Új Szó, 2004. december (57. évfolyam, 277-303. szám)

2004-12-11 / 286. szám, szombat

ÚJ SZŐ 2004. DECEMBER 11. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha rajza) HÉTVÉG(R)E Büdös lábúak és hólyagok TALLÓZÓ FINANCIAL TIMES Az iráni nukleáris technoló­giát „hatékony elrettentő tényezőek“ kell tekinteni, és ennek megfelelően az ellenőr­zések mellett biztonsági jellegű tárgyalásokat kell róla folytatni - mondta pénteken London­ban megjelent nyilatkozatában a Nemzetközi Atomenergia­ügynökség (NAÜ) vezetője. Mohamed el-Baradei a Finan­cial Timesnak adott interjúban azt mondta: az ENSZ-szerve- zet ellenőrei eddig nem lelték bizonyítékát semmiféle iráni atomfegyverprogramnak. A NAÜ első embere szerint azon­ban az egyes országok már „a nukleáris szakértelem“ meg­szerzésével is szert tesznek a nukleáris elrettentés alapele­mére, akkor is, ha ezt a szakér­telmet békés célokra használ­ják. „A nukleáris alapanyagok beszerzését nem választja el nagy távolság az atomfegy­vertől“ - fogalmazott el-Bara- dei. A brit üzleti lap szerint a NAÜ ellenőrei csaknem két évi vizsgálódással magas szintű, nukleáris fűtőanyag-előállítási kapacitás megteremtésére irá­nyuló programot tártak fel Iránban, nem találtak azonban bizonyítékot arra az amerikai feltételezésre, hogy Iránnak ki­fejezett atomfegyverprogramja lenne. A három vezető EU- hatalom - Nagy-Britannia, Né­metország és Franciaország - rábeszélésére Teherán a műit hónapban felfüggesztette az urániumdúsítást, ezt azonban csak átmeneti intézkedésnek tekinti, jóllehet a Hármak vég­leges befagyasztást szeretné­nek elérni. LA LIBRE BELGIQUE Az Európai Unió jövőbeni bővítési folyamatának lassítá­sára tett utalást az Európai Bi­zottság új bővítésügyi felelőse, Olli Rehn a La Libre Belgique című lapnak adott interjúban. Kijelentette, hogy az EU-nak le­gitim joga dönteni arról, mek­kora méretű akar lenni, és mi­lyen sebességgel kívánja végre­hajtani a bővítést. Azt is közöl­te, hogy megfontoltan és foko­zatosan kell kiterjeszteni a bé­ke és biztonság övezetét Euró­pában. Rehn rámutatott: a bő­vítés feltétele nem pusztán az, hogy a belépni akaró ország európai legyen, és osztozzon az EU alapértékeiben, hanem az is, hogy kormánya és lakos­sága is támogassa a csatlako­zást. Ezért van az, hogy jelen­leg például a tagsági kritériu­mok elérésétől még messze já­ró Törökország joggal számít­hat a felvételére, míg a csatla­kozási feltételek nagy részét már régóta gond nélkül teljesí­tő - de két népszavazás tanúsá­ga szerint a belépéshez a lakos­ság támogatását nem élvező - Norvégia nem. Olli Rehn egy­értelműen állást foglalt a bőví­tés balkáni államokra és Törö­kországra való kiterjedése mel­lett, de visszafogottabban nyi­latkozott Ukrajna esetében. Ukrajna európai ország, és egyébként is bölcs dolog soha nem mondani azt, hogy soha - fejtette ki -, de jelenleg hihe­tőbbnek tűnik jelentős anyagi támogatással és politikai együttműködéssel támogatni az országot és az ottani demok­ráciát. Ezt is csak akkor, ha tisz­ta és szabad választásokat tar­tanak-fűzte hozzá. Sokan kérdezték tőlem, mi a véleményem a nép­szavazásról. Válaszom mindig az volt: nem tu­dom, mert tényleg nem. Úgyhogy most leírom, mit nem tudok. MOLNÁR NORBERT A státustörvény-őrületkor nem váltottam ki a magyarigazolványt, mert nekem nem kell papír arról, hogy magyar vagyok. Anélkül is magyar vagyok. Egy lépést sem tettem volna a magyar útlevél megszerzéséért, ha törvény szüle­tik a határon túli magyarok ma­gyar állampolgárságáról. Igaz, ab­ban a szerencsés helyzetben va­gyok, hogy Szlovákia ugyanakkor csatlakozott az Európai Unióhoz, mint Magyarország. Útlevelem pontosan annyit ér, mint a ma­gyar, csak éppen szlovák. Önző módon nem igazán tudom beleél­ni magam itt, a Felvidéken a vaj­Felesleges volt izgulni, a jövő évi állami költségvetést talán még könnyebben fogadták el, mint ta­valy. Ezzel a kormánykoalíció újabb egy évet nyert az általa kez­dett reformok megvalósításához. Ez pedig jó dolog. Legalábbis, ha abból indulunk ki, hogy egy ilyen felállás valószínűsége 2007-től meglehetősen kicsi, ezért kár len­ne, ha a félúton abba kellene hagy­niuk. Egy tarkább kormány várha­tóan lassít majd a tempón, a végig nem vitt reform pedig rosszabb a meg sem kezdettnél. Minden hét­köznapi bajunk ellenére ismerjük el, hogy a mostani modell végre va­lóban középtávra tervezhető rend­szer alapján készült. így elhisszük, hogy az idei 7 százalék után a pénz­romlás üteme jövőre már csak 3,3 százalékos lesz, utána pedig tartó­san három százalék alá csökken. Igaz, ehhez arra is szükség van, hogy legyen minek romlani, de a felpörgő gazdaság jótékony hatása egyre inkább tolódik kelet felé. Leg­alábbis egyre bővül az a zóna, ahol a hivatalos munkanélküliségi ada­tok ellenére a vállalkozók arról szá­molnak be, hogy nem képesek új embereket találni. A teljes képhez már csak egy adat hiányzik. A sta­tisztika szerint a jövedelmek is me­redeken emelkednek. Kár, hogy eh­dasági és a kárpátaljai magyarok helyzetébe (mert az erdélyiek helyzete csupán türelem kérdése), a sajnálaton kívül más nem jut eszembe. Meg marad a remény, hogy átjárhatóvá lehet tenni vala­hogy azokat a határokat is, ame­lyek megmaradnak határoknak. De ha utánam vágták volna a ma­gyar útlevelet, biztosan elfoga­dom. Nem tudom, mire használ­tam volna, de tutira nem arra, hogy kimegyek a Miletic-piacra, és csak egy kicsit kilógatom a zse­bemből, mármint az údevelet, hogy lássák, nekem is van. Söralá­tétnek használni kicsit durva, úgy­hogy nem tudom. Ezt sem tudom. Nem vártam semmit a népsza­vazástól, amit száz százalékra megkaptam. Az a nagy büdös igazság, hogy nem szeretnek min­ket ott Magyarországon. Ez azóta van, hogy a rendszerváltás után, úgy 1990 tájékán túlspilázta a ha­talom a határon túliak kérdését. Annyit sírtunk és annyit foglal­koztak velünk, hogy meguntak hez nem mellékelnek egy regioná­lis képet, így nem tudjuk megítélni, hogy ebben mekkora szerepe van a pozsonyi menedzserfizetéseknek és mennyire változik a helyzet a szalagmunkát végzők esetében. De hagyjuk az állami költségve­tést, hiszen ennél sokkal izgalma­sabb dolgok történnek az önkor­mányzatok költségvetéseiben. Ja­nuártól az önkormányzati bevéte­leket törvény garantálja, az állam pedig nem szabja meg, hogy mire költsék azokat. Ha tehát valaki ten­gelytörést szenved a kátyús út mi­att és tudja, hogy közben az önkor­mányzat félig telt óvodák vesztesé­geire költi a pénzét, nyugodtan vonja felelősségre a polgármestert és a képviselőket. De történhet for­dítva is a dolog, januártól úgy is dönthetnek választott vezetőink, hogy nagyon összehúzzák a nad­rágszíjat, erőltetett ütemben rend­be teszik az államtól örökölt csőd­tömeget, majd néhány év múlva beérik munkájuk megérdemelt gyümölcse. Ezzel csak egy baj van. Nagyon sok helyen a helyi politiku­sok még meglehetősen keveset ta­nultak. A hatalomgyakorlásról még mindig olyan képük van, hogy a közpénzeket le lehet játszani az is­merősöknek, illetve nem szabad olyant tenni, ami miatt a választók haragudnának. Addig még nagyon kevesen jutottak el, hogy a válasz­bennünket, mint egy kevésbé iz­galmas valóságshow-t. Büdös lá­bú rokonnak tartanak minket. Legalábbis az ország egy jelentős hányada. A másik fele meg lebo­rul a lábak előtt, mert sajnálni kell ezeket a szerencsétleneket, már­mint bennünket. Képtelenek nor­málisan viselkedni, partnernek kezelni. Csak a sírás, meg a rívás. De mielőtt bárki elkezdene muto­gatni, fordított példák is vannak. 2001-ben megnyitották a Pár­kányt Esztergommal összekötő Mária-Valéria hidat. Mindenkiben tombolt a környéken a „keblem­re” hangulat, aztán jöttek a szürke hétköznapok, és elkezdődött az utálkozás. A magyarországiakat egyszerűen jaffásoknak hívják Párkányban, s agyafúrtnál agya­fúrtabb átkokat olvasnak a fejük­re. A közmegegyezés az, hogy fel- fuvalkodott, nagyképű horda a magyar. Mármint a magyarorszá­gi magyar. A büdös lábúak és a hólyagok ugyanazon a nyelven nem szeretik egymást. tók esedeg azt is értékelik, ha vala­ki gondos gazda módjára bánüt a közvagyonnal. A fejükbe pedig nem látunk bele, így nem tudjuk, hogy a lelkiismeretükkel miként számolják el a szendeségük miatt a köz pénzéből elpazarolt milliók ügyét. Ilyen szempontból kellemet­lenebb a kisközségek helyzete. Ne­kik azért bizonyos szempontból ez­úttal szerencséjük volt. Az nyilván­való, hogy az államról az önkor­mányzatokra átruházott hatáskö­röket nem lesznek képesek ellátni, hiszen ahhoz sokkal több hivatal­nokra lenne szükség, mint koráb­ban. Ezzel mindenki tisztában van, az önkormányzati szféra mégsem folytatott eddig vitát az optimális­nak tekinthető modellről. Ivan Miklosék ezt is radikálisan szeret­ték volna megoldani, a kisközségek számára jövőre eredetileg annyira kevés pénzt terveztek, hogy azok 2005-ben a kezüket-lábukat törve kereshették volna a megoldást. Az MKP-nak köszönhetőeh most nyer­tek két évet. A kérdés csak az, hogy nem okoz-e ez újabb tespedtséget, és képesek lesznek-e élni a lehető­séggel. A csúcspolitikusok most se­gítettek, de remélhetőleg utoljára, ha az önkormányzati szféra az el­pazarolt 14 év után most sem lesz képes kidolgozni egy működőké­pes modellt, többször nem érdemel meg segítséget. HETI GAZDA(G)SÁG Az állami költségvetés szép, de... TUBA LAJOS KOMMENTÁR Használható tudás LOVÁSZ ATTILA Nagy az égés. Kiderült, hogy mindaz, amire oly büszkék lehet­tünk, az a szellemi tőke, az a tudáshalmaz, amivel a magyar diák versenyképes volt a világpiacon, lassan a múlté lesz. Mert a hasz­nálható tudás felmérésében - főleg a nem gimnazista középisko­lásoknál - gyalázatos végeredményt hozott az időszerű felmérés. Szlovákiában évek óta arról papolunk, hogy jó lenne már az adó­fizető pénzéből a művelődést és nem az intézményeket támogat­ni. Hogy jó lenne végre komolyabban venni, hogy nem az épület, nem a fűtés és nem is a gondnok jelenti a nagy problémát, hanem az, mivel vértezzük föl gyermekeinket ebben a világban. Mintha múzeum lenne az iskola, mintha a hagyomány (amelynek tiszte­letét végeredményben úgysem éri el) azt diktálná, minél keve­sebb legyen a változás, váltás. Pedig éppen az iskola gyors reagá­lása a megváltozott világra tenné lehetővé, hogy a gyerekek is szí­vesen járjanak suliba, szeretettel induljanak reggelenként. Nem igaz, hogy pedagógusaink nem képesek a váltásra. De nem admi­nisztratív hülyeségekkel, kimutatásokkal, pénzhiányt leplező táb­lázati tarifákkal kell őket etetni, hanem lehetőséget adni, hogy ru­galmasabbak legyenek. Ha a nyolcvanéves nyugdíjas Krázel taní­tó néni képes volt egy évre beállni helyettesíteni a hetvenes évek­ben, akkor senki ne mondja, hogy idősebb kollégák esetleg rossz szemmel néznek a változásokra. A rossz eredményeket éppen abban az időszakban kaptuk meg, ami­kor pl. Szlovákiában az iskolai reformról, a szakképzettség finanszí­rozásáról folynak viták. Csak egy apróságot hagyunk figyelmen kí­vül: a műveltség (aminek megszerzése elemi emberi jog) és a szak- képzettség (ami már tekinthető kiváltságnak) nem egy és ugyanaz. Igaz, lehet szakképzett emberek hadát képezni anélkül, hogy művel­tek lennének. Csakhogy a szakképzett, de műveletlen emberek ugyanúgy manipulálhatóak, mint a szakképzetlen műveletien töme­gek. A műveltség megszerzése tehát közügy, a szakképesítés meg­szerzése részben magánügy. Igenám, de hogyan fogalmaznánk meg a műveltséget? Vagy ahogy azt valamikor tanultuk: az általános műveltséget? Apáink generáci­ójának gimnazistái számára még a klasszikus latin, esetenként gö­rög nyelv és kultúra ismerete természetes volt, majd éveken át a szakmától teljesen független irodalmi műveltség jelentette azt a bi­zonyos általános műveltséget. Vajon hová fér be a ma embere szá­mára nélkülözhetetlen számítástechnika, milyen helyet foglal el va­lamely nyelv ismerete, kell-e tudni térképről olvasni, fontos-e hang­szeren játszani, vagy legalább tudni, ki volt Mozart és Sosztakovics, Nagy László költészete vajon rétegkultúra, vagy része az általános műveltségnek? Csak e kérdések megválaszolásával juthatunk el a tantervekig s azok alapján új módszertani kérdésekig. Vajon helyes-e Hamletet, Antigonét, Moliére-t és Szigeti veszedel­met olvastatni kötelezően azokkal a tizenévesekkel, akik lassan kép­regényt sem olvasnak. Gyermekeink nem szerepeltek jól egy nem­zetközi összehasonlításban. Nem jók az eredmények annak ellenére, hogy a Kárpát-medencében nagyon jó az ezer lakosra jutó Nobel-dí- jasok, feltalálók, kutatók aránya. A kirívóan tehetséges egyének és a zsenik megtalálják az utat a siker felé, a gond ott kezdődik, amikor egy ország, társadalom átlagának szintje süllyed valamiben. De vál­tozó társadalmunk még a kérdéseket is képtelen föltenni. Mert az el­ső az lenne, hogy a javak újraelosztásában hányadik helyen szerepel a közoktatás. A válaszból ugyanis kiderülne, mennyire tiszteljük sa­ját gyermekeinket. Tessék megnézni a költségvetési törvényt, és a hi­deglelés folytatódhat. Erről pedig saját magunk tehetünk. JEGYZET A rossz Mikulás JUHÁSZ KATALIN Megfigyeléseink alapján a rossz, vagy negatív Mikulás három nappal a jó Mikulás után indul úrnak, legalábbis Kassa általunk vizsgált lakótelepén. Idősebb úr, ócska zsákkal a hátán, fehér sza­káll helyett sötét arcszőrzettel, amely rángatásra valószínűleg nem válik le. Ám sajnos nem csak ebben különbözik a jó Mi­kulástól. Igaz, hogy ő is fáradha­tatlanul járja a várost, benéz az ablakokon, kémleli a földszinti balkonokat, ám ha ablakba ki­tett csizmát, bakancsot, száradó ruhát vagy bármi egyebet lát, azt gyakorlott mozdulatokkal, feltűnés nélkül zsákjába sül­lyeszti és gyorsan tovább áll. Észrevétlenül közlekedik, felte­hetően az éj leple alatt, bár mi egy zimankós, nyálas, ködös reg­gelen találkoztunk vele. Úgy sé­tálgatott és szemlélődött a bér­házak között, mintha elkóborolt kutyát vagy üres üvegeket keres­gélne. Ezt a módszert tíz perces megfigyelés után is világosan azonosítani lehet. Az említett kassai lakótelep bérházainak földszinti ablakait és erkélyeit a legtöbb helyen vasrács védi, úgy látszik, az emberek már kita­pasztalhatták a földszinti lakás ilyetén hátrányait. Gyakran az első emeleti erkélyeket is berá- csozzák, biztos, ami biztos ala­pon. A rossz Mikulás azonban nem véletlenül lakik a hetedhét országon túli híd alatt, a legki­sebb lyukon, a legkeskenyebbre tárt ablakon is be tud nyúlni, az­tán valami majdcsak a kezébe akad. Nyilván kifejezetten utálja a jó gyerekeket, sőt az összes gyereket, annak örül legjobban, ha senki nincs otthon, és a szom­szédok sem bámészkodnak az ablakban. Ha megkérdik, mi já­ratban van, azt feleli, rég nem látott rokonát keresi, vagy kollé­gáját, aki errefelé lakik valamer­re. Reméljük, hogy a jó Mikulás­sal ellentétben belőle csak egy van, és kizárólag egyszer egy év­ben, december második hetének harmadik napján tevékenyke­dik. Ha mégsem, akkor létezik rossz nyári Mikulás is...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom