Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)
2004-10-30 / 252. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (AranyJános) gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével ” (AranyJános) 2004. október 30., szombat 8. évfolyam 42. szám A koporsó mellé ruhákat, két üveg pálinkát, két csomag cigarettát és aprópénzt tesznek. A pénz azért szükséges, hogy ki tudja magát váltani a halott a túlvilágon. A családi hagyomány szent és sérthetetlen A romák rendkívül babonás és hagyománytisztelő emberek. A felnőttek is gyerekek módjára félnek a halottaktól, és úgy képzelik, a másvilágon is szükségük lesz földi ételre, italra, pénzre. A haldokló szava pedig szent. Utolsó kérését mindenképp teljesíti a család. BENKŐ TÍMEA Az 5200 lakosú Tardoskedden közel 130 roma él. Bihari József vajda a cigány temetkezési szokásokban az ősi hagyományok folytatását látja. - Ha valaki a családban meghal, 5-6 napot virraszBihari József (A szerző felvétele) tunk, s a temetés előtti utolsó éjszakára hazahozzuk a halottat saját házába. Másnap gyalogosan kísérjük a temetőbe utolsó útján, nem öltözünk feketébe, és cigánybanda zenél útközben - ismerteti egy igazi roma temetés forgató- könyvét. Amíg a katolikus szertartás el nem kezdődik, közösen énekel a gyászoló rokonság apraja és nagyja a ravatalnál. A koporsót nem a megszokott fekete szegélyű fehér túliéi bélelik, hanem a halott kedvenc, leginkább harsány színű, virágmintás anyagával. - Amikor édesapámat temettük, a kedvenc nótáját is elhúzattam, nem csak szomorú halottsiratókat. A koporsó tetejére pedig felállítottuk egyik kedvenc lovas szobrát, mert ő kifejezetten ezt kérte. Szíve minden kívánságát teljesítettük. Nálunk az a szokás, hogy a koporsó fedelére kis üvegablakot vágatunk, hogy lássuk kedves halottunkat a lezárt koporsóban is. Mivel édesapámat édesanyám mellé temettük egy közös sírba, így láthattam az ő egyéves tetemét, s megnyugodtam. Jó volt őt látni, még akkor is, ha a test sokat roncsolódott. Nem tudom ezt az érzést megmagyarázni... - emlékezik vissza. A kiásott sífgödröt szintén virágos, tarka anyaggal bélelik, a koporsó alá szőnyeg kerül, s a koszorúk, virágok nagy részét szintén be a sírba rakják, nem a behantolt sír tetejére. - A koporsó mellé ruhákat, két üveg pálinkát, két csomag cigarettát és aprópénzt teszünk. A pénz azért szükséges, hogy ki tudja magát váltani a halott a túlvilágon, a ruhákat pedig azért helyezzük a sírba, hogy az elhunyt ne járjon éjjelente haza... - magyarázza a vajda, aki csak a vállát vonogatja, mikor azt kérdezem, valóban hisz-e a hazajáró szellemekben. - Ezt az öregek tanították így nekünk... - hajtogatja. Amíg beszélgettünk, állandóan az járt a fejemben, hogy én ezt már hallottam valahol. Aztán rájöttem, hogy a görög mitológiában. Hádész alvilági birodalmába Kháron ladikkal szállítja a halottakat. Utasainak a régi görögök szintén aprópénzt helyeztek a nyelvük alá, hogy a könyörtelen révészt ki tudják fizetni. A hiedelem szerint ugyanis, akit nem temettek el tisztességgel, örökké bolyongania kell a két világ között. Mindig is izgatott a kérdés, minek kell Kháronnak a halottak pénze, amikor nem is áll módjában elkölteni, hiszen egész életében abban a csónakban ül... A cigányok nem kételkednek a babonákban, eszükbe sem jut megkérdőjelezni őseik szokását. Számukra a családi hagyomány immár évszázadok óta szent és sérthetetlen. Sors, a nekik rendeltetett Vágy született bennük, ahogy a föld méhének titka, megfejthetetlenül. Lángoló testük könnyű hamujában kavargóit a másság. Vállalta sorsát, a magyar lány és a cigány fiú. Az érzelem viharai pallosként dolgoztak a lány tudatában. Dologtalan duhajkodó férfiak. Vad ölelések és pofonok. Asszonnyá tett gyermeklányok. Városszéli putrik. De a szerelemnek szövetségese lett az álom, s ez túlnőtt mindenen. Eggyé lettek. A fohász már kettőjükért szólt. A menyasszony mint egy idegenből idetévedt fehér pillangó repdesett az acélos fekete karok között. Voltak kétségbeesett pillanatai, amikor úgy érezte, a fiú családját erős lánc fűzi össze, s ő vakon tapogatózva keresi annak megpattant szemét, de ezek az érzések most nagyon felületesek voltak. Sikolyaikat, ahogy a vérükből elszakadottakat fogadták, füle nem hallotta, s nem fogta fel, mit jelentett összeölelkezésük. Nem tudta, hogy a feléjük szálló pillantásokban szemrehányó megbocsátással vegyül az öröm. Az új élet izgalmában élt. Férje a zongoránál ült. Simogató pillantásából a vulkán forrósága csapott fel, s ajkai nyomán a tenger hűvössége érte testét. Szőke hajzuhatagába vesző törékeny teste érintésétől meglágyult a férfiölelés, s tejfehér bőre feneketlen örvénye lett a férje vágyainak. Az ezerszer elmondottakra gondolt. Olyan ember, mint mi! Igaz! Csak amit nem akart tudomásul venni, a maga szabta törvényeiben, szokásaiban más. Most asszonyként kezd velük ismerkedni. Egy szóváltás után, mely a pénzről esett, elcsattan az első pofon. Elnémult. A férjet dühítette a csend. Mérgét a barátaival egy lebujbán öblögette. Ő sem maradt egyedül. Bár zárt ajtók mögött történt minden, csak úgy özönlöttek a vigasztalók. Látványos csetepaték támadtak körülötte, akár egy színes kavalkád. Fájdalma oly mély volt, oly csendes, mint a sír: maga is attól félt, belevész. Utolsó erejét összeszedve akkorát ordított, hogy mindenki szétrebbent. Nem magáért, a kicsiért tette, aki már megfogant benne. Nagy Ilona (Somogyi Tibor felvételei) ÍRÓ OLVASÓK A temetésen LÉVAI MARIÁN Nemrég feleségemmel egy közeli hozzátartozónk temetésére mentünk. Ámulatomra, elég szépen összejöttünk. Azért ámulatomra, mivel az elhunytat kevésbé szerették. Pedig számomra igazi nagy egyéniség volt, s aki közelebbről is megismerhette, az szintén így érezhetett. Figyeltem a tőlem kicsit távolabbra állók tekintetét, de nem tudtam leolvasni semmit. Lehajtottam a fejem, elmondtam egy imát az elhunytért. Kértem az Úristent, bocsássa meg bűneit, és fogadja be lelkét az ő királyságába. Az elhunytra rátették a koporsó fedelét, s megszólaltak a cigányzenészek. Mert tudniillik, bár ez most nem tartozik ide, az elhunyt cigány származású volt. (Zenével kísérni utolsó útjára az elhunytat, szerintem nagyon szép szokás.) Tehát megszólaltak a cigányzenészek, és nekem könny csordult ki a szememből, a szívemet mintha egy erős kéz markolászná, megroggyantak a térdeim. A zene szép volt. A klarinétos két orcája felduzzadt, úgy fújta, a prímás behunyt szemmel, lágyan, érzéssel szólaltatta meg hegedűjét, úgy ahogy azt kell, majd hirtelen minden elhallgatott, csönd lett. Pár másodperccel később a koporsó körül állók szipogását hallottam. Zsebkendő került elő valahonnan, és a csöndben egy hangos orrfúvás. Az esperes úr elkezdte a szertartást, halkan, tisztán beszélt. A koporsót Szent Mihály lovára téve kitolták a kápolna elé. A nap sugara rásütött a sárgásbarna koporsó fedelére, megcsillantak aranyozott lemezkéi. És ebben a meghitt pillanatban a hátam mögött sustorgásra lettem figyelmes. Ketten beszélgettek, egyre hangosabban. Gondoltam, megfordulok és rájuk szólok, de ahogy eltökéltem magam, úgy le is lohadt bátorságom. Már annyira hangosan beszéltek, hogy a szavakat, sőt a mondatokat is értettem:- Te, képzeld, tegnap babfőzeléket főztem, a férjem hazajött a munkából, még csak meg sem kóstolta - szólalt meg az egyik hölgy. - Ma az egészet úgy, ahogy volt, kiöntöttem. Azt mondta, húst, húst szeretnék enni. Húst? Ki bírja ezt anyagilag? De hiába bármily szó, rám se hallgatott, kész bolondokháza.- Nálunk sem minden fenékig tejföl - szólalt meg a másik, s a hangja remegett az izgalomtól. - A férjem... a férjemnek szeretője van.- Nem mondod!- Úgy biz’, de mondom.- Honnan tudod? - kérdezte az előző hang, mely kicsit ércesebb s ez alapján ítélve talán idősebb is volt.- A levélből - jött a válasz.- Müyen levélből? Kérlek, beszélj értelmesebben.- Hát a levélből - szólt a fiatalabbik, a remegő hangú -, melyet a kabátja zsebében találtam.- Te, Julis! Te találtál egy levelet a férjed kabátja zsebében? Na szépen vagyunk, gondoltam magamban, az egyiknek már a nevét is tudom.- Igen - felelte Julis.- Mi volt benne?- Drága Ferikém - így szólt a levél -, ha ma este eljössz, megbeszélhetjük a tegnap estét. Fáj, hogy haraggal mentél el. Még mindig szeretlek és ígérem, többé nem zaklatlak, hogy válj el. A te mucikád, Piri- A te mucikád, Piri? A szemtelenje, a kis k. És ismered?- Honnét a fenéből ismerném? De majd megtudom én, istenuccse, ellátom a baját. Talán a munkahelyén jöttek össze, tudod, Feri a városban dolgozik. Ahogy így hallgattam őket, s néztem az előttem fekvő koporsót, a két dolog mintha nem volna összhangban. Istenem, milyen fura az élet, a halál és az élet játéka egyszerre elevenedik meg előttem. Úgy éreztem, nincs az a pénz, az a hatalom, mely most rábírna, hogy megforduljak és rendre utasítsam őket. Felfordult a világ. Az emberek még az üyen szent helyre is magukkal hozzák gondjaikat. Hol az illem? Hol van az együttérzés? Hol van a szeretet, a kegyelet? Ez már mind a múlté? A régiekben még volt tisztelet, tudták, mikor kell „élni”, mikor elmélyülni. Ma, ahogy figyelem az embereket, többnyire nem élnek, csak léteznek, és ez óriási különbség. Mert csak ki élt, nyugodhat békében, aki létezik, az csupán megszűnik létezni.
