Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)
2004-11-16 / 265. szám, kedd
34 Szülőföldünk UJ SZÓ 2004. NOVEMBER 16. Egy mai tanító, egy rendszert váltó egykori gimnazista diák időbarangolása Good morning, ciprjonki! 1998-2000 1998 Szeptember 25-26.: Parlamenti választások Szlovákiában. A Mečiar vezette HZDS szerzi a legtöbb szavazatot, ám október 30-án Mikuláš Dzurinda vezetésével az SDK, az SDĽ, az SOP és az MKP alakít kormányt. 1999 Január 13.: Lehetővé válik kétnyelvű bizonyítványok kiállítása. Január 20.: Az MKP szerint Pavel Koncoš földművelés- ügyi miniszter megsérti a koalíciós szerződést, mert a Szlovák Földalap élére nem hajlandó kinevezni a magyar párt jelöltjét. Március 25.: A dunaszerda- helyi Fontána bárban bérgyilkosok lemészárolják a helyi alvilág tíz állítólagos tagját. Május 29.: Az első szlovákiai közvetlen elnökválasztás győztese Rudolf Schuster volt kassai kerületi párttitkár, későbbi kassai főpolgármester, a Polgári Egyetértés Pártja alapítója. Július 10.: A parlament elfogadja a kisebbségi nyelvek hivatali használatáról szóló törvényt. 2000 Április 20.: A rendőrség különleges egységei behatónak Vladimír Mečiar trencséntep- lici Elektra-villájába, és a politikust Pozsonyba viszik kihallgatásra ifj. Michal Kováč elrablása ügyében. Június 26 - augusztus: Rudolf Schuster államfőt súlyos állapotban kórházba szállítják. Július 7.: A rendőrség körözést ad ki Ivan Lexa volt SIS- igazgató ellen. Augusztus 16.: Az MKP bejelenti, csak akkor támogatja a közigazgatási reformot, ha Komárom székhellyel délnyugat-szlovákiai megye alakul. Annak idején mi is rohantunk a forradalomba. Rohantunk ki a suliból, tétova tanárt, tiltakozó igazgatót odahagyva. A Garam menti kisváros gimnáziumának diákjai egy emberként álltak Prága, Brünn, Pozsony és más városok tüntetői mellé, kiabálva: „Egységben az erő!”, „Szabadságot akarunk!” Csörgettük a kulcscsomót. TÓTH GÁBOR Ki tudja, anno mi motiválta jobban az utcára, térre sodró szabadságvágyunk kitörését. A néhány óra lógás lehetősége? Vagy a zselízi gimnazisták már valóban nem bírták elviselni a kommunista rezsim megpróbáltatásait és igazságtalanságait? Ezt azóta sem tudom eldönteni. Mert az bizonyos, hogy a minden tekintetben álmos városka hangulata egyáltalán nem hordta magában egy forradalom előszelét, de még szellócskéjét sem. S gyanítom, ha azokban a napokban nem járt volna az újság, vagy műszaki hiba miatt nem sugárzott volna a rádió és a tévé, még jó ideig SZISZ-tagok lettünk volna. A bársonyos forradalom lezajlott, de nem történt különös változás. Ha csak az nem, hogy elkezdtünk angolul, németül tanulni. Én akkor másodikos voltam, s mi sem bizonyítja jobban a bizonytalanságot, hogy a nyugati nyelvek mellett még - biztos, ami biztos alapon - tovább tanultunk oroszul. Szegény angol-orosz szakos tanárnőnk kapkodhatta a fejét. Bizony volt néhányszor: „Good morning, ciprjonki!” A tanár elvtársból tanár úr lett, SZISZ-tagokból ISZ-tagok, és a biztos lógást jelentő november hetedike helyett tíz nappal későbbre tolódott a tanulásmentes nap. Az első szabad választások nélkülözhetetlen újdonságát, a több párt jelöltjeit tartalmazó szavazócédulákat ugyan segítettünk széthordani (némi fizettség fejében), de mi akkor már javában „az új társadalom igényeihez alkalmazkodó” főiskolai, majd egyetemi tanulmányainkra készültünk. Nyolcvankilencben az én korosztályom éppen másodikos, harmadikos volt a középiskolában. Az idegen nyelvek oktatása gyerekcipőben járt, illetve fontosságuk hansúlyozása az állam részéről inkább alibista jellegű volt („a kizsákmányolok nyelve”). Az orosz nyelv az órarendből kihagyhatatlan volt („Örök időkre a Szovjetunióval!”), de tudjuk, a köz hogyan állt hozzá („ruszkik haza!”). így aztán mi, az élet helyes útjait ez időtájt kereső emberpalánták nem nagyon tudtuk, mi a fontos. S ez a továbbtanulással is így volt. A gimnáziumok szerepe a főiskolára, egyetemre való felkészítés volt, ám ha valakinek nem sikerült továbbtanulnia, az érettségi bizonyítvány adott némi lehetőséget a jó (el)helyezkedésre. Tehát a gimnazisták nagy része a köztudatban elterjedt „az érettségivel már csak nem fogok éhenhalni?!” szlogennel a tudatalattijában iparkodott - vagy éppen nem iparkodott - tanulni. Az érettségi vizsgák azonban már a kilencvenes évekre estek, s a ballagás bizony sokak számára már a kapitalizálódó piacgazdaság bizonytalanságába való fejesugrást jelentette. Általános (felszínes?) tudással, gyatra idegen- nyelv-ismerettel, az állami tulajdonú vállalatok megszűnését megsínylő munkanélküliek áradatával együtt. Az érettségi bizonyítvány már kevés lett, szaktudás meg sosem volt. Persze, voltak kivételek, hiszen akadtak talpraesettebbek, vannak viszont jónéhányan, akiknek valahogy semmi sem jött össze. Sorsuk a végtelen álláskeresés, csalódás és reménykedés. Őket nevezem én a „rendszerváltás veszteseinek”. Tanító vagyok, pár éve már a velem egyívásúak csemetéit tanítom, és sajnos, gyakran találkozom a gyermekek részéről céltalansággal, fásultsággal. Hogy aztán a szülőkkel való beszélgetések kapcsán világossá válljon, a fiatalok közönye a szülőktől ered. Mert a gyerek se nem süket, se nem vak, és főleg nem hülye; Azokról, akik nem valamilyen felsőoktatási intézményben folytatták tanulmányaikat, már szót ejtettem. Végeredményben akár magamról is beszélhettem volna, hiszen én sem mentem rögtön főiskolára. Elcsábultam ugyanis. A világot jelentő deszkák, a színpad térített le a „normális” útról, s beálltam a komáromi színházba statisztának. Bocsánat, stúdiósnak. így nevezték azokat a fiatal, kezdő színészeket, akik részesei voltak annak a jó kezdeményezésnek, amely a 90-es évek elején indult a Jókai Színházban. Érdekes és izgalmas időszak volt. Komárom akkortájt már ébredezett a negyvenéves álomból, s napról napra változott, alakult. Aki az utóbbi években el-eljá- rogat a Jókai Napokra, valószínűleg egyetért velem abban, hogy kezd valamiféle újszerű arculata kialakulni ennek az országos seregszemlének. A hurrá- mozgalom-hangulatnak már nyoma sincs. Azelőtt talán fontosabb volt, hogy a kirakatban legyünk, mert azért ez mégiscsak egy országos valami, ahol a dolgozó nép is bebizonyíthatja, hogy tud színházat csinálni. Ma már kevesen engedhetik meg maguknak, hogy fél négykor letegyék a munkát, szabad szombatokon meg vasárnapokon próbáljanak. Zárszó kellene most már, s a főiskolásként, egyetemistaként megélt változásokról még szó sem esett. Pedig a felsőoktatási intézményrendszerünkben is történtek ám faramuci dolgok. A legjellemzőbbről talán azok tudnának beszámolni, akik Nyitrán a Pedagógiai Fakultánson kezdték, majd a Pedagógiai Főiskolán folytatták, és a Konstantin Egyetemen fejezték be tanulmányaikat. A többiről talán majd legközelebb, amikor hasonló lehetőség kínálkozik egy minden tekintetben érdekes időszak summázására. Az orosz nyelv kihagyhatatlan volt. („Örök időkre a Szovjetunióval!”) Erő, izom, (ízesített) tejet iszom 3 * s 4 ? í í ?ä n ií is w fs is ff n ;?$ ?? n m ?* sí k ?? n je sí Minőségi bor kedvező áron - a munkásosztálynak MÉRLEG „Nem változott jelentősen a magyarság helyzete” Kozsár Miklós ügyvezető igazgató, Nagyka- pos A rendszer- váltás idején mi, magyarok is nagyon eufórikus hangulatban voltunk, ám ebből viszonylag gyorsan „kigyógyítottak” bennünket. Hamar rá kellett döbbennünk, hogy az eufórikus hangulat okozta elvárások és az úgynevezett nagypolitika játékszabályai merőben különböznek egymástól. Tizenöt éve még sokan úgy gondoltuk, hogy a forradalommal a felvidéki magyarság számára is új időszámítás veszi majd kezdetét. Most azonban szomorúan kell megállapítanom, hogy bár pozitív változások is történtek - gondolok itt a Selye János Egyetem megalakulására - az itteni magyarság helyzete nem változott meg jelentősen. Az egészben az a legtragikusabb, hogy nem tudtunk élni a kínálkozó lehetőségekkel. Jelenleg komoly gondok vannak a polgárok önszerveződésével, pedig a magyarság számára épp ez biztosíthatna kellő súlyt és jelentőséget. Egyenként hiába mutatunk rá a hiányosságokra, a kritika hatékonyabb volna, ha azt a különböző szervezetek, szövetségek és társulások együtt fogalmaznák meg. Az önkormányzatiság sem úgy működik, ahogy az elvárható lenne. Tapasztalataim szerint a felvidéki magyar választók nagy része még most sincs tudatában annak, mekkora jelentősége van minden egyes szavazatnak, melyet négyévente lead, s ezáltal megválasztja a saját képviselőit. Nemcsak a parlamenti képviselőkre gondolok, sokkal inkább a helyi politikusokra. Az emberek elsősorban a lakhelyük arculatának változásait látva tudják azt lemérni, miként dolgozik az ön- kormányzat. Könnyen eldönthetik, hogy azok, akiket választottak, jól végzik-e a munkájukat vagy sem. Ha épül-szépül a település, ha új munkahelyek jönnek létre, ha rend és tisztaság van mindenütt, a választók joggal lehetnek elégedettek. Az viszont már érthetetlen, hogy ha a polgárok tizenöt éven keresztül folyamatosan romló tendenciát látnak, miért választják meg újra és újra mindig ugyanazokat. Szerintem ez éke* bizonyítéka annak, hogy az emberek nincsenek tisztában a demokrácia szó jelentésével. A forradalom óta eltelt időszak legtragikusabb jelenségének azt tartom, hogy a felvidéki magyarság száma az elmúlt tíz évben 50 ezerrel csökkent, és a régiónkból a fiatal értelmiségiek nagyon nagy számban vándoroltak el. Megállapítható, a mostani bajok többségének a forrása abban keresendő, hogy a rendszerváltás idején a társadalomban nem zajlottak le mélyreható változások, (leczo) „Azt reméltem, talán jobb lesz a gyerekeknek” Deutsch Rozália nyugdíjas, Galánta Azt reméltem az akkori változásoktól, hogy talán jobb lesz a gyerekeknek, és hogy a vallást is jobban megtarthatjuk. Én nem vagyok vallásos, de a hagyományokat megtartom. Amikor a gyermekeink megszülettek, zsidó vallás szerint voltak megkeresztelve, zsidó esküvőjük is volt, Izidor Katz rabbi adta őket össze, aki azután Pozsonyban volt főrabbi. Mivel a menyem tanítónő volt, mindezt titokban kellett tartani, úgyhogy az esküvőket is Dunaszerdahelyen tartottuk. A fiamnak van egy fia és egy lánya, de a fiút nem hagyták zsidó vallás szerint megkeresztelni. A férjem emiatt nagyon szomorú lett, de a fiam megmagyarázta neki: apu, nem lehet körülmetéltetni, mert a bölcsödében meglátják, és baj lesz belőle. Úgyhogy a gyerek a nyolcvankilences fordulat után, 15 évesen saját maga hagyta magát körülmetélni. Szóval a vallás- szabadság szempontjából nagyon pozitívnak tartom a változást. Sokan mondják, hogy azelőtt a nyugdíjasoknak könnyebb volt. Hogy őszinte legyek: három vagy négy éve a németektől kapunk nyugdíjat, azért, hogy átéltük a holokausztot. Minden negyedévben négyszáz eurót, és ez nagyon megkönnyíti az életünket. Tudom, vannak akiknek sokkal nehezebb. A másik dolog az utazás. Van egy testvérem, akit harminckét évig nem láttam, mert kivándorolt Izraelbe, és oda nem engedtek utána. Először 1978-ben tudtam kiutazni, akkor is csak úgy, hogy Gustáv Husáknak írtam levelet: öregszem, 32 éve nem láttam a testvéremet, szeretném még legalább egyszer meglátogatni. Akkor ő adott engedélyt, úgyhogy 1978-ban elmehettem Izraelbe. A nyolcvankilences forradalom óta szinte minden évben kiutazunk látogatóba. A lányom ott van férjnél, ott élnek az unokáim, hozzájuk is járok. A fiam Németországban, Münchenben él, a nyolcvanas évek közepén szökött ki. Őt nyolcvankilenc előtt is meg tudtuk látogatni, oda kiengedtek, de csak úgy, hogy mindig kellett lennie valamilyen ismerősnek, vagy le kellett valakit fizetni, hogy engedélyt kaphassunk a kiutazásra. De nemcsak jó dolgokat hozott ez az új rendszer. Itt van például a bűnözés. Már kétszer betörtek hozzám, és akkor olyan sokkot kaptam, hogy belebetegedtem. A múlt rendszerben előfordult, hogy a férjem után bementem a kórházba, a családi házunk ajtaját és kapuját elfelejtettem bezárni, mégsem ment be senki. Szóval akkor sokkal nagyobb volt a biztonság. Most meg a fiam riasztóberendezést szereltetett be a házba, mert félt. Általában véve mégis jónak tartom azt, amit a nyolcvankilences fordulat hozott, (gl)
