Új Szó, 2004. december (57. évfolyam, 277-303. szám)

2004-12-27 / 297. szám, hétfő

ÚJ SZŐ 2004. DECEMBER 27. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 (Elek Tibor rajza) Andropov úgy számított, hogy Afganisztán szovjet tagköztársaság is lehet Veszélyes álmok a szovjet birodalomról KOMMENTÁR Privatizációs barokk TÓTH MIHÁLY A politikai elit által az év folyamán elkövetett, majd országos hí­rűvé duzzadt ízlésficamokra gondolva sóvárogva idézem fel azo­kat az éveket, amikor még mosolyogni is tudtunk a frissiben fel­bukkant közéleti szereplők suta megnyilvánulásain. Az akkor még romladan és csodaváró szlovákiai magyar humán értelmisé­giek százai például jóindulatúan röhögtek az egyik magyar párt­vezető szűzien hamvas megnyilvánulásán, amely szerint a ma­gyar irodalom megismerésében ő már Jókainál tart. Többé-ke- vésbé erre reagálva követtem el a Picasso a szalonban című dol­gozatomat. Ebben annak a reményemnek adtam hangot, hogy pillanatnyilag ugyan még csak a polgárosodás kezdeténél tar­tunk, de előbb-utóbb az elit nappalijának könyvespolcain hiány­talanul ott lesznek a klasszikusok művei, a falon pedig legjobb képzőművészeink alkotásai függenek eredetiben. Politikusaink benyögésein ma senkinek sincs kedve nevetni. Egy tehetséges építőművész ismerősöm már több mint egy éve fontolgatja, hogy a szakma folyóiratában közzé tegye-e Privatizációs barokk című tanulmányát, amelyben a politikusok ízlésficamai és az építőművészeti ízléstelenség közötti bizonyítható összefüggést állítja pellengérre. A politika és az építőművészet közötti „hidat” a vállalkozói réteg jelenti. Ennek ízlésére, a korszerűséghez való viszonyára közvetlenül hatnak az országos politikában szereplők viselt dolgai. Például volt abban némi báj, hogy másfél-két évvel a rendszerváltás után az akkor még útirajzírással is foglalkozó parlamenti képviselő - azóta miniszterviselt politikus - minden dolgozatát így kezdte: Éppen landolni készültünk a brüsszeli re­pülőtéren. Kétségtelen, hogy 1992-ben ilyennel építgetni lehetett a közéleti tekintélyt. Ma, több mint 10 év elteltével azt mondom: az a politikus bárcsak 2004-ben is ily módon próbálná a plebszet elbájolni! Ma hivatali gépkocsiján helyzetfelmérésre kiszáll a ci­gánytelepre, és nem átallja szkanderezésre kihívni a roma legé­nyeket. Akik - tudjuk - alultápláltságban szenvednek, és örül­nek, hogy még élnek. A politikai elitben egyre gyakoribbak a nyegleség, a dölyf megnyilvánulásai. A szociális ügyi miniszter ahelyett, hogy tisztázta volna magát a járulékbefizetés elmulasz­tásának vádja alól, azzal érvel, hogy az esetre nem emlékszik, és egyébként is, „azt se tudom, hogy mennyi a miniszteri fizeté­sem”. A hatalom sáncain belüliség arroganciájának megnyilvá­nulása, hogy a miniszter kétszáznegyvennel repeszt az ausztriai autópályán, hogy... A felsorolást még hosszan folytathatnám. Az ilyen esetekről szóló tudósítás külön-külön a bulvársajtóra tarto­zik. Gyakorivá válásuk azonban elmélyült elemzést igényel. A politikai elit magatartása ragályos, a gazdasági elit krémje is sok mindenben politikusoktól vesz példát. A privatizációs barokk stí­lusú villanegyedekben is. JEGYZET TALLÓZÓ ERDÉLYI RIPORT Ha valóságosan mindannyi­an nem is, de egy tapasztalat­tal valamennyien gazdagab­bak lehettünk esztendő for­dultán, írja a romániai hetilap. A magunkra hagyatottság, a magunk erejére támaszkodás tudatával. Hiszen itt az orszá­gon belül érdek nélkül aligha lesz bárki is tartós szövetsége­sünk, s amint azt Szlovákiá­ban is látjuk, a csatlakozás té­nye sem mindig jelent biztosí­tékot a kisebbségbarát maga­tartásra. S immár árnyék fut át a határon túli tekinteteken az anyaország fogalma halla­tán is. A december ötödikéi re­ferendum arra mindenképpen jó volt, hogy tudjuk, kitől mire számíthassunk. Ráadásul eb­ben a dologban egyféle érzel­mi egységbe terelt szinte min­den határon túli magyart a Kárpát-medencében. MAGYAR SZÓ A Vajdasági Szociáldemokra­ta Liga nagy aggodalommal fi­gyeli az események alakulását országunkban; olvasható a vaj­dasági magyar napüap hasábja­in. A köztársasági kormány képtelen szembesülni a problé­mákkal, az olcsó politikai pont­szerzés vezérli, és ennek a pol­gárok látják majd kárát. A kato­nai alakulatok mozgolódása Szerbia déli részén a választási harc előkészületeit szolgálja, ezt Kostunica a jövő év elejére tervezi, a polgárok hazafias ér­zelmeinek az újraélesztésének céljából. Ugyanúgy, ahogyan a Vajdaságban történt, nemzetek közötti incidenseket túlliheg­ték, és a választások javára for­dították őket, hasonló megfon­tolásból a jövő évben Kosovó- ban fegyveres összetűzésekkel számolhatunk - hangsúlyozta Nenad Canak, a párt elnöke. MAGYAR NEMZET Üdvözlendőnek tartom, hogy Magyarország egyik leg­tekintélyesebb napüapjában napvilágot látott ez a helyes in­formáció. Városunknak ugyan­is az a hivatalos neve, hogy Cluj-Napoca - nyilatkozta a Magyar Nemzetnek Gheorghe Funar, Kolozsvár egykori pol­gármestere azzal kapcsolat­ban, hogy a Népszabadságban cluj-napocai tudósítónktól szerzői cím alatt jelent meg ko­lozsvári tudósítás. A Nagy-Ro- mánia Párt frissen mandátu­mot szerzett szenátora kifejtet­te, a magyarországi és a romá­niai magyar sajtó helytelenül jár el, amikor erdélyi települé­sek nevét nem a hivatalos, ha­nem a „Trianon előtti” elneve­zések alapján közli. „Ha belela­pozunk a világsajtóba, azt ta­pasztaljuk, hogy a világ vala­mennyi településének elneve­zése az adott ország hivatalos nyelve alapján jelenik meg. Ez a helyes, ez a normális. A Ro­mániában magyar nyelven megjelenő sajtótermékeknek is ennek megfelelően kellene el­járniuk, hiszen a demokrácia játékszabályait, a törvényeket tiszteletben kell tartani, külön­ben anarchia lenne” - hangsú­lyozta Gheorghe Funar, egy­ben kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánva a Ma­gyar Nemzet valamennyi olva­sójának. Mandátuma idején Funar sohasem ismerte el Ko­lozsvár magyar elnevezését. Dicstelen évfordulóra em­lékeztetnek a hajdani szov­jet tekintélyt hajszoló Moszkvában a merészebb orosz publicisták. Huszo­nöt esztendeje, 1979. de­cember 28-án kezdődött hivatalosan a szovjet ag­resszió Afganisztánban. E. FEHÉR PÁL Az áldozatok, az afgánok és a szovjetek, pontos számát még ma sem tudja senki. A szörnyű ka­land tíz esztendeig tartott, és csak Mihail Gorbacsovnak volt annyi kurázsija - de neki is csak egy pillanattal bukása előtt -, hogy bevallja a kudarcot. Afga­nisztánban a káosz tovább tart: nincsen az a nemzetközi összefo­gás eleddig, amely ezt a hihetet­lenül nyomorult országot valami látható fejlődés irányába tudná elmozdítani. Az angolok 1839-tól vagy száz esztendeig próbálkoztak. Persze, őket ugyanúgy a gyarmatosítás ördöge vezérelte, no meg - egy­általán nem mellékesen - India biztosítása. Mert valahogy I. Pál cár, illetve Napóleon őrült tervei óta gyanakodtak, hogy Oroszország felől vesze­delem fenyegeti Indiát. A kozákok el is indultak a XIX. század elején India felé, Pál cárt pedig a pétervári angol kö­vet határozott bíztatására, és fia, a későbbi I. Sándor beleegyezé­sével, rövid úton eltették láb alól. 1919-ben éppen a rövidke ideig független Afganisztán volt az első állam a világon, amely a bolsevik birodalommal diplomá­ciai kapcsolatot létesített, de ezt az angolok újra semmissé nyilvá­nították. Afganisztán tehát nem cél, hanem eszköz volt csupán. És hiába szokták volt mondani, hogy a történelem nem ismétli önmagát, Afganisztán kivételnek látszik. És a Szovjetunió számá­ra oly végzetesnek bizonyult ak­ció nyomasztó emlékét talán ezért érdemes megidézni. A hetvenes évek derekán Moszkvában kiéleződött az utód­lási harc. Leonyid Brezsnyev túl­ságosan tehetségtelen volt, sem­hogy a birodalom válságkezelője lehetett volna. Elődeinek határo­zott véleménye volt a világról és tudták, hogy mit akarnak. Brezs­nyev szerette a hatalmat, de nem nagyon tudta, hogy mit kezdjen vele. Egy dolgot azonban megta­nult. Tudatában volt annak, hogy egy olyan nagyhatalomnak, mint a Szovjetunió, szüksége van biro­dalmi imperializmusra - fennma­radása érdekében. Végül is ennek eredménye volt a „Brezsnyev-elv” meghirdetése és 1968 augusztu­sa. A birodalomnak azonban, ha igazolni akarta a hatalmas hadse­reg fenntartását, a szuperhatalmi helyzetért hozott mérhetetlen ál­dozatokat - terjeszkednie kellett. Brezsnyev körül megindult az utódlási harc. Az apparátus hízelgett: Brezs­nyev a Szovjetunió háromszoros hőse irodalmi Lenin-díjat kapott azokért az emlékirataiért, ame­lyeket - hitelt érdemlő források szerint - nem is olvasott. Cser- nyenko (akad-é még valaki, aki emlékszik erre a csinovnyikra?) azt hitte, hogy a talpnyalás ele­gendő a főhatalom megszerzésé­re. Jurij Andropov, a KGB főnö­ke, a Brezsnyev-korszak legértel­mesebb és hidegen számító poli­tikusa viszont pontosan kiszámí­totta, hogy másra van szükség. Ő találta ki Afganisztánt. Újra. Af­ganisztánban hatalmi vákuum volt és Andropov úgy számított, hogy akár a Szovjetunió tizenhe­tedik tagköztársaságává is vál­hat, és ezzel a birodalom számá­ra India és az Indiai-óceán felé út nyílik. Egy ilyen siker - And­ropov szerint - megnyitja számá­ra az utat ahhoz, hogy a brezs- nyevi „pangás” után olyan vezé­re legyen az országnak, aki ké­pes a birodalom tekintélyének rehabilitálására és az agresszió külpolitikai sikernek látszik, és ez visszahat a kritikusan alakuló társadalmi közérzetre. Andropov végrehajtotta ter­vét. A szovjet hadsereg bevonult Afganisztánba, ám képtelennek bizonyult egy akár viszonylag szilárd szovjetbarát bábkormány tartós hatalmának biztosítására, a tagköztársasági álmok pedig - álmok maradtak. A Szovjetunió felbomlásának végső lökést pe­dig ez a teljesen irreális ag­resszió adta meg, amelyet a rea­lista politikusnak látszó Andro­pov tervezett meg. Aztán következett Gorbacsov, majd jött Jelcin és most van Pu- tyin. Gorbacsov hamar megértet­te, hogy a birodalmi álmoknak be­fellegzett. Jelcinnek módja sem volt ilyesmire gondolni. Vlagyimir Putyin számára azonban a hajda­ni birodalmi tekintély helyreállí­tása - saját hatalmi rendszerének kulcskérdésévé, stratégiai céljává lett. Természetesen szó sincsen arról, hogy Oroszország újra Af­ganisztánra vetné vágyakozó pil­lantásait. Túlságosan nagy volt a véráldozat és lelki-anyagi utórez­géseit máig nem heverte ki az orosz nép. Ugyanakkor Putyinék belső hatalma erősen függvénye annak, hogy mennyire képesek Oroszország hagyományos befo­lyási területét megőrizni, ha már a bővítésre egyelőre nem gondol­hatnak. Nemrég az egyik volt orosz miniszterelnök, Jegor Gaj- dar, aki kiváló közgazdász és egy­általán nem a putyini politika hí­ve, olyan eretnek gondolatot kö­zölt az Itogi című képeslapban, amely szerint „csak az idő gyó­gyíthat ki meg bennünket azokból a komplexusokból, amelyek összefüggenek az impérium el­vesztésével. Ma már nehéz lenne egy normális angol főiskolásnak megmagyarázni, hogy voltakép­pen miért kellett két évszázadon keresztül Nagy Britániának har­colnia Indiáért...” Gajdar szerint - és ő ismeri a hazáját - ez az idő a hajdani Szovjetunióban még nem jött el. Még hat a bolsevik imperi­alizmusnak, a cári nosztalgiákkal fűszerezett mérge. Ezért emlékez­nek oly kevesen muszka földön az afgán leckére. Pozsonyban pedig február végén - mint ezt bejelen­tették - arról is tárgyal Putyin és Bush, hogy „izolálhatják-e Orosz­országot?” Más szavakkal: hol vannak a birodalmi befolyás érvé­nyesítésének határai? Év végi legendák TALLÓSI BÉLA Alig pár napja még éltük a le­gendát: egymást taposva to­longtunk a boltokban, keres­géltük, mivel örvendeztethet­né meg szeretteinket a Jézus­ka. Válogattunk a tűlevelűk között, vagy hajtogattuk, po- rolgattuk a műanyag fát. Halá­losat koppintottunk a ponty fe­jére és lassú tűzön kisütöttük a kalácsunkat. Bizakodón és sze­retetteljesen ültünk le kará­csony esti asztalunkhoz, és de­geszre tömtük magunkat. Nagy reménnyel, hogy álma­ink dobozba zárt netovábbját tartjuk kezünkben, eszelősen téptük a csomagolópapírt. Az­tán meg húztuk az orrunkat, hogy ezt kaptuk, ez került a fa alá! Csalódottan gyógyultunk ki az ajándékozási lázból, hogy ezúttal sem sikerült a nagy meglepődés, megint ugyanazt hozta a Jézuska, mint amit minden karácsonykor: sípos seggű lovat, felkantározva. Vil- lódzó műgyertyák fényénél hajnalig néztük az iszonyato­san bárgyú karácsonyi filme­ket, mintha az ünnepek alatt mást se lehetne műsorra tűzni, csak blődségeket komisz köly­kökkel és télapónak álcázott betörőkkel. Reménnyel vár­tunk, reménnyel voltunk, ám a szupermarket-kultúra külsősé­geivel tompába öltöztetett szent karácsony ment, ahogy jött: nem hagyva áldásos, tar­tós varázst. De sebaj, bizako­dunk az újabb esélyben. Ilyen­kor, két ünnep között remény­kedni szoktunk, hogy az évvál­tás körüli nagy várakozásban megszületik karácsony elma­radt ígérete, a csoda. És eljön, üt az óra. Szilveszter éjszaka, pontban éjfélkor pezsgőt bon­tunk, mámorosán fújjuk a pa­pírtrombitát, pörgetjük a ke­replőket és megtáltosodva ráz­zuk a színes loboncot papírcsá­kónk csúcsán. Dáridózva bú­csúztatjuk az óévet, mintha cseppet sem fájna, és cseppet sem riasztana, hogy egy esz­tendővel megint idősebbek let­tünk, s hogy jövőre ismét töb­bet fizetünk mindenért. Újév­kor - kijózanodva s a jövőbe te­kintve - elődeink szokása sze­rint babot vagy lencsét főzünk, ettől (is) remélve, hogy bősé­gesen lesz pénzünk az elkövet­kezőkben. Jó szerencsét óhajt­va lenyomunk egy falat disznó­sültet is, mivel a hiedelem sze­rint a malac kitúrja a szeren­csénket. Másnap aztán foszlik a legenda, törik a varázs. Még BUÉK-kal üdvözöljük a mun­katársainkat, de lassan-lassan csillapodik, majd teljesen ki­huny ünnep- és boldogsághor- mon-termelésünk, szerveze­tünkben fokozatosan beindul a munkakedv-képződés, s haj­tunk újra, mert hajtanak ben­nünket. Ki se látszunk a dolog­ból, úgy belevetjük magunkat. S csak azt vesszük észre, hogy megint itt a nyár... s megálló- nyira a karácsony. Afganisztán nem cél volt, hanem eszköz a „birodalom” kezében

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom