Új Szó, 2004. december (57. évfolyam, 277-303. szám)
2004-12-23 / 296. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2004. DECEMBER 23. Karácsony 7 TÁRCA Változatok karácsonyfára N. TÓTH ANIKÓ Ma egészen biztosan eljön a Jézuska. Csak azt nem lehet tudni pontosan, hogy délután érkezik-e vagy este. Alighanem inkább délután, mert szerintem ő is fél a sötétben. Becsönget - ha föléri a csengőgombot. Ha meg nem, akkor megrázza a kicsi harangját. Karácsonyfát hoz, olyan nagyot, hogy alig fér be az ajtón. Óvatosan tuszkolja, nehogy összetörjenek a piros gömbök. Anyu mutatja az utat, melyik szobába állítsa, mert tavaly még máshol laktunk. A Jézuska meg kirakja a hátizsákjából az ajándékokat. Megsúgja anyunak, hogy melyik csomag kié, nehogy véletlenül összekeverjük. Remélem, nem felejti el a pisilős babát. Az oviban le is rajzoltam, milyen legyen: pont olyan szép lett, mint Nikié, amit nemrég kapott a szülinapjára. És jó lenne még ágyikó is a babának, de az csak később jutott eszembe, amikor a tanító néni már elküldte a levelet a Jézuskának. Gergő azt mondta, ne búslakodjak, mert olyat is szokott hozni, amit meg se írunk. Meg azt is mondta, hogy a Jézuska helikopterrel jár, és csak leteszi az ablakba a karácsonyfát meg a csomagokat, aztán huss!, egyből elrepül. Ez butaság, mert mire odaérnénk az ablakhoz, a karácsonyfa rég le- pottyanna a járdára ajándékos- tul-gömböstül. A Jézuska nem lehet ilyen szeles! És remélem, nem felejti le a karácsonyfáról a kicsi angyalt, amelyiknek ezüst bóbita van a fején. Tavaly is azt szerettem legjobban az összes dísz közül. Mindig intett a szárnyával, ha elmentem mellette. És megsúgta, hogy melyik a legjobb szaloncukor. Úgy ettem le az összes gesztenyéset, hogy a papírt szépen visszasimogattam a helyére. Csak ketten tudtuk: az angyal meg én. Tavaly muzsikáló lámpák is voltak a karácsonyfán. Apu nem nagyon örült nekik, folyton elfordította .a gombot, hogy ne szóljanak. Anyu meg folyton visszapattintotta, mert neki nagyon is tetszett a zene. Veszekedtek ezen eleget. Most már nem veszekednek. Most már a lámpák is zenélhetnek kedvükre meg anyu kedvére. Ha-megjön a Jézuska, biztosan csodálkozik majd, hogy csak ketten lakunk itt anyuval. Legjobb lenne, ha nem is hozna karácsonyfát. Se ajándékot. Hozná vissza inkább aput... ♦ ♦♦ Nehogy az utolsó pillanatra hagyd! Vagy csak méregdrága óriások, vagy csenevész vacakok maradnak. De járhatsz rosszabbul is: nézd csak ezt a forradást... Ha elhúzom a hajam, jól látszik. Nem valami esztétikus, ugye? Hihetetlen ugyan, de bizony ez egy karácsonyfa-vásárlás következménye. Nem, nem viccelek. Várjunk csak... Kilenc éve volt. Igen, igen, Bori kilenc múlt, úgyhogy annyi. Szolgálati úton voltam, tudod, annál a lehetetlen cégnél dolgoztam, nem volt pardon, menni kellett, ünnep ide, év vége oda. Több száz kilométert vezettem mindenféle útviszonyok között, hullafárad- tan estem be ebédre. Ági azzal fogadott, hogy nincsen fa. Mármint nem hogy nekünk nincsen (azt mondjuk sejtettem, hogy a három hónapos Borival nem indul el fenyőt vásárolni), hanem hogy az egész városban nincsen, a tévéből tudja. Egész egyszerűen elfogyott, kész,, passz. Hát akkor műfa, mondom én. Azt azért mégse, mondja ő. Akkor mi legyen? Talán a nagycsarnokba még kapnak árut délután, mondja valami bizonytalan tévéhír alapján. Nem tehettem mást: nekivágtam. A nagycsarnokban kígyózó sorok, mintha a fél város elfelejtett volna valamit a karácsonyi lakoma kellékeiből. Alig tudtam átverekedni magam a Tulipán utcai bejárathoz, ahol a fenyőLukács Zsolt: Angyal két árulják. Az árusok föl-alá járkáltak, amíg tehették az egyre sűrűsödő és egyre feszültebb emberekből álló tömegben. Jó másfél órát várakoztunk, amikor végre megjött a kamion. Ami ezután következett, azt nemigen tudom elég érzékletesen elmondani. A tömeg meglódult, a raktér ajtaját alig lehetett kinyitni, mikor nagy nehezen mégis sikerült, egy-egy fára három vevő is rátette a kezét, a szó szoros értelmében belekapaszkodtak, rángatták különböző irányokba. Az árusok üvöltöttek, a fájukra várók is üvöltöttek, megvadulva egymást taposták, mint egy kergült állatcsorda. Jaj, dehogynem menekültem volna, csakhogy szerencsétlenségemre - és mert nagyon akartam azt a fát - túl jól helyezkedtem, egyszerűen nem lehetett kisurranni, kijutni sehogy se. Úgyhogy jobb híján belecsimpaszkodtam én is egy egészen formás fenyőbe, har- madmagammal: egy fölaranyozott, dupla tokájú, frissen fodrászok hajú ötvenes dáma és egy hivatalnokképű, deresedő halántékú férfi volt társam a karácsonyfa-zsákmányolásban. Szép szavak már nem voltak birtokunkban, alig palástolt indulatok csupán, úgyhogy jobb híján és némi farkasszem után nekiveselkedtünk. A hivatalnokképű szinte azonnal feladta a dupla tokájú dáma egy heves rándítása következtében. Csak azért nem esett hanyatt, mert körös-körül emberek dulakodtak, nem volt hova esnie. Esélyeim növekedése erőt adott,jól megmarkoltam a fa derekát, persze agyonszurkáltak a fenyőtűk, de hát ez elenyésző fájdalom volt a mindenfelől érkező ütések-rúgások-könyökö- lések mellett. Ellenfelem viszont szintén fölmérte lehetőségeit. Neki testi fölényén túl fegyvere is volt, ami csak utólag derült ki. Egy óvatlan pillanatban ugyanis fél kezével elengedte a zsákmányt, amit én jó jelnek véltem. Örömöm viszont elhamarkodott volt, mert a dáma alaposan fejbevágott a táskájával. Aztán még kétszer, már amennyire emlékszem. Mert azután elsötétült előttem a világ. A mentőkocsiban tértem magamhoz, szorgalmasan tö- rölgették a fejem. Volt egy rafinált fémcsat is a dáma táskáján. Ennek köszönhetően órákat töltöttem az ügyeletén. Megdermedt a karácsonyi vacsora, mire hazaértem. Azóta nem vásárolunk karácsonyfát. Ági vesz néhány gallyat az illat kedvéért, fagyönggyel, tobozzal díszíti. Bori se méltatlankodik, a nagyiék fájával beéri. Szóval ne hagyd az utolsó pillanatra! ♦ ♦ ♦- Legelőször az égőket...- Nem mindegy?- Nem hát. Otthon is úgy szoktuk.- Aha. Akkor itt kezdem, oké?- Arra a felső ágra is tegyél!- így megfelel?- Meg. Milyen szép lesz.- Na, ez kész. Most akkor mit?- Jöhet a szaloncukor. Te melyiket szereted?- Rakni egyiket se.-Akkor ne rakd!- De rakom. Mert akkor meg az lesz a bajod.- Most mit provokálsz?- Nem provokállak. A rumosmazsolásat szeretem.- A rum miatt?- Nem. A mazsola miatt.- Most rakd ezeket a gömböket!- De rondák!- Mi bajod velük?- Giccsesek.- Dehogy giccsesek. Inkább divatosak.-Az szinonima.- Mi van?-Á, semmi...- Most ezeket a masnikat...- Nagyanyám mézeskalácsot meg pici piros almákat rakott a fára.- No, az olyan is lehetett.- Nekem tetszett.- És ez? Ez nem tetszik?-Hát...- Undok vagy.- Csak őszinte.- Ha nem tudnád, ma van a szeretet ünnepe.-És?- Jaj, majdnem elfelejtettem. Még a tetejére tedd föl ezt a csillagot!-Ezt?- Mi van, ez se tetszik?-De...- Óvatosan, nehogy... Vigyázz!... Úristen, dől az egész! Jaj ne... Mind összetört? A csillag is?- Beleakadt a pólóm. Véletlen...- Szerintem direkt csináltad...- Persze, előre kitervelt szándékkal. Azért kínlódtam itt fél délután, hogy lerántsam.- Utálod a díszeimet!- Neked teljesen elment az eszed!- Most még sértegetsz is? Nem elég, hogy tönkreteszei mindent?- Nem érted, hogy véletlen volt?- Hagyjál békén! Menj a francba!- A szeretet ünnepén? ♦ ♦♦ Az éjféli miséről jöttünk, amikor megláttuk azokat a furcsa fényeket az oldalsó ablakban. Szerencsére nyitva volt az utcaajtó, az udvarról már jól láttuk, hogy mi van: az anyóka a karosszékben szunyókál, a műanyag karácsonyfa meg éppen lángra lobban a gyertyacsonktól. A bátyám nekirontott az ajtónak: az sem volt kulcsra zárva, talán készült még ki a néni. Mentettük a menthetőt. A lehető legjobbkor érkeztünk, a tűzoltókat nem is kellett riasztani. Milyen jó meleg van, motyogta a néni, mikor magához tért. Meleg helyzet volt, bizony, köhögött nevetve a bátyám. Kiviszem ezt a fát, tette még hozzá. Már elmúlt volna a karácsony, tűnődött a néni. Most született meg a Jézuska, mondtam biztatóan. Az jó, az nagyon jó, mosolyodott el, és imára kulcsolta a kezét. Beszélgetés Lukács Zsolt képzőművésszel arról, miként talált rá művészi nyelvére, miért érzi fontosnak, hogy karikatúrát készítsen, s mit jelent számára a karácsony „Az alkotófolyamatban a szabadság a kulcsszó” MISLAY EDIT Lukács Zsolt a hazai fiatal képzőművész generáció egyik markáns egyénisége. Két „főállása” is van: grafikával és festészettel foglalkozik, emellett a Kassai Műszaki Egyetem Képzőművészeti Karának oktatója. Egyik alapítója a Rovás alkotócsoportnak. Egyéni kiállítással szülővárosán, Kassán kívül Eperjesen, Szepsi- ben, Komáromban és Prágában mutatkozott be a közönségnek. Alkotásaidban különös, groteszk világot teremtettél. Mivel vonz téged ez a világ, miért áll közel hozzád? S milyen volt az út, amely ehhez a kifejezés- módhoz vezetett? Természetes szelekcióval jutottam idáig. Addig próbálkoztam, kísérleteztem, rajzoltam, festettem, amíg megtaláltam a számomra legtermészetesebb kifejezésmódot. A karikatúra és a képregény iránti vonzalom gyerekkorom óta erős bennem. Nagyon szerettem nézegetni Sajdik Ferenc karikatúráit a Ludas Matyi- ban, még ha gyerekfejjel politikaitársadalmi üzenetüket nem is értettem. Később rákaptam Zórád Ernő képregényeire, melyek akkoriban a Fülesben jelentek meg. Mindkét szerzőt mind a mai napig nagyon sokra tartom, hatalmas vizuális kultúrát vittek bele a maguk műfajába. Mi lehetne szerinted a „kulcsszava” a te művészi világodnak? Két véglet között mozgok egy vonalon. Az egyik véglet a úszta absztrakció, kusza vonalakat és pacákat rajzolok. Ha kimozdulok innen, megjelennek nyomokban a figurális elemek, tünékeny lények formájában, melyek a túlsó vég felé közeledve egyre materializáltab- bak. A másik véglet a nyers, groteszk figuralitás. Ezen a vonalon mozogva minden kifejezési mód természetes a számomra, kedvemre variálok, aszerint, mit szeretnék kifejezni, milyen zsánerrel foglalkozom éppen. Az ún. magas művészet és a perifériális műfajok között, mint például a karikatúra vagy a homokba rajzolt firka között nem látok lényegi különbséget, az a fontos, hogy mi zajlik le az elme kohójában alkotás közben. Említetted egyik nagy kedvencedet, Sajdik Ferencet. Az utóbbi időben a te karikatúráiddal is egyre gyakrabban találkoznak az olvasók lapunk hasábjain. Egyfajta hobbi ez számodra, vagy „törvényszerűen” következik a téged jellemző művészi látásmódból? Legalább tizenöt éve kacérkodom a gondolattal, hogy hírlapi karikatúrát rajzoljak. Magam sem tudom, miért éppen most szántam rá magam, azt viszont tudom, hogy teljesebb embernek érzem magam azáltal, hogy a köznapi dolgokhoz hozzászólok. Állampolgári jogomat, a szólásszabadságot gyakorlom ezáltal. Az az érzésem, hogy az emberek többsége ugyanazokban a sztereotípiákban gondolkodik, mint a rendszerváltás előtti időben. Ez nagyon rossz állapot, ezen változtatni kell. Minden jó karikatúra egy-egy miniforradalom, apró kis paradigmaváltás. A kassai Műszaki Egyetem Képzőművészeti Karának pedagógusaként mi az, amit a tanítványaidnak igyekszel átadni? Mit tartasz a legfontosabb útra- valónak? Nehéz erre a kérdésre válaszolnom, mert éppen a napokban tudatosítottam, hogy ebben a szemeszterben távolról sem foglalkoztam olyan intenzitással a hallgatóimmal, ahogy azt szerettem volna. Ezért bármit mondanék, frázispufogtatásnak tűnhet. De nem kerülöm meg a kérdést: a legfontosabbnak azt tartom, hogy a diák „rákattanjon” a képzőművészetre, hogy rátaláljon a megfelelő „fílingre”, hogy szabadon és öntudatosan tudjon alkotni, keresni, anélkül, hogy korlátozná a megfelelés iránti vágy. Az alkotófolyamatban a szabadság a kulcsszó, azt pedig nem lehet tálcán nyújtani, csupán hozzásegíteni a diákot ahhoz, hogy megtalálja a maga alkotói szabadságát. Ennek megvannak a pedagógiai eszközei. Feleséged, Rácz Noémi ugyancsak képzőművész. Hogyan fér meg két dudás egy csárdában? Inspiráljátok egymást? Bíráljátok egymás munkáit? Noémi az én házi lektorom. Szinte minden munkámat láttamoztatok vele, még mielőtt kiadnám a kezemből. Éleslátó kritikus, ezért nagy előnyben vagyok azokkal a képzőművészekkel szemben, akiknek nem Rácz Noémi a feleségük. Milyen a viszonyod az ünnepekhez, amelyeket általában pátosz jellemez? Ami viszont, ha jól látom, elég távol áll a te ars poeticádtól. Vagy ebben az esetben is igaz, hogy fény nélkül nincs árnyék, pátosz nélkül nem lenne groteszk és irónia? A karácsony szakrális ünnep. A szakrális ellentéte a profán. A képzőművészet sohasem profán - szerintem -, mindig az alkotó elmélyült, ha úgy tetszik, átszelle(Csonka Sz. György felvétele) mült tudatállapotát feltételezi, még akkor is, ha a végeredmény egy groteszk mű. Milyen lesz az idei karácsonyotok, melynek egyik legfontosabb résztvevője, gondolom, kislányotok, Zsófi lesz? Zsófi tegnap reggel elgondolkodva ücsörgött a gyerekszobában, hosszú hallgatás után - ami nála ritka jelenség - bejelentette, hogy már alig várja a karácsonyt. Megpróbáljuk minél szebbé tenni számára. Számomra a karácsony gasztronómiai szempontból is jelentős esemény, készítem a gyomromat a jobbnál jobb falatokra.
