Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-14 / 36. szám, hétfő
ÚJ SZŐ 2005. FEBRUÁR 14. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 FIGYELŐ BBC Nem kíván lemondani az ENSZ főtitkára az olajat élelmiszerért iraki segélyprogram korrupciós botrányba fulladása miatt. Kofi Annan elismerte, hogy a program során Szad- dám Húszéin kapott „bizonyos kedvezményeket”. Ugyanis é- vekig ellenezte a programot, és ezért felmerült, hogy a szankcióktól sújtott ország lakossága éhen hal. Arra a felvetésre, hogy Szaddám személyesen 1,7 milliárd dollárt kasszírozott, Annan azt mondta: hatalmas összegekről hallani, de ennek zöme olajcsempészetből származott, amihez az ENSZ- nek semmi köze nem volt.- Hát persze hogy feloldozlak, fiam, hiszen köztünk is volt elég ŠtB-s. (Süléi Gábor karikatúrája) Az egyik elmélet szerint a pilóták navigációs hiba miatt vétették el Drezdát Tévedésből bombázták Prágát? Máig is megválaszolatlan a kérdés: tudatosan, vagy tévedésből bombázták-e hatvan évvel ezelőtt, 1945. február 14-én az amerikaiak Prágát. Mi okozta a Moldva- parti metropolisz legnagyobb újkori tragédiáját? KOKES JÁNOS A tévedés-elméletet elsősorban néhány amerikai történész vallja. Azt állítják, hogy a Nagy-Britanniá- ból felszálló gépek valódi célja a Prágától 120 Idlométerre északnyugatra lévő Drezda volt. Mivel a gépek a háborús viszonyok között sosem repültek egyenesen céljuk felé, a többórás út végén eltévesztették az irányt. Ráadásul a két város térképe sokban hasonlít: mindkettőt folyó szeli át egy nagy kanyarulattal, s hasonló a nagy vasútállomások elhelyezkedése is. A 62 amerikai bombázó így összekeverte a két várost, s Prágára szórta le rakományát. Mark Burns, a téma alapos ismerője Prága bombázását egyszerűen az amerikai pilóták „navigációs” hibájának tudja be. A szándékos bombázás „hívei” szerint ez merő spekuláció, bár a nagy háborúkban természetesen nem egyszer kerül sor tragikus tévedésekre. Jirí Rajlich cseh történész szerint ugyan nincsenek egyértelmű bizonyítékok arra, hogy az amerikaiak Prága bombázását kapták parancsba, de arra sem, hogy tévedés volt a légitámadás. Ráadásul az amerikaiak tudták, hogy Drezda már lángokban áll. A cseh metropolis viszont röviddel dél után véletlenül sem mutathatta ezt a képet. Tudatosíthatták tehát, hogy nem Drezda felett vannak, ennek ellenére ledobták a bombákak, s bázisaikra visszatérve jelentették, hogy a kijelölt célokat megsemmisítették. Prága hatalmas károkat szenvedett: 701 ember meghalt, több száz épület romba dőlt. Szemtanúk szerint azért volt ilyen sok áldozat, mert a prágaiak azt gondolták: úgy mint korábban, a szövetségesek most is csak átrepülnek a város felett, s ezért sokan a légiriadó ellenére sem vonultak fedezékbe. A katonai objektumokban nem esett kár, ellenben elpusztult az Emmauszi kolostor, a híres Faust-ház, leégtek a Nemzeti Színház műhelyei, találat érte a Károly téri közkórházat. Míg a februári bombázásról lehet vitatkozni, addig a következő, március 25-én Prága ipari negyedeit sújtóról - Li- bén, Vysočany, Hloubetín - már nehezen. A támadásban, amely újabb 370 halálos áldozatot követelt, az amerikaiak elpusztították a Českomoravská Kolben-Daňek konszern gépgyárát, amely a legnagyobbak közé tartozott az országban. Hasonló sorsra jutott a vysočany-i autógyár is. Néhány héttel később, 1945. április 17-én az észak-csehországi Ústí nad Labem városára hullottak a szövetségesek bombái, és elpusztult a helyi vegyi üzem. Rá egy hétre, április 25-én pedig Pil- zent érte pusztító támadás. A nyugati szövetségesek ötszáz gépe mintegy 17 ezer bombát dobott le a helyi Skoda-művekre. Negyvenöt perc alatt 28 gyárépület vált porrá, további 33-at súlyos találat ért. A háborúból ekkor már csak néhány nap volt hátra. Joggal kérdezték hát az emberek: mi szükség volt az újabb áldozatokra? A történészek hajlanak arra, hogy ezek a bombázások már nem a háború kimenetelének szempontjából, hanem a későbbi időszakot figyelembe véve kell értékelni. Nyilvánvaló volt, hogy Csehszlovákia a szovjet megszállási övezet része lesz, így a nyugati szövetségesek tulajdonképpen a jövőbeni konkurenciát gyengítették támadásaikkal. Persze az nem valószínű, hogy a kommunista hatalomátvétellel a demokratikus Csehszlovákiában már akkor számolt volna a Nyugat. Mindenesetre nem kizárt, hogy érdemesnek látta gyengíteni a szovjet szféra erejét. A háborúkban ez nem ismeretlen. Ezt az elképzelést erősíti az is, hogy miután Jaltában (1945 februárja) a nagyhatalmak megegyeztek a háború utáni elrendezésben, a szövetségesek a német ipari központokat, például a Ruhr-vidéket már nem bombázták. És április elején már ismert volt a csehszlovák kassai kormányprogram, mely egyértelműen jelezte: nagy lesz az országban a kommunisták befolyása, Prága nyíltan Moszkva felé orientálódik. Az áldozatok számát mintegy 35 ezerre teszik, de egyesek szerint meghaladta a 100 ezret Hatvan éve rombolták porig Drezdát NOL-HÁTTÉR A szász főváros bombázásának 60. évfordulóján a demokratikus pártok csupán csendes megemlékezést hirdettek, de a szélsőjobboldali NPD szerint ideje lenne megemlékezni a háború ártatlan német áldozatairól is. A Frauenkirchét, a világháborús pusztítás egyik szimbólumának számító templomot már újjáépítették, de csak a város megalapításnak 800. évfordulóján, októberben nyitják meg. Viszont addig is több méter mély árok tátong körülötte. Bevásárlóközpontot meg irodákat építenek itt, ez a város legdrágább telke. A szocialista időkben nem volt itt más, mint egy nagy halom törmelék. Pénz talán lett volna - a híres Zwinger képtárat már a hatvanas években megnyitották - , a romok megőrzése inkább tudatos politika volt: a Frauenkirche gyomokkal benőtt maradványai kezdetben a háború, majd az „imperialista dúlás” mementójává vált. Manapság pedig a német nép háborús szenvedéseinek szimbólumaként kezdik emlegetni a várost. Az 1945. február 13-14-i Drezda elleni bombatámadás sok német szemében ma is felfoghatatlan. Az eredetileg félmillió lakosú, de ekkorra már 600 ezer keleti menekültet is befogadó város helyén február 15-re csupán füstölgő épületcsonkok, jajgató sebesültek, árvák és halottak tízezrei maradtak. Az angol-amerikai légierő három hullámban támadta a várost, és valóban a lehető legnagyobb pusztításra törekedett. Amellett, hogy tönkrebombázták az épületeket, a mellékesen ledobott gyújtóbombák nyomában valóságos tűzorkán tombolt a város utcáin. A pincékbe húzódó drezdaiak egy része megfulladt a füsttől, akik a felszínre menekültek, elevenen égtek meg. Egyesek szerint a szövetségesek először itt vetették be a vietnami háborúban elhíresült napalmot, . amely a bombákból szétfröccsenve lángba borította a szerencsétlen emberek testét. A támadás máig vitatott részletei közé tartozik, de a drezdai túlélők egy része esküszik rá: a lángok elől az Elba partjára menekült asszonyokat és gyerekeket alacsonyan szálló repülőgépek egyszerűen a folyóba gépágyúzták. A szövetségesek ezt a mai napig tagadják. Az áldozatok számát 35-50 ezerre teszik, egyesek szerint azonban 100 ezernél is jóval magasabb volt. Drezda természetesen a német kultúra egyik központja volt, az Elba Firenzéjének is nevezték, de gazdaságilag legalább ekkora jelentősége volt. Ez a város volt a német ipari forradalom egyik központja. Ha a szövetségesek nem semmisítik meg Drezdát, akkor nagy valószínűséggel nem telepszik a Volkswagen Wolfsburgba, nem megy a Dresdner Bank Frankfurtba, a Siemens Münchenbe vagy az Audi Ingolstadtba. Felesleges és hamis tehát a gazdasági jelentőségét elhallgatni. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy 1945 februárjában a szövetségesek még nem tudták, hogy a háború alig három hónap múlva véget ér. Érdekes egyébként megfigyelni, hogy bizonyos terminológiák hogyan kapnak újra életre. A Goebbels által kitalált „angol-amerikai terrortámadás” kifejezést később átvette az NDK szocialista pártja, most pedig ezzel érvel a szélsőjobboldali NPD is. Pedig Németország háborúban állt, a német légierő is számos várost bombázott, Londontól Coventryig. Luther és a Frauenkirche romjai. 50 évvel a háború után is hasonló kép fogadta a Drezdába érkezőt. (CTK/AP-felvétel) KOMMENTÁR Ügynökakták súlya SZILVÁSSY JÓZSEF Ha csak azoknak a személyeknek a nyilatkozatait olvasnánk, akik a két ügynöklista nyilvánosságra hozatala után kínos helyzetbe kerültek, akkor úgy vélhetnénk, hogy legtöbben a csehszlovákiai kommunista titkosrendőrség manipulációinak áldozatai. Ha viszont Ján Langoš nyilatkozatait tekintjük mérvadónak, akkor egyértelmű a helyzet: az ŠtB valamennyi bejegyzése hiteles. Nyilvánvalóan hihetünk a Nemzeti Emlékezet Intézete (ÚPN) vezetőjének. Azzal a megjegyzéssel, hogy kivétel ezúttal is akadhat, amely erősíti a szabályt. Példaként csehországi eseteket idézhetünk fel. Miután Prágában közzé tették az ottani névsort, tízezrek lapultak. Néhányan viszont bírósághoz fordultak jogorvoslatért. Jirina Bohdalová, a neves színésznő és Vratislav Kulhánek, a cseh jégkorongszövetség elnöke sikerrel járt, mert semmilyen dokumentum sem bizonyította, hogy beszervezték volna őket. Kulhánek ügyében a volt titkosrendőr elismerte, hogy egykori társával, az érintett tudta nélkül jegyezték be őt ügynökként. Jogerős ítélettel mindkét felperest törölték a besúgók listájáról. Valamikor az elmúlt évszázad kilencvenes éveinek a legelején ugyancsak peres úton védte meg becsületét egy, akkor már nyugdíjas szlovákiai magyar újságíró is, akit Leto fedőnévvel egy azóta már megszűnt pozsonyi napilap hozott hírbe. A mostani hazaijogszabály nem ad lehetőséget bírósági fellebbezésre. Érthetően, hiszen az ÚPN csupán a nyilvántartó füzetek hasonmását tette és teszi fel a világhálóra. Ám bárki kikérheti a róla vezetett aktákat, amelyekről csekély illeték fejében, ott helyben fénymásolatokat készíttethet. Ezeket nyilvánosságra hozhatja ő is, a sajtó is. Minden valószínűség szerint saját, egykori jelentéseivel szembesült, s ezek súlya alatt mondott le az egyik SDKÚ-s államtitkár, aki a nyolcvanas években Iglón ügyködött. Homályos ügy viszont Ján Hirka emeritusz görög katolikus püspök története. Nyilván jóval többen hisznek a sokszor meghurcolt, tizenhét évig a rendszer ellenségeként nyilvántartott személyiség - a tudatos együttműködést cáfoló - nyilatkozatának, mint a tartótiszt egyetlen megmaradt jelentésének vagy az utolsó kelet-szlovákiai bejegyzésnek. Csehországgal ellentétben, nálunk Mečiar országlása óta nem hatályos a lusztrációs törvény. Ezért az ügynökakták révén érintett közéleti tisztségviselők és mások magatartásában elsősorban az említett dokumentumok nyilvánosságra hozatala a megoldás. További lépésükben pedig példamutató a református keresztyén egyházi zsinat állásfoglalása lehet - más vallásúak és világiak számára egyaránt -, amely csendes visszavonulásra szólítja az érintetteket. JEGYZET Nem a magyar igenre MISLAY EDIT A mai fiatalok igazi világvándorok. Keresztül-kasul utazzák a kontinenseket, és nem ritka, hogy hosszabb-rövi- debb időre hazájuktól messze eső országban találnak ideiglenes otthonra. S nem csupán a mi fiataljaink vágnak neki a világnak tanulás vagy pénzkeresés céljából: nagyon sok érkezik Szlovákiába is. Mint például az a két fiatal is, akiket a tengerentúlról sodort ide az élet, pontosabban a hivatásuk. A fiú magyar nemzetiségű kanadai-magyar állampolgár, a lány pedig perui származású. De nem csupán a közös haza és a közös hivatás köti össze őket, hanem a szerelem is. Olyannyira, hogy hivatalosan is össze akarják kötni az életüket. S mivel hosszabb itt-tartózkodásra rendezkedtek be, az esküvőt is itt akarják megtartani. Mi lehet ennél örömtelibb esemény két fiatal életében? A fiú magyar nemzetiségű, jövendőbelije is beszéli ezt a nyelvet, emellett persze mindketten az angolt, a szlovákot viszont egyikük sem. Ezért az volt az elképzelésük, hogy magyarul mondják ki a boldogító igent. Ez azonban, úgy tűnik, nem olyan egyszerű. Mi több, talán lehetetlen. A kisebbségek nyelvhasználati jogáról szóló törvény ugyan kimondja, hogy azokon a településeken, ahol az kisebbség lélekszáma meghaladja a húsz százalékot, a hivatalos érintkezésben használhatják anyanyelvűket. Ez eddig rendben is van, hiszen a falu, amelyet a két fiatal szlovákiai lakhelyéül választott, megfelel ezeknek a követelményeknek. A probléma azonban az, hogy a törvény csak Szlovákia állampolgáraira vonatkozik. Az anyakönyvvezető pedig kijelentette: csakis államnyelven adhatja őket össze, legfeljebb, ha ragaszkodnak a magyar nyelvű esküvőhöz, hívjanak hites tolmácsot. A paragrafus persze „szent”. De lehet, hogy csak egy kis jó szándék hiányzik. Mert miféle égbekiáltó bűn követtetne el azáltal, ha ez a két fiatal olyan nyelven mondhatná ki a boldogító igent, amely a legközelebb áll hozzájuk? Nem hinném, hogy ettől összeomlana az ország gazdasága, vagy esetleg világraszóló botrányt vonna maga után a dolog. Persze, az is lehet, hogy naivság jó szándékot várni azoktól a tisztviselőktől, akik évek vagy évtizedek óta a bürokratizmus útvesztőiben bolyonganak. Az az igazság, hogy magam sem tudok okos tanácsot adni a közös életre készülő két fiatalnak. Hacsak annyit nem, hogy tegyenek közzé felhívást: jelentkezzenek azok a falvak, amelyek anyakönyvvezetői hajlandók őket összeadni hites tolmács nélkül is az egyikük anyanyelvén...
