Új Szó, 2005. január (58. évfolyam, 1-24. szám)
2005-01-20 / 15. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2005. JANUÁR 20. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ ROSSZIJSZKAJA GAZETA Az USA rakétakerítést emel Oroszország körül - írta az orosz újság, ismertetve az Acél- háló-háromszög tervét, amelynek előretolt eleme elfogórakéták lengyelországi beásása és radarrendszerek magyarországi vagy csehországi telepítése lenne. A kormánylap nem akarja hinni, hogy az Egyesült Államok csakugyan újabb bizalmi válságot készül provokálni Oroszországhoz fűződő viszonyában. Vajon érdemes-e egyetlen „acélhálóval” szerte- foszlatni a hidegháború utáni romeltakarítás eredményeként, oly sok erőfeszítés árán létrejött bizalom légkörét? Szöveg nélkül (Szalay Zoltán rajza) A közeljövőben még meg is lepődhetünk az egykori jugoszláv tagköztársaság integrációjának dinamizmusán Hágán keresztül vezet a horvát út A horvátországi elnökválasztás apropóján ki lehet jelenteni: a délkelet-európai állam standard, normális országgá vált az elmúlt évek során. Mint tudjuk, nem mindig volt ez így. ONDREJCSÁK RÓBERT Horvátország fejlődése a 90-es évek második felében kicsit hasonló volt a szlovákiaihoz, azzal a nagy eltéréssel, hogy nekünk nem kellett elszenvednünk egy háborút, majd egy polgárháborút, nem terül el közvetlen a határaink mellett egyetlen hosszabb távon is instabil térség sem. Közös azonban, hogy mindkét ország bizonyos autoritativ kormányzási módszerek miatt különböző módon, de elszigetelődött a nemzetközi közösségben (Horvátország esetében ez a Tudjman-éra volt). Közös az is, hogy a demokratikus deficittel küszködő, kormányokat demokratikus úton standard kabinetek váltották. Tény, a történelmi fejlődés következtében Horvátország némi „fáziskéséssel”, de hasonló utat jár be, mint Szlovákia. Miután lezárult a Tudjman-kor- szak, Zágráb nemzetközi kapcsolataiban viszonylag gyors fejlődés következett be. Bár még mindig vannak problémák, elsősorban a hágai törvényszékkel való együttműködéssel kapcsolatban - ezzel egyébként a legnagyobb gond, hogy bizonyos személyek, akiket a nemzetközi közvélemény és Hága háborús bűnök elkövetése miatt bíróság elé akar állítani, a horvát lakosság jelentős része számára a szerbekkel folytatott háború nemzeti hősei. Ha egyébként ez a probléma rendeződik, a horvát integrációs folyamatok még inkább felgyorsulhatnak. Természetesen Zágráb számára is elsősorban az Európai Unió és a NATO az első számú cél. Ami az EU-t illeti, minden valószínűség szerint már ez év márciusában megkezdődnek a csatlakozási tárgyalások, és indulni látszik a NATO békepartnerségi programja is. A NATO-csatla- kozás dátumát egyelőre nehéz megbecsülni, részben azért, mert a térségből Albánia és Macedónia is csatlakozni akar, s bár felkészültségük nem éri el a horvát szintet, politikailag mégis nehéz lenne egy kizárólag csak Horvátországból álló bővítési fordulót realizálni. Minden valószínűség szerint a horvát NATO-csatlakozás dátuma összefügg majd az ország európai integrálódásával. Márpedig az EU-hoz való csatlakozás céldátumát egyesek 2009-re teszik. Ha figyelembe vesszük, hogy Romániának és Bulgáriának elméletileg 2007-ben csatlakoznia kellene, nehéz elképzelni, hogy a tőlük sok tekintetben jelentősen fejlettebb Horvátország jóval tovább az integrációs ajtók előtt marad (természetesen ismételten rá kell mutatni a kritikus „hágai faktorra”). Ami Horvátország bilaterális kapcsolatait illeti, az elmúlt időszakban ezen a téren is komoly javulás ment végbe. A legkomolyabb ellentéteket természetesen Szerbiával kellett feloldani, azonban úgy néz ki, ez fokozatosan sikerült, és a felek megkövették egymást a kölcsönösen elkövetett atrocitások miatt is. Szintén elég bonyolultak Horvátország kapcsolatai Bosznia-Hercegovinával, nem utolsósorban az ottani polgárháborúba való horvát beavatkozás miatt. Természetesen ezek a kapcsolatok is fokozatosan standardizálódnak, bár Zágrábnak minden bizonnyal a jövőben is jelentős befolyása lesz „a szomszédban” - ne felejtsük, a három történelmi bosznia-herce- govinai nép egyike a horvát. Bár nem olyan mértékben, mint az előző országok esetében, de bizonyos történelmi terhek nyomasztották a horvát-olasz kapcsolatokat is, amelyek azonban mára nem játszanak releváns szerepet. Ha Horvátország integrációjáról beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ország stratégiai fontosságú fekvését sem. Először is, ellenőrzi szinte a teljes észak- és kelet-adriai partvonalat, de fontos az is, hogy északnyugat és nyugat felől szinte hidat képez Európából a Balkán felé. A kedvező stratégiai fekvés jelentősége az elmúlt időben némileg mérséklődött, elsősorban annak köszönhetően, hogy a közvetlen térség már némileg stabilizálódott, másrészt pedig Bulgária és Románia NATO-tagsá- gának következtében (természetesen lehetne vitázni azon, ,jó-e” az, ha egy ország területe stratégiailag fontos, vagy mindez csak arra ,jó”, hogy hatalmi érdekek metszéspontján helyezkedjen el, s ez, ugye, nem a „nyugodt élet” biztosítéka). Mindenesetre az európai és transzatlanti integráció kapcsán Horvátország esetében a stratégiailag előnyös fekvés inkább pozitív tényező. Ami a további mértékadó faktorokat illeti, elsősorban még kettőről érdemes szólni: a gazdaságról és a kulturális-civilizációs tényezőkről. Horvátország még 15 éve nem volt rosszabb gazdasági helyzetben, mint a már EU- és NA- TO-tag közép-európai országok, sőt. Sajnos, a hosszú háborús helyzet negatív hatással volt a fejlődésre, és a rendelkezésre álló források nagyon magas hányadát kötötte le. Mára azonban a biztonsági kiadások a normális szintre csökkentek, és relatíve a gazdaság is stabilizálódott, amiben nem kevés szerepet játszott a turizmus és az ebből származó bevételek (a jelenlegi trendek alapján ez csak erősödni fog). A végeredmény, hogy Horvátország jelenleg gazdaságilag jelentősen fejlettebb, mint például Románia vagy Bulgária - a horvát szint, természetesen figyelembe véve a helyi specifikus tényezőket, sokkal inkább a közép-európaihoz „húz”. Ami a kulturális-civilizációs faktorokat illeti, Horvátország döntő mértékben katolikus kultúrájú, egyértelműen a nyugati kultúrkörhöz tartozó ország, európai történelmi kötődésekkel (Ausztria, Németország, Magyarország, a dalmát területek esetében Olaszország). Ez még fontos lehet a jövőben, ha figyelembe vesszük, hogy az európai kereszténydemokrata és konzervatív pártoknak mindenképp komoly szavuk lesz a következő bővítés során is (legalább részben kompenzálhatják Törökországot!). Összegezve: ha Horvátországnak sikerül feloldania a még meglévő gátakat Hága felé, a közeljövőben még meg is lepődhetünk a horvát integrációs folyamatok dinamizrrtusán. Tegyük hozzá, egész Európa stabilitásának jót tenne. Az EU-hoz való csatlakozás céldátumát egyesek 2009-re teszik. VISSZHANG Ad: Az öndicséret bűze; Új Szó, 2005. január 10. Két választás Szlovákiában A jegyzetírónak, Péterfi Szo- nyának teljes mértékben igaza van. Egészségkárosodottságom- ból kifolyólag 2003-tól én is a rokkantnyugdíjasok táborába tartozom. Akkor sem volt „eget verő” a támogatás, de legalább számba vették minden betegségem. Tavaly ősszel az új törvény értelmében újra hívtak, és a „bizottság” szerint már nem is vagyok olyan beteg, vagy az alatt az egy év alatt egyes betegségekből már ki is gyógyultam, elvették a nyugdíjam felét. Hogy mennyi most, azt le sem merem írni, de annyit mondhatok, hogy csak alamizsna, amelyből nem hogy megélni, de még nyomorogni sem lehet. Csak éhen halni. Vettem a bátorságot, és levélben fordultam az MKP és a parlament elnökéhez is, s bővebben tájékoztattam őket a helyzetemről. Bugár Bélától postafordultával kaptam választ, melyben az állt, hogy levelemet továbbította Sárközy Klárának; tőle eddig még egy sort sem kaptam. A parlament elnöke, Pavol Hrušovský „átpasszolta” Július Brockának, és a választ már tőle kaptam. Ebből kiderül: ők mossák kezeiket, az egészet Ľudovít Kaník vezette minisztérium találta ki és adta'a parlamentnek megszavazásra. Péterfi Szonya azt írja, hogy „felszökött a cukorszintje”. Akkor azoknak, akiket ez közvetlenül érint, a cukorszintjük már nem is mérhető. Sajnos, ebben az országban az egészségkárosodottaknak csak két választásuk van: vagy valakinek a „nyakán élni”, vagy kiállni az utcasarokra koldulni. És ha egyik sem jön be, akkor csendben elmenni ebből a világból. Amin a legjobban felháborodtam, az az volt, hogy még van valakinek a szociális minisztériumból képe és azzal dicsekszik, hogy mennyit spóroltak meg rajtunk, de hogy velünk mi lesz, az őket nem érdekli?! A képviselő urakat csak akkor érdekeljük, ha a voksaink kellenek a megválaszolásukhoz. A mindent tudó és a szociálisan rosszul álló polgárok állítólagos megváltóját is megkerestem levélben, de válaszra nem méltatott, bár mindig azt szajkózza, hogy ő majd megoldja a szegények problémáit. Természetesen a Smer elnökéről, Robert Ficóról van szó. Benyovszky László Léva KOMMENTÁR Orbán lebegtetése NAGY ANDRÁS A változás szele mintha elérte volna az elmúlt napokban a legnagyobb magyarországi ellenzéki pártot, a Fidesz-MPP-t is. A változás önmagában annyit jelent, hogy a jobboldalon eddig teljesen tabuként kezelt Orbán Viktorral szemben is kritikai írások, vélemények jelentek meg, kerültek napvilágra. Természetesen szó sincs arról, hogy a legmagasabb posztokon kellene, hogy fejek hulljanak, itt senki sem akar olyan változásokat, melyek tavaly a szocialistáknál játszódtak le. És értelmük sem volna. A magyar politikai trend az elmúlt tíz év során azt mutatta, hogy az éppen aktuális kormánypártok a ciklus felére jutnak el a támogatottság mélypontjára, s onnét aztán szépen lassan kezdenek feljönni, hogy a választásokig utoléljék, megközelítsék, esetleg megelőzzék az ellenzéki pártot. így volt ez a Hom-érában és Orbán Viktor miniszterelnöksége idején is. Ugyanez történt a Medgyessy-kabinettel is, azzal a különbséggel, hogy a szocialista-liberális koalíció egyszerűen menesztette a kormányfőt, így Gyurcsány Ferenc megválasztásával komoly lendületet kapott a magyar baloldal, s már most, több mint egy évvel a választások előtt a szocialisták beérik a Fideszt. Erre döbbennek rá egyre többen a jobboldalon is, s az eddig kikezdhetetlennek tartott „egy a zászló, egy a tábor, egy a vezér” teóriát már belülről is kritikával illetik. Az elmúlt napokban vita kerekedett abból a párton belül, hogy Orbán egyszemélyes fellépéseivel elhalássza a témákat a Fidesz frakciója elől, s az ő fellépéseit koordináló sajtóközpont gyakran keresztbeszervez a frakció sajtótájékoztatóinak. Kritikai írás jelent meg Malgot István tollából is, a szobrászművész az Orbán nevével is fémjelzett Szövetség a Nemzetért Polgári Kör egyik alapítója. Ő a Szövetség című lapban a volt miniszterelnöknek egyebek mellett azt rója fel, hogy „a nemzet többsége számára követhetetlennek bizonyult az a politikai irányvonal, amit Orbán Viktor a Fidesz átalakítása után képvisel”. De ugyanígy éles hangú nyűt levelet intézett Orbán Viktorhoz Tamás Gáspár Miklós is. A magát nyíltan baloldalinak valló filozófus is arra kéri a volt miniszterelnököt, hogy a virtuális térből térjen vissza a reális, parlamenti alapokon nyugvó politizálásba, mert Magyarországnak, s nem csak a jobboldalnak, igenis szüksége van rá, de nem mint imaginárius, politikai pártok felett álló vezérre, hanem a nagyon jó stratégiai érzékkel megáldott reálpolitikusra. Bár sokan az ellenkezőjét állítják, a politikai pártok tevékenységének legjobb mérőfoka a ciklus közben mért támogatottság szintje, s a választásokon elért eredmény. Ezzel nyilván a jobboldalon is tisztában vannak. Mivel Gyurcsány Ferenc folyamatos piszkálása, úgy tűnik, nem elégséges fegyver a trend megfordítására, egyre többen jönnek rá, hogy Orbánt vissza kell hozni a napi politikába. Kérdéses, hogy ő akaija-e, s hogy lehetséges-e egyáltalán. Reméljük, hamarosan kiderül. JEGYZET Szóval, színház? POLÁK LÁSZLÓ Színházról szól meglehetősen meglepően a szlovák nagypolitika az utóbbi időben. És ezzel tulajdonképpen elégedettek is lehetnénk, hisz a színház lélekemelőbb téma, mint mondjuk, a korrupció vagy a lehallgatás. Szóval, színház - mondja a hazai újságolvasó, tévénéző, rádióhallgató. Természetesen a Nemzeti Színház új épületéről van szó, amely mostanra már az évszázad építménye, jobban mondva: a múlt század építménye. Mert jószerivel a huszadik század utolsó évtizedeiben kezdték építeni, röviddel a rendszerváltás előtt. Az akkori tervek magukon viselik a kommunista gigantománia minden jegyét, hisz a Presscentrum közelében épülő vagy inkább épülgető monstrum talán Európa egyik legnagyobb ilyen jellegű létesítménye lesz, ha elkészül. És hogy elkészüljön ez a Luca széke, ahhoz természetesen pénz kell, sok pénz. És akarat, politikai akarat, mert természetesen megoszlanak a vélemények, hogy kell-e ilyesmi a kicsike Szlovákiának, színház, pláne nemzeti színház gyanánt. Annak idején azt gondolhatták az akkori állampárt bugyraiban, hogy a szocialista kultúra megérdemel egy ekkora nagy házat. Úgy tervezték az elvtársak, hogy ebben a modern épületkomplexumban összpontosítják majd az összes fővárosi színházat, az operát, a balettet, a Kis és Új Színpadot, a bábszínházát, a pantomimszínházat, szóval, mindenkit, és ettől lesz ez a színház nemzeti. A nézőtér befogadóképességének a terve is gigantikus volt, két-háromezer emberre méretezték. A terv már akkor, keletkezése pillanatába^ sem tetszett azoknak, akikért állítólag megszületett: a színészeknek, a társulatoknak. Amelyek mindegyikének megvolt és megvan a saját színháza. Ám ez a „pofa be” időszaka volt, a kommunista irányítás úgy vélte, jobb lesz az, ha a sok rebellis, bohém színész egy helyen lesz, sokkal jobban ellenőrizhetők lesznek. Na és a nemzeti új épülete, a nagy nézőtérrel remek lesz pártkongresszusok tartására is. S már látták is magukat a díszes emelvényen - a színpadon. Na de a kommunista párt XVIII. kongresszusa elmaradt, az elvtársak máshol tömörülnek, és az országot már nem irányítják, hála Istennek. Viszont a rendszerváltás utáni kormányoknak hagytak itt egy csinos kis gumicsontot, amin el lehet rágódni, kormányban, parlamentben, sajtóban. A nagy kérdés, persze, hogy mi lesz ebből az épületből. Szóval, színház?
