Új Szó, 2005. január (58. évfolyam, 1-24. szám)
2005-01-29 / 23. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. JANUÁR 29. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ CURENTÜL A román lap szerint a magyar Trianon-film tervezett bukaresti tévévetítésével kapcsolatos botránynak a hírszerzés (SRI) a szerzője. A SRI-főnöke, Radu Timofte „etnikumközi feszültségek kiprovokálására törekszik, s valójában Iliescu embere. „Nem véletlenül lépett rivaldafénybe, elbocsátása előtt rendkívül veszélyes játékot űz”. Ő a szerzője annak az ötletnek, hogy egy bukaresti magántévé „importálja” és csúcsidőben sugározza a Trianon című magyar dokumentumfilmet, aztán egy „hírhedetten híres” talk show műsorban történő ízekre szedésével „felszítsák a marosvásárhelyihez hasonló etnikumközi feszültségeket Erdélyben. ___\\ / /- a ? í '' « v 1 1 i ^ 11 & V o 4-Doktor úr, a feleségem területi autonómiát hirdetett ki a hálószobában, és nem engedi, hogy betegyem a lábam! (Peter Gossányi rajzaj HÉTVÉG(R)E Álmomban libegő (k) Nemrég a pozsonyi várban jártam, hogy mielőtt eljön a világ két, talán még mindig legfontosabb politikusa, magam is felmérjem a helyzetet, pontosan hol is kellene találkoznia George Bushnak Vlagyimir Putyin- nal. Akadt is pár ötletem. NAGY ANDRÁS Először a képviselői irodaház jutott eszembe, mivel az egész komplexumban ez az egyetlen épület, amely rendben van, nem hullik róla a vakolat, nem tették tönkre a szocreál építészek, van melegvíz, rendes vécé, tiszta udvar..., tudják. De vajon melyik képviselő irodájában lenne a történelmi találkozó? Ellenzéki, koalíciós, vagy ne adj’ isten független? Ám ez mégiscsak kívül esik a történelmi vár épületén, a középkorban ezeken a területeken a szolgák meg a béresek éltek és dolgoztak, s talán éppen a lovarda lehetett a képviselői iroda helyén. Marad akkor maga a történelmi épület. Itt rögtön felmerül a várkút, mint lehetséges helyszín. Az udvar egyik sarkában, nehezen megközelíthető, köny- nyen védhető helyen, ugyebár a föld alatt. Egész évben állandó hőmérséklet, kellemes félhomály. A gond ezzel az, hogy két hete még le volt zárva, nem tudom, hogy a morcos „kútőrök” két politikus kedvéért megnyit- nák-e. Ha ez sem jó, akkor jön az utolsó, szerintem legideálisabb helyszín, maga a Koronatorony. Az épület délnyugati tornya 1-2 méterrel a többi fölé magaslik és komoly történelmi múlttal rendelkezik, hiszen amikor Buda elfoglalása után az uralkodó székhelye átkerült Pozsonyba, itt őrizték a koronát. Amikor legutóbb a várban jártam, csak ezért mentem fel a toronyba, hogy pontosan lemérjem, mennyi hely is van fent. Örömmel jelenthetem, hogy két szék és egy reggeliző asztalka tökéletesen elfér. Bár egy kicsit sok lépcső vezet fel, de félúton megtekinthető a korona másolata. Mármint a magyar Szent Koronáé. Fentről meg gyönyörű a kilátás. Apropó, kilátás... Azért jó lenne valahogy odafigyelni arra, hogy a két nagyon fontos politikus ne nézzen valahogy a Duna irányába, mert hát ugye Ligetfalu látványa mégis elég ciki. Talán ha ideiglenesen felhúznánk egy paravánt, vagy ha arra a négy órára némi köd ereszkedne a Duna jobb partjára. Ahogy sokan mások, én is komolyan örülök annak, hogy Bush és Putyin a pozsonyi várban találkozik, az előbb csak arra akartam rámutatni, hogy a szegény épülettel annyira nem törődött senki az elmúlt 60-70 évben, hogy nincs benne egy rendes terem, ahol szégyenkezés nélkül ilyen komoly vendégeket fogadni lehetne. A falak beáznak, a vakolat mállik, a riasztóberendezéseket még a hetvenes években szerelték fel, s az épület belső homlokzatát elrondító fekete óriás üvegtáblákat senkinek sem jutott még eszébe valami korhűre cserélni. Bár nekem ehhez a két politikushoz komolyan semmi közöm, a minap már azt álmodtam, hogy II. Erzsébet férjét, Fülöp herceget kalauzoltam az Óvárosban, a következő álmomban meg maga a pápa jelent meg Pozsonyban. Nem tudom, meddig lehet még ezt fokozni. Egy dologról még elfeledkeztem, s ez nem más, mint a logisztika. Hogy is jutnak majd fel a várba ezek ketten? A lovas kocsi, esetleg a szán lenne a legszebb és legautentikusabb, de ez nagyon valószínűtlen. Vagy lezárják a fél várost miattuk, s kiürítik az elnöki palotától a várhoz vezető Védcö- löp utat, vagy egyszerűen helikopterrel fognak közlekedni. Emlékszik még valaki arra, hogy Ľubo Roman pozsonyi megyefőnök 2001-es választási programjában egy libegő (nekünk lanovka) is szerepelt? Ha a politikusok betartanák választási ígéreteiket, Bush és Putyin utaztatása miatt nem főne a fejünk, a Duna ligetfalui oldalán beültetnék őket a kabinba, a várban meg egyszerűen kiszállnának. Hamarosan egyébként mindenre fény derül, hiszen mindjárt megérkeznek a két ország biztonsági szakértői. Nélkülük semmiről sem dönthetünk. így az is elképzelhető, hogy a „királytalálkozónak” is búcsút mondhatunk. HETI GAZDA(G)SÁG A héten kijutott a dicséretből Szlovákiának TUBA LAJOS Tanuljunk meg örülni a jó hírnek, úgyis ritkán van rá lehetőségünk. így kezdjük a World Times Társasággal, amelyről ugyan eddig nem nagyon hallottunk, most viszont feltett bennünket a világ tíz legokosabban fejlődő országát tartalmazó Nemzeti Gazdagság Indexére. A jó szociális környezetet nyilván sokan vitatják, a gazdasági fejlődés talán rendben van, abban pedig teljesen egyetértünk, hogy az információs társadalom fejlődése egyelőre kívánnivalót hagy maga után. A listát Szlovénia vezeti, így annak is örülhetünk, hogy egy lapra kerültünk ezzel a posztjugoszláv tigrissel. Eddig ugyanis legfeljebb azon rágódhattunk, vajon mit tudnak ők jobban, mint mi, hogy annyival jobban élnek. Illetve az is összeköt bennünket, hogy a többiekkel ellentétben kormányaink a csatlakozás utáni három évre eltolták az uniós integrált vidék- fejlesztés alkalmazását. A Világbanktól is megérkezett az esedékes dicséret, sőt ezúttal a reformlistán a szintén nagyon igyekvő balti posztszovjet országokat leelőzve már egyértelműen az élen állunk. A Világbank figyelmeztetett az elkövetkező időszak buktatóira is, amelyekkel mi is tisztában vagyunk, csak éppen választási év közeledtével senkinek sem lesz könnyű a reform folytatása. Pedig ezért sokan irigyelnek bennünket. Magyarországon például - amelyet az unió éppen javában dorgál - egész komoly hullámokat vetnek a szlovák adóreform első éves tapasztalatai. Olyannyira, hogy a magyar miniszterelnök heti rádiós interjújában egészen meglepő demagóg érveket sorakoztatott fel annak indoklására, miért nem veszik át az itteni gyakorlatot. Itthon a héten Miklós László körül izzott a levegő. A nagy ipari légszennyező cégek felettébb zokon vették, hogy 30 százalék helyett csak 15 százalékkal növelhetik a légszennyezést. Mivel Pavol Rusko imázsminiszterünk is gyorsan megfogta a kezüket, nézzük csak meg, miről is van szó. A nagy panaszkodást olyan cégektől halljuk, amelyek továbbra is iszonyatos mértékben szennyezik a környezetet, és a mostani hírek alapján ezt tovább szeretnék fokozni. Mielőtt elintéznénk az egészet azzal, hogy az acélra és a cementre szüksége van az országnak, vegyük észre, hogy termelésüknek csak töredéke marad itthon. Az olcsó munkaerővel, hazai hegyek legyalu- lásával és a levegőnk szennyezésével gyártott termékeket külföldön értékesítik és a képződő haszon is a külföldi tulajdonosok zsebébe vándorol. A rossz persze itthon marad. Ilyen helyzetben nem szidni kellene Miklós Lászlót, hanem dicsérni. Mert ugye, a kormány azt is mondhatná, hogy az ilyen káros cég működését visszaszorítja, nem pedig támogatja a terjeszkedésüket. De nem mondja, így az ilyeneknek egyre nagyobb a hangjuk, és ezen a héten kimutatták a foguk fehérét. De úgy kell a kormánynak, amely a makrogazdasági reformok mellett jócskán elhanyagolja a fenntartható vállalati fejlődés megalapozását. A hazai bérek szu- peralacsonyságáról készült brit elemzés utózöngéjeként a héten is akadt olyan szerző, aki a sajtóban igyekezett figyelmeztetni arra, hogy az olcsó munkaerőn alapuló gazdaságfejlesztés csak pótmegoldásnak tekinthető. Okos vezető ez alatt gyorsan felépítené a hosszabb távon is működő rendszert, amely azonban képzésekre, tudásalapú társadalomra, kutatásra épül. Valljuk be, ezek nálunk még mindig idegen kifejezések. Végezetül álljon itt egy csütörtöki jó hír. Brüsszelben jóváhagyták a Somorja és Galánta körüli nagy csatornázási programok támogatását. Ezzel az Európai Unió minden eddiginél nagyobb mértékben, másfél milliárd koronás támogatással köszön be Dél-Szlo- vákiába. VENDÉGKOMMENTÁR Bétéká LOVÁSZ ATTILA Legalább tíz éve fáradoznak bizottságok, jogász ászok, minisztériumi hivatalnokok azon, hogy megváltozzék a büntető kódex mindkét része, a törvénykönyv és a perrendtartás. Ideje volna. A jelenleg érvényes a hatvanas évek elején született, a reális szocializmus építésének legelején, és nem csoda, hogy módosítások sorát élte meg. Toldozgatni, foltozgatni sokáig lehet egy jogszabályt, de nem olyan európai jogi környezetben, ahol nincs ún. precedensjog, hanem csak az írott kódex és annak értelmezése az egyedüli jogosult hatalmi ág, a bírói hatalom által. A büntető törvények világszerte „reneszánszra” várnak. A jelenlegi kódexek nagy részének története a rendi társadalom megszűnésével kezdődött, célja a bűncselekmény, mint olyan megfogalmazása, annak büntetése, elrettentés a bűncselekmények elkövetésétől, s bizonyos időszakokban a bűnöző átnevelése, reszocializálása. Az összes büntető törvényből azonban hiányzik az az alapelv, amelyet ugyan nem nagyon emlegetünk, de amely a társadalom bűnözni nem óhajtó (tehát nagy) részét a kódex támogatására ösztönözné. A büntető eljárásnak igazából akkor lenne komplex értelme, ha legalább igyekezne lehetővé tenni a bűntény előtti állapotok visszaállítását. Érthetőbben: világos, hogyha valaki anyagi kárt okoz, azt meg kell térítenie. Ha valaki embertársának egészségét károsította meg a bűntény elkövetésekor, járuljon hozzá az így kialakult hátrányos helyzet kiegyenlítéséhez. Az élet elleni bűncselekmény talán az egyetlen, ahol ez nem valósulhat meg, de a bűncselekmény (halálos) áldozatának vannak hozzátartozói, szerettei, akik nemcsak pótolhatatlan hiányként élik meg veszteségüket, de elveszíthetik kenyérkereső családtagjukat, teljesen felborulhat az életük. Semmilyen büntetés nem képes legalább némileg enyhíteni a bűncselekmény által okozott károkat. A gyanúsított, a vádlott majd az elítélt jogai természetes módon fejlődtek a mai jobbára elfogadható szintre. A hatalom túlkapásait és a büntető kódexszel való visszaélést meggátoló, vádlottat védő intézmények sora viszont eljuttatta a társadalom igazságérzetét arra a szintre, hogy a közvélemény szerint ma a tettes jobban jár a büntető eljárás során, mint az áldozat vagy a károsult. A fizetőképes tettes pedig olyan alaposan felkészült védelmet élvezhet ügyvédei révén, amelyről néha valóban joggal gondoljuk, hogy a jogásztársadalom egy része a gazembereket védi. Nem egy olyan kis ország, mint Szlovákia fogja meghatározni az európai büntető kódexek további sorsát, de befolyásolhatja azokat. Ajelenlegi módosítás valamivel jobbá teheti a toldozott foltozott jogszabályt, de még mindig nem állítja meg az írott jog és a társadalom igazságérzete közti űr növekedését. JEGYZET Na, nem! - mondtam, nekem az kell, amelyikben a lehető legkevesebb a betű, és sok a kép. Ilyenre nem leltem, pedig áttúrtam az egész polcot. De, aki keres, az talál. S kezemben tarthattam azt az egyet, azt a csak nekem valót. Azt, amelyikből ripsz-ropsz megtanulok németül, s úgy fogok sprehenzízni, mint akinek echte germán vér folyik az ereiben. Amit találtam, a világ legrokonszenvesebb német nyelvkönyve volt. Nem is kemény táblájú, hanem praktikus puha kötésű, amelyet kettéhajtva, csakúgy könnyedén be lehet csúsztatni a farzsebbe. Vékonyka, mit tudom én, egy centi, egy centi két milliméter... de nem több. És az ára!... lényegesen olcsóbb volt mindegyiknél. Nosza, fizettem, s pattantam fel a harminckilences buszra, hogy nekifeküdjek a könyvemnek, s minimum három leckét egyszerre benyaljak. Csak hát!... a leckék sehol sem voltak. Lapoztam előbbre, hátrább, a leckék még mindig nem voltak sehol. Elég avantgárd kiadvány, gondoltam, aztán mutattam kollégiumi szobatársamnak is. Forgatta, forgatta, majd felkacagott. Hát persze hogy nincsenek benne leckék, mondta, mert ez csak a Schlüssel. Vagyis megvettem a nyelvkönyv feladatait tartalmazó megoldási kulcsot. Amelyből németül ugyan nem, viszont azt egy életre megtanultam, hogy nem minden főnyeremény, ami egyszerre vékony és olcsó. S hogy sok van még, mi nem mindegy. Vékonyát és olcsót ne! TALLÓSI BÉLA Van, ami nem mindegy. Például, ha az ember meg akar tanulni németül, nem mindegy, hogy milyen könyvet vesz meg. Évekkel ezelőtt elhatároztam, Trogy önképzéses alapon, oktatói irányítás nélkül, nyelvkönyvből megtanulok németül. Betértem az egyik antikváriumba, mondván, bejáratott könyvből könnyebben száll majd a fejembe a derdídasz. Valójában persze anyagi oka volt annak, hogy nyomdaillatú vadiúj példány helyett mások által agyongyúrt-gyűrt kötetből kívántam magolni a német szavakat. A szekondbúk- ban, vagyis a könyvturkálóban gazdag választék volt német- nyelv-tanulási lehetőséget kínáló, ilyen-olyan kiadású kötetekből. Kapkodtam egymás után a polcról, melyik lenne tetszetősebb, de egyik vaskosabb volt, mint a másik. Kézbentartással saccolgatni próbáltam, melyik könnyebb, melyik nehezebb, mert úgy döntöttem, német nyelvkönyvből nekem harminc-negyven de- kás, maximum félkilós is megfelel. Kiválasztottam a súlyra elfogadhatót, s indultam, hogy kifizetem, amikor mégis megálljt parancsoltam magamnak. Felütöttem ugyanis a könyvet csak úgy találomra, s jól tettem, mert olyan apró betűkkel szedték, hogy megtorpantam.
