Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)

2004-10-02 / 228. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 2. »• mii 16 Riport Több mint négymillió ember lett a holokauszt áldozata, ebből csak az Auschwitz-Birkenau Koncentrációs Táborban több mint egymillió zsidó lelte halálát Az emberiség és a magyarság legnagyobb temetője véssél vagy benzininjekcióval vé­geznek vele. 1944 őszén már valószínűleg tudták az auschwitzi tábor lakói, mi vár rájuk a hatalmas kemencék melletti fürdőcsarnokban. Ekkor már mind a négy krematórium üzemelt Birkenauban, a négy gáz­kamrába egyszerre . két-kétezer embert zsúfoltak be, és a Sonder- kommando egész nap fuvarozta a holttesteket a kemencékhez. Hiá­ba osztottak az SS katonák a fürdőzésre terelt raboknak szap­pant és törülközőt, az előttük já­rók kiáltozásaiból és halálsikolyá­ból a kint várakozók, ha addig nem is hitték, ott már ráébredtek, hogy elérkezett a vég. A környé­ket beborította az égő hús émelygős szaga, de ezen kívül már semmi nem emlékeztetett ar­ra a több százezer emberre, akiket férgek módjára pusztítottak el. 1944 őszén, amikor már elfogyott a gázosításnál használt Zyklon B, az SS tisztek gödröket ásattak, ezekbe több sorban lerakatták a hullákat, az egészet meglocsolták benzinnel és meggyújtották. Eb­be a lángoló pokolba októberben már élő embereket is belelökdös- tek, mert a halálgyár nem bírta a tempót - a németek tudták, hogy elveszítik a háborút, és nem akar­tak nyomokat hagyni maguk után. November elején megszűn­tek a szelekciók és a gázosítások, Himmler táborparancsnok utasí­tást adott a krematóriumok le­bontására és több tízezer legyön­gült foglyot gyalogmenetben haj­szoltak az SS tisztek a Krakkó melletti Plaszówba, ahol az élet­ben maradtak kőbányában dol­goztak. Auschwitzot 1945. január 27-én szabadította fel a Vörös Hadsereg, a katonák csak néhány csontig soványodott rabot talál­tak a barakkokban. Ők őrizték meg a rémséges gaztettek emlé­két, nekik köszönhetően tudja az utókor, mi történt az eufemiszti- kusan munkatábornak nevezett Auschwitzban, és mi a szomszé­dos Birkenauban, ahol ha lehet, még mostohábbak voltak az élet- körülmények. Beszédes, szomorú tárgyak Az ugyancsak filmekből ismert kapun át sínek vezettek a tábor te­rületére, ezek két oldalán sora­koztak a hosszú fabarakkok a ke­mény deszkapriccsekkel, középen egy téglából épített kályhával. Ivóvíz, csatornázás nem volt, a szinte kizárólag női foglyok sza­kadt rongyokban vészeltek át te­let, nyarat - nem csoda, hogy a túlélési esély átlag alig két-három hónap volt. Az erőteljesebb, egészséges nők néhány hónap ha­ladékot kaphattak a táborpa­rancsnoktól vagy Mengele dok­tortól, de ez sem jelentette szá­mukra a megmenekülést. Vagy ír­nokként alkalmazták őket a láger irodáiban és a szelekcióknál, később pedig mint súlyos titkok tudóit kivégezték, vagy az őrült Mengele kísérleti alanyai lettek. A halál angyalának nevezett orvos több ezer nőt sterilizált Ausch­witzban úgy, hogy maró folyadé-. kot fecskendezett a méhükbe, a sötétszeműek szemébe peroxidot injekciózott és várta kékké válik- e, ikerpárból származó gyermeke­ket pedig különféle kínzásoknak tett ld és megfigyelte, hogyan rea­gál szenvedésükre az ikertestvé­rük. Az embertelen kegyetlenség­nek olyan szimbóluma Ausch­witz-Birkenau amelyet szavakban talán kifejezni sem lehet, egy­szerűen látni kell. Látni kell a rengeteg cipőt, uta­zótáskát és kosarat, fésűt, fogke­fét, borotvapemzlit, mert ezek valaha mind egy emberhez tar­toztak, aki erre a borzasztó halál­túrára is úgy indult el, hogy ott­hon szépen felöltözött, megfésül- ködött és becsomagolta a leg­szükségesebb tárgyait. Kis lábas­kában még elemózsiát is vitt az útra, talán-talán azt remélte, hogy ott is akad főznivaló és leg­szörnyűbb álmában sem hitte volna, hogy az egész életéből csu­pán ez a csorba mázas fazék ma­rad meg ezredmagával egy vitrin mögött. De leginkább a műlábak és szemüvegek látványa ébreszti rá az embert, milyen tömegeket őrölt fel ez a gyilkos gépezet, hi­szen szemüveget talán minden századik, művégtagot talán min­den ezredik ember viselt. A né­metek ezeket is akkurátusán el­rakták, éppúgy, mint a picike cipőcskéket, babaruhákat, vagy a gyermekáldozatok játékait - nem mintha bizonyítékot gyűjtöttek volna maguk ellen, csak éppen nem tehettek másként, mert szá­mukra ebben az erkölcsi káosz­ban is a rend volt a legfontosabb. A zsidóviccektől a deportálásokig A szlovákiai holokausztról itt­hon máig is csak suttogva illik be­szélni, elvégre győztes államként kerültünk ki a háborúból, és a ka­tolikus egyház sem szereti, ha Ti- so páter vétkeit feszegetik. Pedig VRABEC MÁRIA Amíg az egyik csapat halottak kivonszolták a gázkamrából, hogy a tűzbe vessék, addig a másik már a szabadban vetkőzött az utolsó „zuhanyozás” előtt, a harmadikat pedig épp szelektálták a rámpán. Az utánpótlás folyamatos volt - ezekben a vészterhes napokban tí­zezrével érkeztek a zsidók Közép- Európából, főleg Magyarországról és közülük csak annak a húsz szá­zaléknak volt halvány esélye a megmenekülésre, akit munkaké­pesnek nyilvánítottak. (Somogyi Tibor felvételei) némán tűrni verést, éhezést, be­tegséget, aztán késő estig gürcöl­ni a gyárban répalevesen, néhány gramm komiszkenyéren - és köz­ben imádkozni, hogy csak más­nap is megadasson neki a le­hetőség mindezt végigcsinálni, mert ha nem, akkor a halálraítél­tek sorsára kerül. Aki olyan sze­rencsés volt, hogy a tábor orvosai munkaképesnek ítélték, az a jani- nagrubei szénbányában, a mono- witzi Buma-üzemben a gleiwitzi szénbányában, vagy a golleschaui cementgyárban dolgozott amíg bírt. Utána, így vagy úgy, a halál lett az osztályrésze, mert akit a betegek közé soroltak az legfel­jebb abban reménykedhetett, hogy a gázkamra helyett tarkólö­Hatvan éve ezekben a na­pokban már nagyüzem volt az auschwitzi halál­gyár - naponta nyolc-tíze­zer zsidót küldtek a gáz­kamrákba és égettek el. A végleges megsemmisítés kivitelezésére a táborba vezényelt Rudolf Höss tá­borparancsnok és Otto Moll, a krematóriumok pa­rancsnoka olyan ütemet diktáltak, hogy a Sonder- kommando nem győzte el­takarítani a holttesteket. találni, mert a racionális világban nem is létezik. Azt sem értjük itt meg, hogyan válhatott néhány beteg elme fajgyűlölete nemzeti ideológiává, miért tudott töme­geket magával ragadni, és mi késztetett művelt, tehetséges em­bereket arra, hogy a halál techno­lógiájának tökéletesítésére paza­rolják tudásukat, mert a válasz a pszichiátria hatáskörébe tartozik. Auschwitzban csak emlékezni le­het, mély döbbenettel és szomo­rúsággal, és valami olyan felhá­borodással, amely egy életre ér­zékennyé teszi az embert min­denfajta kizáró, megkülönböz­tető ideológiával szemben. Lángoló pokol a földön A tábor bejáratánál a filmekből, felvételekről ismert kapu fogad a cinikus felirattal: Arbaif macht frei - A munka szabaddá tesz. Mi már tudjuk, hogy itt senkit nem tett szabaddá az embertelen gür­cölés, de a frissen megérkezett de­portáltak még reménykedtek. A német nemzet kulturáltságában, az egyetemes humanizmusban és legfőképp abban, hogy az, amiről akkor már világszerte beszéltek, a tömeges zsidóirtás egyszerűen nem lehet igaz. De csak néhány órába telhetett, és máris hatalmá­ba kerítette őket a baljós sejtelem, hogy innen nem fognak élve ha­zakerülni, ettől kezdve pedig va­lóban csak keveseknek sikerült megőrizni a remény és az akarat picike szikráját. Az épületek be­tonpadlóját és a szűk priccseket nézve, ahol tízesével zsúfolták össze az embereket, a mindenkori látogató is elgondolkozhat azon, vajon ő meddig bírta volna. Med­dig tudott volna hajnalban kelni, órákig ácsorogni az appelplaccon, Preco je o somar rí 11 Vészterhes, nyomasztó csend Ma Auschwitzban nyugalom és béke honol. Tulajdonképpen olyan az egész, mint egy takaros skanzen - bár tudom, szentségtö­rés ezt a kifejezést használni a helyre, ahol több mint egymillió ártatlan embert végeztek ki. Mégis, ahogy megláttam a jól működő recepciót és információs szolgálatot, a német precizitással felépített téglaházakat és köztük a tisztára sepert utcácskákat, ez volt az első gondolatom. Addig, amíg nem érzékeltem, hogy van valami, ami ezt a helyet megkü­lönbözteti a világ összes többi múzeumától - a vészterhes, nyo­masztó csend. Itt nem lelkesed­nek a látogatók a látványtól, nem mutogatják egymásnak a vitrine­ket, még fényképezőgép is csak ritkán kattan, mindenki némán, a gondolataiba merülve járja végig ezt a huszadik századi Kálváriát, amely után nem volt feltámadás és bűnbocsánat sem lehet soha. Aki keveset tud a holokausztról, azt megérinti a hely kísérteties szelleme, és aki úgy véli, eleget olvasott, hallott róla, az is csak itt, szemtől szemben a valósággal döbben rá, hogy valóban voltak fabarakkok, zárkák, kivégzőhe- lyek, kemencék és tömegsírok, és hogy mindezt a borzalmat embe­rek találták ki embertársaik el­pusztítására. Aztán miután me­galázták, sárba tiporták és meg­ölték az aznapra kimért ember­adagot, hazamentek és talán el- érzékenyültek egy szép dalla­mon, vagy nagy műgonddal asz­tallábat faragtak az elégetett ra­bok csontjaiból. Auschwitz valósága erről is, vagy inkább elsősorban erről szól. Nem a történelmi tényekről és a sokkoló számokról, hanem a mögöttük megbúvó sorsokról - rabokéról és őrzőikéről egyaránt. Mert minden priccsen egy más életről álmodó Weis Manfred és egykor boldog Goldmann Sára fe­küdt, és minden parancsot egy valaha ártatlan gyermekként szü­lető Rudolf Höss vagy az orvosi esküt ifjúkorában komolyan gon­doló Josef Mengele adott ki. Ar­ra, a kérdésre hogy a zsidók milli­óinak miért kellett szenvedniük, Auschwitzban sem lehet választ w»>o *#»* sí RMtrfll n» aíj **♦*!»# töm*» *» mmUvi. *t rm no* i «*•«»• Mi*rHt »»».,*!•- tkutofnotil moll toMo tömör aoftöf ttrwIHity HH»r* ta iftu *•* >•(*«* okul'*»* )«vM *k« •*»*«* pokrm.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom