Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)
2004-10-02 / 228. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 2. Riport 17 a szlovák bábállamban nemzeti ideológia, papokat és ateistákat, állami tisztviselőket és gyári munkásokat, tehetős városi polgárokat és falusi parasztokat összefogó közös nevező volt a zsidóellen- esség. A holokauszt itt sem a vagonajtók csapódásával, hanem a zsidóviccekkel, a demagóg újságcikkekkel, jelszavakkal kezdődött. A harmincas évek végére ez az agymosás már olyan méreteket öltött, hogy a lakosság többségének eszébe sem jutott felháborodni a rasszista és ízléstelen propagandán. A napilapokban rendre jelentek meg az egyszerű nép vallomásai arról, mennyire várták, hogy végre megszabaduljanak a rajtuk élősködő zsidóktól, a köztereket ellepték a „Szlovákia csak a zsidók nélkül lehet boldog!” szövegű és az izraelitákat kifigurázó plakátok. Az egyik ilyen karikatúra például egy szemüveges szamarat ábrázol, amint a gazdája által nyújtott takarmányt eszi, de az ábrát rögtön meg is magyarázza a következő szöveggel: „Miért szamár ez a szamár? Mert hisz a zsidónak. A zsidó zöld szemüveget adott a szamárnak, és a szamár azt hiszi, hogy a zsidó az erszényéből friss, zöld füvet ad neki. A valóságban ez a szamár forgácsot eszik, ami a zöld szemüvegen át zöld takarmánynak tűnik számára.” Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár és ez a remekmű még az ártatlanabbak közül való. A propagandamesterek nem riadtak vissza a direkt szájbarágástól sem. Azt, hogy miért kell a zsidóknak munkatáborokba menniük, így hozták a nemzet tudtára: „Nem szaladnak el a munka elől! Végre eljött az ideje, hogy a zsidókat is munkára kényszerítjük! Eddig igyekeztek kibújni mindennemű kötelező munka alól, egyszer a szanatórium, másszor a külföldre szökés volt az, aminek meg kellett volna őket mentenie a munkától. De egyik sem segített, végre minden zsidó dolgozni fog, úgy mint más emberek. A szlovák éberségnek és határozottságnak köszönhetően hamarosan jóvá tesszük a zsidók által a szlovák nemzeten elkövetett igazságtalanságokat!” Természetesen ehhez is tartozott egy, a munka elől menekülni igyekvő kaftános, pajeszos zsidót ábrázoló rajzocska. Ilyen felkészítés után nem csoda, hogy amikor az első zsidó csoportokat a vasútállomásokra terelték, kevesen éreztek részvétet irántuk. Azok, akik valóban tehettek volna valamit az érdekükben, inkább arra gondoltak, hogyan tudnák minél hamarabb megkaparintani itthon hagyott vagyonukat. Jegyzőkönyvbe vett borzalom 1942. április 29-től folyamatosan érkeztek a transzportok Pop- rádról, Zsolnáról és a szeredi gyűjtőtáborból Auschwitzba, és minden transzportot azonnal szelekció követett. 1942 júliusában 3695 szlovákiai férfit regisztráltak, az augusztus 15-i létszámellenőrzés idején kilencven százalékuk már nem élt. 1942 tavaszán érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők. A16 és 30 év közötti fiatal lányok, asszonyok valamennyien Kelet-Szlovákiából származtak. 1943. március 25-től október 20-ig 57 transzport indult el Szlovákiából 57 752 zsidóval, közülük 19 transzportot, 18 746 személyt Auschwitzba vittek. A második deponálási hullám során 1944. szeptember 30-tól november 2-ig öt transzport indult el Szeredből 7436 zsidóval - alig kéttucatnyian maradtak életben közülük. Pedig talán még az utolsó hónapokban is lehetett volna tenni valamit, ha a nagypolitika formálói és az egyházi hatalmasok jobban odafigyelnek, hiszen 1944 őszén már senki nem védekezhetett azzal, hogy nem tudta, mi történik a koncentrációs táborokban. Ha máshonnan nem, az Auschwitzi jegyzőkönyvből részletes tájékoztatást kaptak az egész tábor szerkezetéről, a szelekciókról, a foglyok kategóriákba sorolásáról, életkörülményeiről és kivégzéséről is. Ezt a dokumentumot két szlovákiai zsidó, Rudolf Vrba és Jozef Lánik írta le, miután 1944. április 7-én megszöktek Auschwitzból. Skalité községben egy szlovák földműves bújtatta őket, majd felvették a kapcsolatot a zsidó ellenállás képviselőivel és leírtak mindent, amit a táborban tapasztaltak. Az eredetileg német nyelven íródott auschwitzi jegyzőkönyvről magyar fordítás is készült, ami eljutott több prominens személyiséghez, valamint a közélet szereplőihez, de a magyar zsidóság tragédiáját már nem tudta megakadályozni. Magyar tragédia Az Auschwitzban megölt egymillió százezer zsidó közül minden harmadik magyar volt, a holokauszt több mint négymillió áldozata közül pedig minden tizediket az akkori Magyarország területéről deportálták. 1944. június 7-ét követően 28 nap alatt összesen 289 ezer magyar zsidót zsúfoltak be a marhavagonokba többet, mint az auschwitzi haláltábor létezésének addigi harmincegy hónapja alatt összesen őket július 11-ig még további 148 ezren követték, így jött ki a rettenetes végső adat: Auschwitz-Birkenau 437 ezer magyar zsidó életének utolsó állomása lett. Az ő emléküket őrzi a 18-as barakkban látható magyar állandó kiállítás, amelyet idén április 15-én nyitottak meg, a 2002-ben bezárt tárlat helyén. A kiállítást rendező Varga László koncepciója az volt, hogy képekkel, történetekkel hasson a látogatóra és annak is legyen némi benyomása a magyar holokauszt egy-egy szegmenséről, aki nem nézi végig az egészet. A kiállító teremmé átalakított barakkban az első zsidótörvényektől a nyilas hatalomátvételen, a munkaszolgálatokon és gettókba terelésen át egészen az utolsó transzportokig követhetjük az áldozatok útját, s közben ismerős nevekkel, arcokkal, történetekkel is találkozunk. Ilyen Radnóti Miklós, aki a bori munkatáborban írta legszebb verseit az imádott Fannihoz, vagy Jákob Lili, aki megtalálta és megmenekítette az egyik kárpátaljai transzport sorsát megörökítő fényképsorozatot, az Auschwitz albumot. Lili 1926-ban a kárpátaljai Bükén született, apja Mordecháj lókereskedő volt, anyja Eszter otthon nevelte hat gyermekét. Amikor a zsidótörvények alapján bevonták az apa kereskedői engedélyét, a tizenhét éves Lili Budapesten, a zsidó árvaházban vállalt munkát és keresetét hazaküldte a családnak. Magyarország német megszállása után a fiatal lány visszautazott Bükére - innen hurcolták el a csendőrök először Beregszászra, majd Auschwitzba. Lilit, három idősebb bátyját és az apjukat a munkaképesek közé sorolták, az édesanyát és két legkisebb fiát azonnal a gázba küldték. Őket, Jákob Izraelt és Zéliget ábrázolja az a fotó, amely a budapesti Holokauszt Emlékközpont nyitókiállításának plakátjain is látható. A két megszeppent gyerek zsinóros Bocskai-mentében áll a vagonok előtt - magyarok voltak, és amíg az anyjuk nem vart a bocskaira sárga csillagot, eszükbe sem jutott, hogy mások, rosszabbak, mint a többiek. Gyertyák, kavicsok, virágok Jákob Lilit a front közeledtével a Dora Mittelbau koncentrációs táborba vitték, a felszabadítás napján, 1945. április 9-én itt találta meg a csíkos pizsamába göngyölt fotóalbumot, amikor az egyik elhagyott SS barakkban meleg ruhát keresett magának. A 235 felvételt két SS tiszt készítette, a bevagonírozástól a gázkamrákig kísérve egy kárpátaljai transzport útját. Dokumentációs anyagnak szánt, ridegen tárgyilagos felvételek ezek, de mégis sokat elárulnak a sorsuknak kitett, tehetetlen tömegek mély szomorúságáról. Az otthoni vasútállomáson még az ismeretlentől való félelem, de némi remény is bujkál a szemekben, a rámpán, ahol élet-halál kérdése dőlt el, a félelemhez a megaláztatás szégyene is társul, de a krematóriumok előtt várakozó emberek szemében már nincs semmi. Ők már feladták, mert mire odaértek, annyira összetörték testüket-lel- küket, hogy talán várták is a megváltó halált. A döbbenetes fényképgyűjteményt Jákob Lili harmincöt évig őrizte, és 1980-ban a jeruzsálemi Jad Vasem Múzeumnak adományozta. Az egész sorozat ma a Budapesti Holokauszt Emlékközpontban látható, és némelyik különösen sokatmondó felvételt az auschwitzi magyar barakkban is felismerhetik a látogatók. Éppúgy, mint ahogy annak idején Jákob Lili felismerte az egyik képen a bilkei főrabbit, még ma is akadnak, akik nagyszüleiket, rokonaikat látják meg a régi fotókon és itt, ebben a jelképes, mégis túlságosan is valóságos temetőben gyújtanak gyertyát értük. De itt égnek a gyertyák a soksok Ráhelért, Jakabért és Ábrahámért, akiknek az arca már felis- merhetetlen a fényképeken látható eleven csontvázak között, vagy akiknek csak a számát őrzik a megsárgult nyilvántartási lapok és azokért is, akiknek a nevére már senki sem emlékezik, mert írmagjuk se maradt ezen a földön. Auschwitzban nincsenek sírok, mégis ez az emberiség, és benne a magyarság történelmének legnagyobb temetője. Nemcsak azért, mert egy zavarodott ideológia nevében egymillió ember lelte itt a halálát szörnyű kínok között, hanem azért is, mert velük együtt örökre meghalt az emberi együttérzésbe és józan ítélőképességbe vetett feltétlen bizalom. Azóta, hogy ez megtörténhetett, egy kicsit más a világ, és minden újabb emberirtás, terror vagy gyűlölethullám a holokauszt rossz emlékét idézi. Auschwitzot azért kell látni legalább egyszer az életben, hogy ez az emlék elrettentsen és megóvjon a hasonló tragédiáktól. *
