényegen nem változtat -, miért lettek olyanná, amilyenek. A lényeg: az a kevéske emberi, ami létezik bennük, mindig és kizárólag önmagukra vonatkoztatva létezik, mással szemben nem ismernek könyörületet. Ez tökéletesen megmutatkozik abban a jelenetben, ahol Éva Braun térden állva könyörög Hitlernek sógora életéért. „Nem kegyelmezhetek meg neki, áruló volt” - hangzik a válasz, és a fiatalembert pár órával Berlin eleste előtt főbe lövik. A bukásnak épp az az erénye, amit Wim Wenders a hibájául rótt fel: nem foglal állást, nem magyaráz, nem pszichologizál, nem is kérdez, csak hagyja peregni az eseményeket, úgy, ahogy megtörténtek, és ezzel többet ér el, mint az imént felsoroltak összességével. A film utolsó pillanatban készült rekonstrukciója Hitler végnapjainak: alkotóinak még elmondhatták benyomásaikat azok, akik ott voltak a berlini bunkerban, amikor Hitler öngyilkos lett. Traudl Junge egy nappal a film bemutatója előtt halt meg, és nagyon idős már Rochus Misch is, aki annak idején a bunker teléfonközpontjában teljesített szolgálatot. A negyvenes évek Berlinjét idéző épületeket paradox módon Szentpétervár sztálini időkben épült - mint kiderült, a nagy szovjet-német barátkozás idején német építészek tervezte - utcáin találták meg a német filmesek. Bernd Eichinger producer bevallotta, hogy először komikus színészre akarták bízni Hitler megformálását, csak amikor rájöttek, nem biztos, hogy egy komikus vissza tudja adni Hitler karizmáját és komplikált személyiségét, esett a választás a svájci Bruno Ganzra. Telitalálat volt: ahogy cukros bácsis mozdulattal megcsipkedi a Berlin utcáit védő kisgyerekek arcát, ahogy sopánkodik és dühöng generálisai „árulása” miatt, vagy ahogy görnyedten becsoszog a szobájába, hogy véget vessen az életének - egyszerűen zseniális. Mintha Ganz a film alapjául szolgáló könyv szerzőjének, Joachim Fest történésznek a megállapítását illusztrálná: „Nem az a borzasztó, hogy Hitler egy szörnyeteg volt, hanem az, hogy ember volt. Egy ember, mint a többi.” Tökéletesen hiteles Trudl (Alexandra Maria Lara) tiszta arca, a bunker zárt, rontó, illuzórikus világára rácsodálkozó őzike-szemei, Éva Braun (Juliane Köhler) „utánunk az özönvíz” életvidámsága és Hitler iránti szubmisszív odaadása, a Lady Macbethekkel és Médeákkal egy bordán szőtt Goebbelsné (Corinna Harfouch) keménysége mögül előtörő hisztéria, Speer (Heino Ferch) őszintesége és a fiatal orvos (Götz Otto) felelős embersége... Hosszan sorolhatnánk, mert a véres utcai harcoktól a bunkerban rendezett apokaliptikus, hányingerkeltő orgiáig minden és mindenki a helyén van ebben a filmben, amelyet érdemes megnézni. TALLÓSI BÉLA A Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének A magyar mozgókép mesterei című rendezvénysorozatán a Pozsonyi Casinóban Gyarmathy Líviával találkozhatott a közönség. Levetítették A mi gólyánk, valamint a Táncrend című dokumentumfilmeket, majd a rendezőnővel Szabó G. László újságíró beszélgetett. Megtudhattuk, A magyar mozgókép mestere címmel kitüntetett művész előbb vegyészdiplomát szerzett, majd a kispesti textilgyárban dolgozott, s miután egy újsághirdetésben olvasta, hogy a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolára diplomások jelentkezését várják, belevágott. Orvosok, tanárok és egyéb foglalkozásúak között vegyészmérnökként és egyedüli nőként kezdte rendezői tanulmányait. Bár annak idején ez kifejezetten férfipálya volt, sosem érezte hátrányát annak, hogy nő, ellenkezőleg. Mint mondta: „Het- ventagú stábot nem könnyű vezetni. De én a férfiaktól mindig gáláns segítséget kaptam.” S ahogy megjegyezte, mint nőt segítették, nem biztos, hogy férfiként ugyanazt a támogatást megkapta volna. Első nagyjátékfilmjével, az Ismeri a Szandi-mandit? című szatirikus vígjátékkal - amely egy vegyiüzemben játszódik - nagy sikert aratott. Női főszerepét Schütz Ila játszotta. Gyarmathy Lívia - bár volt, aki nem helyeselte a színészválasztást - ragaszkodott Schütz Ilához. „Ila bámulatos humorérzékével és groteszk személyiségével olyan bélyeget adott ennek a filmnek, hogy mindvégig ugyanezt a szerepet játszatták vele.” „Az ember elsősorban saját maL gából építkezik, saját érzelmeiből, gondolataiból építi fel a filmet” - tudtuk meg a beszélgetésből. Ám sok minden befolyásolja egy mozgókép megszületését. Például az „éjszakai segítség”: Gyarmathy Lívia ugyanis előbb megálmodta a maga gólyafilmjét, majd miután felébredt, elhatározta, hogy a valóságban is elkészíti. Két évig forgatta az anyagot, amelyből végül 29 perces alkotás született egy gólyáról, amely nem repült el a társaival, hanem Magyarországon vészelte át a telet emberi segítséggel. „A filmhez szerencse is kell, s nekem szerencsém volt, Isten megsegített, hogy itt maradt nálunk a gólya. Az egész élő világ az őssejtből alakult ki, ezért a gólya ugyanúgy eszik, iszik és szeret, ugyanolyan alkati érzései vannak, mint az embernek.” A gólya is ember, s mi is gólyák vagyunk - derült ki a beszélgetésből. A Recsk 1950-53, valamint a Faludy György, költő című dokumentumfilmek kulisszatitkairól is sok érdekeset megtudtunk a pozsonyi beszélgetésen. (Az előbbi alkotás 1989-ben a legjobb európai dokumentumfilmként elnyerte a Fé- lix-díjat.) Mivel Böszörményi Géza, Gyarmathy Lívia félje is megjárta Recsket, a „magyar poklot”, ragaszkodott hozzá, hogy a dokumentumfilm eszközeivel „egy tisztességes képet” mutassanak fel róla. Amikor elkezdték a forgatást, nem igazán volt kívánatos, hogy Recsk- ről dokumentumfilm készüljön, ezért a külvilág felé úgy állították be, hogy népszokásokat forgatnak. Az emberek csak akkor döbbentek rá, mit is takar a „népszokások” felirat a csapón, amikor a Recskre benősült egykori ávósokat és fogva- tartottakat kimondottan az ötvenes évekről kérdezték. Böszörményi Géza - ő le se ment a forgatásra, nehogy felismerjék - később elhatározta, hogy volt recski rabtársát, Faludy Györgyöt egy portréfilmhez kérik kamera elé. S mivel Faludy György akkor még Kanadában élt, Magyarországon nemkívánatos személyként tartották számon, nekik viszont túl költséges lett volna kiutazni hozzá, ezért „félúton”, Dubrovnikban találkoztak. Kilopták a kamerát a filmgyárból, és kicsempészték az országból, mivelhogy a forgatásra nem kaptak volna engedélyt. Lett is belőle botrány utólag. Voltak akiknél e dokumentumfilmek nem arattak osztatlan sikert, a rendezőnőt megfenyegették, felvágták az autógumiját. „De tudtam, aki telefonon fenyeget, az jobban fél, mint én” - mondta. Szabó G. László arról is faggatta Gyarmathy Líviát, hogy többéves szünet után készül-e újabb nagyjátékfilmre. „A filmnek iszonyatos ereje van a közönségre - mondta. - Rendkívüli módon képes befolyásolni az embereket. Ezért nem a mocskot és nem az aljasságot kell reklámoznia, hanem az emberi sze- retetet kell közvetítenie. A szeretet- ről kell szólnia. Mindenáron nem akarok nagyjátékfilmet csinálni. Úgy nem, ha annak az az ára, hogy lemenjek a mélybe, Big Brother- szintre, ahonnan csak aljasságokkal lehet hergelni az embereket. Csak akkor csinálok filmet, ha örömöm telik benne.” Remélhetőleg ez a lehetőség is eljön még, hiszen Gyarmathy Líviának eddigi filmjeihez - legalábbis a Pozsonyban bemutatott kettőhöz - szerencséje volt. Bár az sem hull mindenkinek az ölébe. Ahogy mondta: „a szerencsét keresni is kell.” Goebbels és felesége a közös öngyilkosság előtt (Fotó: Tatrafilm) Gyarmathy Lívia lányával, az ugyancsak filmrendező Böszörményi Zsuzsával (Oláh Csaba felvétele)
