Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-23 / 93. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 23. Családi kör 13 A természet ébredezése jó érzéssel tölti el az embert, s látnivaló is mindig akad Kora tavaszi pezsgés a holtágban Lassan a kis csatornák is megtelnek élettel (Archív felvételek) Áprilisi tréfának is beillett, amikor április 2-án, lévén szombat, fogtam a botjaimat, és elindultam horgászni. Azzal tisztában voltam, hogy meglehetősen korán van, de a horgászvér nem hagyja nyugodni az embert. Kétségből több volt, mint elég: kimozdultak-e a halak a vermelőhelyekről? Az öthat fokos vízben van-e már étvágyuk? KÖVESDI KÁROLY Mindegy, meglátjuk. Legfeljebb levegőzök egy jót, s akár a barlangjából előbújó medve, megmozgatom a hosszú téltől elgémberedett tagjaimat. Mivel a halak zöme ilyenkor még fajlagos védelem alatt áll, csak abban reménykedhettem, hogy a kárászok, bodorkák, keszegfélék már felúsztak a Kis-Duna holtágába, ahová készültem. Ehhez választottam a felszerelést is: két könnyű botot vittem, finom úszóval, kis horgokkal felszerelve, csalinak pedig csontit és trágyagilisztát. A holtág elején egy spori üldögélt nehézbombázó fenekezői mellett a vízparton, és újságot olvasott. Na, ez se fogja ma teli a szákot, gondoltam, s kérdésemre, van-e kapás, meg sem lepett a válasz: reggel óta egy pöccintés se. Mentem tovább az ösvényen, arra a helyre, ahová alig jár emberfia, s ahol már többször volt szerencsém. Útközben elmellőztem három srácot; ők már láthatóan inkább „képben voltak”, finom, úszós készséget raktak éppen össze. Sokáig nézelődtem a part mentén, míg elértem a helyem. A fák és bokrok még éppen csak bimbóztak, itt- ott méhecske döngicsélt, egy helyütt hanyatt esett bogár csápolta a vizet, sok helyen tányérnyi felszakadozó moszatdarabok lebbentek a felszínre. Ez az, ami be szokta csapni a gyanútlan horgászt; azt hiszi, pontyok turkálnak a fenéken, pedig csak az oxigén kezd „dolgozni” a melegedő vízben. Leraktam a cuccot, az egyik horogra feltűztem egy gilisztát, és bepöccintettem közvetlenül a bokor mellé. Miközben a másik szerelést készítettem, hosszan elfigyeltem a felszínt, de nem láttam kishalak keltette tipikus gyűrűzéseket, ami kissé lehangolt. Kevés a mozgás,jól sejtettem. De nem sokáig tartott a borongásom, mert hirtelen azt vettem észre, hogy a kicsi wragler- úszó narancssárga hegye alig észrevehetően megbillent. Sőt, bukdácsolni kezdett, majd szép lassan elmerült. Hű, a nemjóját, hiszen ez kapás! Nem nagy vehemenciával ütöttem oda, arra számítva, hogy valami fürge kis bodorkát akasztok. Ehelyett erős ellenállásba ütköztem! A könnyű bolognai bot kávába hajlott, és a hal nagy burványt kavarva küzdött a horgon. A merítőszák, jó szokás szerint, valahol a hátam mögött, a táskában. Jobb kezemben a rángó bottal faroltam a kiemelőért, amelyet bal kézzel összerakva, alámerítettem a szelídülő halnak. Kiló fölötti jász volt a tettes. Hát, ez nem indul rosszul, gondoltam, és immár a másik szereléket is bedobtam; ennek a horgára azonban a változatosság kedvéért csonticsokrot fűztem. Ezt kissé balra ejtettem be, egy bedőlt fa törzse mellé. Alig állt be az úszó, már indult is lefelé, egyenesen be a törzs alá. Ezúttal félkilós formájú piros szárnyú volt a tettes. Még hogy nem esznek a halak, jutott eszembe a lejjebb tanyázó horgászcimbora, hiszen alig érkeztem, már két halam van. Kerékpárzörgés zökkent ki nyugalmamból; a lejjebb mellőzött srácok egyike állt meg mögöttem. Kérdi, mennyit dobtam be. Mit? Etetőanyagot. Semennyit, mondom, ilyenkor nem kell etetni, csak elriasztja a halat. Kissé értetlenül áll, majd visszakerekezik a többiekhez. A túloldalon jókora zajjal nagy társaság érkezik terepjáróval. Szerencsére feljebb veszik az irányt, tőlem legalább kétszáz méternyire pakolnak le. Mintha egy hétre jöttek volna: asztal, székek, hátizsákok kerülnek elő, kisvártatva tüzet raknak, majd elkezdik a „rendcsi- . nálásť: fejszecsattogás hallik, amit csak a mobiltelefonok csörgése szakít meg időnként. Még jó, hogy nem velem szemben vertek tanyát, kénytelen lennék továbbmenni. Telik-múlik az idő, s a kapások abbamaradnak. De valahogy nem zavar a dolog, látnivaló is mindig akad. A túloldalon éppen egy hód- patkány riaszt fel két vadkacsát, amelyek zajos szárnyalással, méltatlankodva állnak tovább. Előttem egy breki ugrik a vízbe, később a lélegzetem is eláll: öles csuka úszik el lustán előttem, szinte a lábam alatt! Oldala teli harapásokkal, sebekkel. Viharos lehetett a csukanász, gondolom, s alig tudom visz- szafogni magam, hogy ne dobjak egyet-kettőt villantóval. Annál is inkább, mert most már rablásokat is látok a bedőlt fák lombjai közt. De hát, ez még egy jó darabig tilos. Türelem, mindennek eljön az ideje. Már kora délutánra jár az idő, amikor ismét megindul a gilisztás úszó. Amikor bevágok, majd kirántja a botot a kezemből valami. Nyargalászik, fröcsög a termetes kárász, mielőtt a merítőbe terelgetném. Szinte pontynak véltem, akkora. Alányomom a merítőt, méltatlankodva rugdalózik. Kisvártatva jön a következő, ha lehet, még nagyobb, jócskán kiló felüli lehet. Formásak, szépek, mintha nem is koratavasz lenne. Ekkora kárászokat egész évben nem lehet itt fogni, néhány hét múlva hemzsegni fog a sok kicsi, legfeljebb tenyérnyi hal, majd megérkeznek a lapátnyi dévérek, pontyok is. Megy ez is a haltartóba, aztán majd meglátjuk, mi lesz a sorsuk. Megfogadtam, hogy az első fogást, szokás szerint, visszaadom az éltető víznek. Egyébként sem azért jöttem, hogy fogjak valamit, már az is ajándék, hogy egyáltalán kapásaim vannak. Csak el ne kiabáljam. Már legalább egy órája semmi. Szórok néhány csontit az úszók közelébe, elmorzsolok két kiflit ugyanoda, és várok türelmesen. Hiába. Ahol lenne kapás, oda nincs esélyem bedobni: a halak a gazban dőzsölnek, a bedőlt fák gallyai közt. Feljebb megyek tíz méterrel, és egy fa alatt próbálkozók. Gyors egymásutánban még két kárászt fogok, ezek sem kisebbek az előbbieknél. Hej, mi lesz itt hamarosan, ha a többi hal is felúszik a folyóból! S ha a harcsák is elindulnak utánuk... Mikor a nap lehanyatlik, lassan összepakolok. Ekkor ér a meglepetés. Nyúlnék a haltartóért, melynek zsinórját hanyagul egy ágas szárára tekertem, de nem találom. Hűlt helye! A nemjóját, meglógtak a halak. Ráadásul hálóstól, mindenestől! Állok bambán, nézelődöm jobbra-balra, s egyszer csak megpillantom a háló hosszú zsinórjának végét, a bedőlt fa gallyai között. Harmadszori dobással eltalálom egy villantóval, jön is kifelé. De nagyon könnyen, üresen lötyögve. Hát így van ez, ha hanyag az ember. De valahogy nem tudok mérgelődni. Gyönyörű nap volt, szép kapásokkal, halakkal, az ébredező természet egyre melegebb lehelle- tével. Ússzatok csak, halacskák! Nőjetek még nagyobbra. Hát a keszeg mit eszik? ... ilyenkor nem kell etetni, az csak elriasztja a halat. KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Edinburgh, 2005. április 9. BOLEMANTÉVA Bolemant Éva párjával és két gyermekével február óta egy ideig Edinburgh, a skót főváros lakosa. A kisgyermekes családok mindennapjait élik, így ő ebből a szemszögből villantja meg előttünk a brit életforma sajátságos mozzanatait. Az időjárás-előrejelzés szerint ma esni kellett volna, de mivel 9 órakor hétágra sütött a nap, úgy határoztunk, kihasználjuk ezt a néhány reményteljes órát az esőig, és kinn leszünk a szabadban. Szendvics és frissítő a hátizsákban, és a botanikus kertig meg sem álltunk. Mivel az esőből végül is nem lett semmi, megközelítőleg 18-20 fok között alakult a hőmérséklet, sőt ami itt tényleg ritkaság, szélcsend volt, így maradtunk a kertben. A Skót Nemzeti Botanikus Kerthez összesen négy, a maga nemében egyedi kert tartozik. Az Edinburghi Királyi Botanikus Kertet 1670-ben alapították, és a 20. században csatlakozott hozzá még három regionális kert. Az ország nyugati oldalán Benmore, a hegyvidék zord, de mégis vonzó arculatát, a királyi kerttől délre Dawyck a skót erdők varázsát, és Skócia dél-nyugati csücskében a Logani Kert az egzotikus növényzetet hivatott bemutatni. A főváros kertje 28 hektáron terül el a világ növényeit bemutató, szemet és lelket gyönyörködtető lankáival, árnyas fáival, bokraival. A park észak-nyugati részében emelkedik a sétányok fölé Nagy- Britannia legmagasabb üvegháza, az impozáns Pálmaház. Ez az épület szolgál főbejáratként a további kilenc üvegházhoz, ahol a tropikus és meleg éghajlatú országok növényvilágát ismerhetjük meg. Tovább sétálva, miközben ebédidő lett és az egyik pádon elfogyasztottuk a szendvicsünket, eljutottunk a tóhoz. Egy lélegzetvételre visz- szatérve a padokhoz. A két hónap alatt még nem láttam egyetlen egy megrongált, összetört padot sem. Valamint minden egyes pad, legyen az a botanikus kertben, parkban vagy bárhol, a felső deszkájára szögezett kis fémlemezen adja tudtára a rajta megpihenőnek, hogy kinek az emlékét őrzi, vagy ki szerette azt a helyet, ki támogatta a parkot vagy a pad felállítását. Minden padnak története - és szponzora van! A tóba egy kis patak torkollik, mely a park keleti részében, a Rock Garden legmagasabban elhelyezkedő sziklájából fakad, és vízesésként zúdul le, majd a sziklakért hangulatos kanyargóin keresztül eljut egészen a tóig. A rendkívül hangulatos és szinte vadregényes sziklakért több mint 5000 alpesi növénynek ad otthont. Innen egy kőhají- tásnyira, keleti hangulatot keltő hidacskák és filagóriák övezik a vüág legnagyobb, Kínából származó növénygyűjteményét, bizonyítva Nagy-Britannia régi időkbe visszanyúló történelmi kapcsolatát Kínával. A szomszédos Heath Garden a Skócia hegységeiben található növényvilágot mutatja be a látogatóknak. Még érkezésünkkor vásároltunk az előre csomagolt mókus- és madáreledelből. A gyerekek nagy örömére sétánk során megetettünk néhány madárkát, a rigók és a galambok is kíváncsiak voltak és az itt honos szürke mókus egyike is leszaladt a fáról falatozni. Néhány éve ugyanitt egyik ismerősünknek a kezéből kapta ki a megkezdett piros almát! A hangulatos kávéház teraszán az üdítőtől, kávétól felfrissülve új erőre kaptunk, és nagyot szippantva a kert levegőjéből tovább indultunk. Kis kocsinkkal a városon átvágva a Skót Nemzeti Múzeumot vettük úti célul. Itt szigorúan csak a természettudományi részt, ott is csak az állatokat nézhettük meg, hiába erőltettem a többi részleg megtekintését is. Mert' miután hároméves fiam mindenegyes teremre körülbelül 2 percet szán, így lemondok a múzeum mai tüzetesebb megismeréséről... Párommal biztatjuk egymást, hogy majd egyszer, talán ha megnőnek... Tehát sétálni indulunk. A város kellős közepén vagyunk, minden üzlet, kirakat, kocsma - csupa érdekesség! Néhány helyen ígéretet kell termünk, hogy a kiszemelt árut, tárgyat vagy játékot majd egyszer megvásároljuk! Még belefér a sétába néhány kisebb galéria, de a fáradtsággal egyenes arányban gyorsul a tempó, sűrűsödik a nyafo- gás, így elindulunk hazafelé. Eléijük még az esti híreket. Angliában három téma létezik. A pápa, Charles és Camilla esküvője és a megkezdett választási kampány. Érdekes, nincsenek külföldi hírek. Nemhiába szigetország! KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Brooklyn, 2005. április 9-10. MOLNÁR MIRIAM Molnár Min- ¥ f am szabadúszó IflÉI újságíró, négy 5 éve él New Yorkban, szinte azóta állandó munkatársa a Családi Körnek és az ízvilágnak. Egy éve egyetemi tanulmányokat is folytat, így a független egyetemista szemszögéből tudósít az ottani mindennapok világáról, hangulatairól. Két esős szombat után ma végre napos hétvégére ébredtünk és végre a napnak ereje is van. Az emberek örülnek a tavasznak, a környéken a város jóvoltából nárciszok kerültek a fák köré, virítanak szépen sárgán, és kora reggel az illatukat is lehet érezni. Én még nem hiszem el teljes mértékben, hogy a télnek vége, ezért nem is raktam el a nagykabátot és a csizmát, hátha holnapután újra hó esik. A brook- lyniak viszont már vígan rövidnadrágban és rövidujjúban mennek kutyát sétáltatni. Szombat reggel mosás közben gyorsan kiporszívóztam. Szegény Max (a vörös kandúr) annyira fél még mindig a porszívótól, hogy több karmát vesztette el a parkettán, ahogy iszkolt a nappaliból a szokásos ágy alatti búvóhelyére. Mire a takarítással végeztem, a mosógép meg a szárító is befejezte munkáját, és a ruhákat összehajtogatva vissza is raktam a szekrénybe. Az itteni mosás-szárítás rendszernek köszönhetően nem kell a kimosott ruhákat kiteregetni, és kerülgetni, sőt a vasalás is elmarad az esetek többségében. Roppant kényelmes: másfél óra alatt a szennyesből azonnal viselhető tiszta ruha lett! Egy órakor két fiatalemberrel volt találkánk. Egy nemrég nyílt helyi étteremben ebédeltünk és cseréltünk eszmét különféle dolgokról. Engem leginkább az fogott meg, amit az egyik férfi a munkájáról mesélt. A volt Szovjetunió ázsiai országaiban dolgozik helyi szervezetekkel azon, hogy az ottani drogosok némi segítséget kapjanak szenvedélybetegségük legyőzésében. Többek között akupunktúrával kezeli őket, ami sok évvel ezelőtt neki is, mint heroinfüggőnek, segített. A legérdekesebb az volt a történetében, hogy főleg a-vidéki emberek nem vesznek tudomást a kemény drogosokról környezetükben, és egyszerűen letagadják létezésüket. Néhány jól irányított kérdéssel viszont könnyen a nyomukra lehet bukkanni. Este moziba merészkedtünk. Woody Allen új filmjét, a Melinda és Melindát láttuk. Közben végig azon imádkoztam, hogy jobb legyen, mint az utóbbi néhány munkája, de sajnos csalódnom kellett. A színészek remekül alakítanak, a helyszínek viszont a realitásnak nem éppen megfelelőek, a film lassú és unalmas. Woody szokásos önmagát írta bele a forgatókönyvbe, s az őt alakító színész kínosan úgy beszél és gesztikulál, mint ő. Ezek után besettenkedtünk egy másik filmre is, úgy gondoltuk, John Travolta és Urna Thurman hátha kárpótol, de ez még rosz- szabb volt: fájdalmasan bugyuta, és több esetben nem is értettem, mi történik. Az újból elsütött Travolta-Thurman táncból csak Urna fenekét lehetett látni... Vasárnap reggel elolvastam a New York Timest, és egy laktató ebéd után elindultunk Manhat- tanbe, ahol a Broadway-n megnéztük a Hegedűs a háztetőn című musicalt. A fejenkénti százdolláros jegyek remek helyet biztosítottak, és a minden tekintetben fergeteges háromórás darab megtette hatását. Egész este és még másnap reggel is a Ha én gazdag lennék című nótát énekeltem a macskáknak, hol angol, hol magyar nyelven.
