Új Szó, 2005. március (58. évfolyam, 49-73. szám)
2005-03-05 / 53. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2005. MÁRCIUS 5. MINDENNAPI KENYERÜNK Nem működő ablaktörlő Esetleg annyit mégis megjegyezhetünk, hogy nem így képzeltük a békét, és nem így érdemeltük Görnyedten cipeljük a batyut (Somogyi Tibor illusztrációs felvétele) HAĽKO JÓZSEF Tapasztalt sofőr volt. Mikor a fagyos éjszaka után bekapcsolta kocsijában az ablaktörlőt, rövid surrogás után érezte a kiégett motor bűzét. „No, és vége az ablaktörlőnek - mondta magában -, de ma biztos úgysem fog esni.” A sztrádán viszont mégis beborült. „Ennyit azért látok - mondta magában -, az ablaktörlő ráér holnapig.” A kanyar után a hegyszoros felé sűrű havazás lepte meg. Nagy keservesen tudta csak követni az utat a szélvédőre tapadt hópelyhek mögül. „De hisz úgy ismerem ezt itt erre, mint a saját tenyeremet - mondta magában, és rálépett a gázra. Mikor az éles kanyar mögül előbukkant egy teherautó, s a kocsi szélvédőjére egy jó adag havat és sarat vágott, már késő volt. A tapasztalt sofőr, aki annyira hitt magában, a hirtelen fékezéssel végzetes csúszást idézett elő. Amivel nemcsak a saját, hanem az utána haladó, más sofőrök családjában is tragédiát okozott. A magabiztos és tekintet nélküli sofőrök azokat az embereket jelképezik, akik ablaktörlő nélkül haladnak az életben, s úgy tekintenek a világra. Az önkontroll hiánya, a lelkiismeret és a körülöttünk levő emberek figyelmen kívül hagyása ugyanazt eredményezi, amit az ablaküvegre toccsanó elvakító sártömeg. Az ilyen emberek pontosan olyanok, mint az a tapasztalt sofőr: elvakultan és tekintet nélkül vágtatnak az életen, gázt adnak a kockázat tudatában, hogy valakit elgázolnak, megsebesítenek, félrelöknek. Az elvakultságról szól az e vasárnapi evangélium is, és szintúgy a sár szerepel benne mint szimbólum: Jézus a születésétől fogva vak ember szemhéját keni be vele rituálisan. Aztán a tóhoz küldi őt, hogy mossa le. Különös látvány lehetett az az arc, melyen a nyílt tekintet helyén két sárpaca éktelenkedett. Az arc, mely teljesen kifejezéstelen, élettelen, semmi kapcsolata a jelenlevőkkel. Csak mikor - ahogy János evangéliuma elmondja - megmosdott a vak férfi, „ép szemmel tért vissza” (Jn 9, 7). Ebben a rövid epizódban mintha kódolva volna a lelki növekedés egy életre szóló folyamata. A szüntelen törlés, a sár lemosása a vakuló tekintetről Jézus érintésével, elengedhetetlen a lelki élethez, az Istennel s az emberekkel való kapcsolattartáshoz. Más evangéliumbeli fejezetek is magyarázzák ugyanezt. Amikor például Jézus Betszaidában megkérdezi a vakot, „lát-e valamit”, az megvallja neki: „látom az embereket, mintha a fák járkálnának” (Mk 8, 24). Az ilyen vakság hatását a kapcsolatokra Jézus Máté evangéliumában pontosítja: „Ha pedig vak vezeti a vakot, mindketten gödörbe esnek.” (Mt 15,14) Ugyanez az evangélium az ember legbelsőbb indítékaiba is betekintést enged: Jézus a farizeusokat álnokságuk miatt vakoknak nevezi, és felszólítja őket: „Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, hogy a külseje is tiszta legyen!” (Mt 23,26) Szent Márk a farizeusok témájához hozzáteszi, hogy Jézus elszomorodott „szívük keménységén” (Mk 3, 5). Elszomorodott s szomorú a mai napig a bevezetőben emlegetett tapasztalt sofőr. Súlyos sérüléseiből csodás mód felépült, mégis mint rémálom kíséri életében a tudat, hogy gondatlan vezetésével mások halálát okozta, férjekét, családapákét. Elátkozza a pillanatot, amikor magabiztosan alábecsülte az ablaktörlő szerepét abban a meggyőződésben, hogy neki semmi baja nem eshet. Azt a pillanatot, amikor ahelyett, hogy megállt volna, a gázra lépett. Minden alkalommal, amikor ez eszébe jut, szemét elöntik a keserű bánat könnyei... A bűnbánat könnyei, ez legyen a mi böjtölésünk programja is. Az őszinte könnyek, melyek lemossák az önzés, a figyelmetlenség s a durvaság sáros hordalékát. Jézus a halottaiból való feltámadás ünnepét megelőzően teljes negyven napig biztat, lassítani, megállni, körülnézni és elgondolkodni. Hogy az, aki azt veszi észre, hogy az Istenre s az emberekre való pillantásában megint gátolja a sár, lemoshassa, s őszinte bűnbánattal megtisztulhasson. Minél előbb. A szerző római katolikus pap Magányos emberek gyakran elmélkednek, emlékeznek. Különösen ünnepek táján méláznak régi időkről, népes családi együttlé- tekről. De ami a hatvan év alatt a batyunkba került, azon próbáljunk meg átsiklani. Persze, a fogalmakat is át kellene nevesíteni, mint az ingatlanokat. ÍRÓ OLVASÓK Háború és béke Már régen szeretnék bizonyosságot szerezni arról, milyen nemzetiséghez tartozott az édesapám. Milyen nemzetiséghez tartozunk mi, a gyermekei, akik ebben a kis Bodrog menti faluban születtünk magyar anyanyelvűnek? Kezdjük talán azzal, amivel régen lehetett dicsekedni, hogy: szegény család negyedik gyermekeként jött a világra. A nagyapám Amerikába ment dolgozni. A nagymamát elhívták az Andrássy- kúriába a gróf úr unokáját dajkálni, így édesapám majd egy évig ott nevelkedett. Majd hat elemit végzett. Később cseh katona lett. 1937-ben megnősült, 1938 után a faluba bíró, majd helyettes lett. 1940-ben megszülettem én, 1942-ben az ikertestvéreim. 1943-ban behívták katonának, 1944-ben orosz fogságba esett. A Fekete-tengerhez vitték. Novorosszijszkba. Ütközött a vonatjuk, a fogait majd mind elveszítette. Később tehervagonokba zsúfolva vitték tovább. A sok szenvedésről nem nagyon mert beszélni. Egy év múlva hazaengedték, mivel cseh katona volt. Édesanyám alig ismert rá. Mi pedig eközben ruha, cipő nélkül. Az öcséméket több mint két évig párnába göngyölték, hogy meg ne fagyjanak. Szinte járni sem tudtak. A háború itt is megkezdődött, visszavonulás volt. A magyar katonák a bodrogszerdahelyi malmot akarták felrobbantani, rövidebbre nézték be, így a szomszéd udvarra csapódott a lövedék. A mi hálószobánknak az ágy feletti része (kb. 1 m széles kőfal 2x1 méter hosszan) ránk szakadt. Akkor sírtam, amikor édesanyám megmozdult. Kértem, segítsen. Ő csak annyit mondott: „Te élsz?” A nagy portól alig láttak. Az egyik öcsém mellettünk a bölcsőben, a másik a nagymama mellett a szoba másik sarkába. Isteni csoda volt számukra. Akik látták, nem hittek a szemüknek. Majd jött újra a híd robbantása. Kidobolták, hogy szedjék le az ablakokat, de mire édesanyám a külsőt leszedte, a belső üveg mind ránk szakadt, mivel szemben ültünk az ablakokkal. És semmi bajunk nem lett. Ez is isteni gondviselés, nemde? Majd bejöttek az orosz katonák. A szobába szalmát hoztak, és azon aludtak! Az egyik katona megkívánta az édesanyámat, éjszaka hozzá akart bújni, mire ő a vászon- surcával úgy rácsapott, hogy az szinte megvadult, mindnyájunkat agyon akart lőni. Édesapám cseh- katona-képe mentett meg minket. No meg a gondviselés. Háború után jött a kitelepítés, azt megúsztuk, mert a második csoportba kerültünk, és addigra megállították. Az élet ment tovább. Jött a szövetkezetesítés, dolgozott mint pénztárnok, fejő, kisbíró, erdőben, élelmiszerüzletben, malomban és nem utolsósorban forgatta a hegyet a falunk felett, mely annak idején eredeti tokaji szőlőskert volt. Talán nincs egy négyzetméter, melyen ne dolgozott volna. A háború után felvirágoztatta a helyet az a sok munkás kéz, akiknek a leszármazottai ma mind munkanélküliek. Munkás ma is volna, munka is, hisz az utóbbi 15 év alatt sikerült teljesen kipusztítani a szőlőt, mely számunkra emlék, de az unokáknak már csak gyomos terület. Annyi sokaknak kárpótlást fizetnek: mi nem kértünk semmit. Én csak annyit szeretnék tudni, hogy apám a szülőföldjéért dolgozott? Csehszlovákiáért szenvedett? Milyen katonaként harcolt a szebb jövőért? Kinek a szebb jövőjéért? Tudom, hasonló sorsa nagyon sok magyarnak volt ezen a vidéken. Miért? Özv. Kassai Gábomé Hatvan év Magányos emberek gyakran elmélkednek, emlékeznek. Különösen ünnepek táján méláznak régi időkről, népes családi együttlétek- ről. Velem sincsen ez másképp. Épp hatvan éve kezdődött, 1944 karácsonyán. Háborús karácsony volt. Két család: tizenkét ember fészkelte be magát a pincénkbe. Tartós vakondéletre rendezkedtünk be, és meglehetősen „összkomfortos” körülmények között éltünk. Tűzhelyet, fekvőalkalmatosságokat, asztalt, edényt hurcoltunk le, és viszonylag konszolidált életet éltünk egy bő hónapig. A magyar katonák adtak benzint, utasítottak, hogy sót kell feloldani benne, csak úgy szabad a petróleumlámpába tölteni. A lámpa égett állandóan, mi pedig toltuk a napokat. Hol fásultan, hol rettegve vártuk, mit hoz a jövő. A karácsony is így telt el. A hivatalos megfogalmazás szerint: a szovjet hadsereg 1944. január 18-án felszabadította Szepsit. Ez a mi számunkra annyit jelentett, hogy a katonák a házunkban tábori konyhát és kötözőhelyet rendeztek be, mi pedig maradtunk a pincében. A szakácsnők naponta letettek nekünk egy 30 literes fazekat, mi, nők teleraktuk konyhakész krumplival. Időnként egy vödör hordós káposztát igényeltek. Olyan is volt, hogy néhány, hősi halált halt tyúkot hoztak, 4-5 golyó oltotta ki az életüket. Mi megtisztítottuk békebeli módon, mehettek a katlanba. Szóval, nem unatkoztunk. Elmozdult a front észak felé. Mi, sápadt pincebogarak, előbújtunk odúnkból. Hunyorogtunk a téli napfényben. A háztetőn gránát ütötte lyukak, az ablaküvegek bezúzva, „természetes” háborús kép. A másik család hazaköltözött a házába, mindenki próbálgatta, hogyan tovább. Abból a tizenkét emberből ma már csak ketten élünk. Hatvan év elegendő volt, hogy sorban elhulljanak a többiek. Az a másik akkor tanult járni a pincében a kicsiny szabad helyen. Hangosan sírt, ha csípte a tetű. (Mi, felnőttek nem sírtunk, vadásztunk.) Ő a hatvan év alatt élte emberi életét, a sors úgy rendelte, hogy eltemette a férjét és a fiát is. Ma ő is egyedül van. Ez volt az előzmény. Ami a hatvan év alatt a batyunkba került, azon próbáljunk meg átsiklani. Görnyedten cipeljük a batyut, tudjuk, mi minden van benne, fölösleges lenne sokadszor leltározni. Esedeg annyit megjegyezhetünk, hogy nem így képzeltük a békét. (És nem így érdemeltük.) Talán a fogalmakat is át kellene nevesíteni, mint az ingatlanokat. Szolgáljon mentségünkre, hogy a batyu nem fér bele a koporsóba. Győri Sarolta MONOLÓG Jó napot, Társam! NAGY ILONA A bársonyos óta megtapostak, átvertek?! Mondd ki, bármilyen nehezedre esik is, Te is ahhoz a széles emberréteghez tartozol. Még ódzkodsz, még kételyek gyötörnek, még nem fogadod el a tényt? Pedig ismered már az akciós árut, a 0 zsírtartalmú tejet, a törülközőt, mely nem szívja be a vizet, a cipőt, melynek eltörik a talpa. Hogy csokit is vettél, tudom, amelyik nem olvad a szájban, s hogy érzed, aroma az olcsó kávé mellékíze... De ez még semmi, kedves Társam! Én most voltam a kórházban szakrendelésen. Ott már az ajtóra ragasztott információ is megkülönböztet a többiektől. Olyat már biztosan tapasztaltál, hogy bent, de hogy kint a folyosón? Méltatlankodhatsz, akkor is végig kell nézni és ki kell várni, ahogy előtted hívják be az utánad jövőket, azokat, akik áldoznak az igazságtalanság oltárán. Mert ha nem is nagyon látod - az alig megvilágosodott félszemű neonnál - a felhívást, ott vigyorog, ott díszeleg - Prednostné vyšetrenie 100 Sk. Kell ehhez még kommentár? Fel ne idegeskedj, mert ide fogsz kerülni, épp erre a szakrendelésre Te is! LOCSOGÓ TOTYOGÓK Kedves Szülők, Nagymamák, Nagypapák, Óvó nénik! OLVASÓINK ÍRJÁK Ha rendszertelenül is, továbbra is szívesen fogadjuk totyogó és ugrándozó gyermekeik, unokáik, védenceik egy-egy aranyos mondatát. A legeredetibbekért továbbra is az Új Nő szakácskönyvét küldjük, mi viszont leveleiket a Családi Kör címére várjuk, valamint e-mail címünkre: csaladivilag@ujszo.com Örömmel bocsátom közre unokám, Krisztián beszólásait, aki még nincs hároméves: Reggeli közben odaszólt az anyjának:- Ne egyél gyorsan, mert megromlik a hasad. Egy családi összejövetelen kérdezgették a nagybátyjától, hogy nem nősül-e még. (Lukács Erika illusztrációja) Krisztián este fürdés közben büszkén bejelentette:- Megnősülök, már nagy vagyok. Valami nem sikerült neki, így magyarázta:- Gyügetlen voltam. Apja kis szakállt visel, Krisztián nézegette a kiviket a kosárban, ránézett az apjára, és huncutkodva mondta:- Olyan szőrös a kivi, mint az apu. Anyja a fürdőszobában teregetett, kikiáltott a kicsinek:- Legyél szíves, hozd ide a többi csipeszt! Az apja azt hitte, hogy neki szólt, visszakérdezett:-Mit hozzak ide? Krisztián az apja felé fordulva:- Ne te, én legyél szíves vagyok. Anyja egy szlovák slágert énekelgetett. A kicsi érdeklődve figyelte. Megkérdeztem tőle:- Hogyan énekelt az anyu? Krisztián rávágta:- Értedenül. Dicsekedett az apjának:- Mandarincsot ettem. Figyelmeztettem, ha nem fog fogat mosni, úgy elromlanák a fogai, mint az enyémek, teie lesznek tö- méssel-plombával. Felcsillant a szeme:- Tátsd ki a szád, megnézem a bombákat. (Szabó Gabriella, Kamocsa)
