Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)

2004-09-29 / 225. szám, szerda

SZÜLŐFÖLDÜNK 2004. szeptember 29., szerda 1. évfolyam 31. szám A komáromi kiállítás történelmünk egyik legembertelenebb időszakának, a kitelepítések és deportálások áldozatainak állít méltó emléket Megbocsátani lehet, de felejteni nem szabad Nagy János szuggesztív alkotása a Monostori Erőd falán (Vas Gyula felvételei) Komárom. „Megbocsátani lehet, de felejteni nem sza­bad” - mondta Karkó Zol­tán, a deportálások egyik áldozata abban a doku­mentumfilmben, amelyet az udvardi Carisma TV ké­szített, és amelyet a szep­tember 24-én nyílt Magyar kálvária 1945-1948 című kiállítás megnyitóján mu­tattak be. V. KRASZNICA MELITTA Ez a mondat akár a mottója is lehetne a Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeumában egy éven át látható tárlatnak, amely történel­münk egyik legembertelenebb időszakának, a kitelepítések és deportálások korának és áldoza­tainak állít méltó emléket. A túlélő... Szívbe markoló volt látni, hogy az események átélői közel hatvan év távlatából is csak könnyeikkel küszködve tudtak mesélni meg­próbáltatásaikról, megaláztatása­ikról. Fülöp István arról mesélt, hogy hét testvérével együtt mínusz 30 fokos fagyban vagonírozták be őket Komáromban, majd Csehor­szágban úgy válogattak a felvidéki családok között az ottani gazdák, mintha rabszolgavásárban lettek volna. Miután pedig évek múltán hazatértek, saját házukban idege­neket találtak. Panyák Margit fel­idézte, amint édesapja-elhurcolá­suk előtt letérdelt és megcsókolta a földet. Nem bízott benne, hogy va­laha is viszontlátja szülőfaluját. Bitter Ilonát férjével és két apró gyermekével együtt rakták fel a marhavagonba. „El tudják képzel­ni, mit érezhettem, amikor a fa­gyos vagonban pelenkáztam a ki­sebbet; olyan hideg volt, hogy gő­zölgőit a pelenka - mondta. - Ami­kor pedig visszatérhettünk, még nagyon sokáig attól rettegtünk, hogy mindez megismétlődhet, és ismét elvisznek bennünket.” Szűcs Béla és Vincze Mihály gyermekek­ként kerültek Magyarországra. El­mondásuk szerint az ottaniak gyű­lölték és nem akarták befogadni őket. „Amíg nagyanyám élt, addig a ládákat is őriztük, mert ő mind­végig hitt abban, hogy egyszer majd újra csomagolhatunk és me­hetünk haza” - elevenítette fel a múltat Szűcs Béla. A politikus... A korabeli felvételekkel és do­kumentumokkal kiegészített meg­rázó filmet követően nehezen tud­tak megszólalni a megnyitó szó­nokai. „Jogfosztottság, hontalan­ság, deportáció, reszlovakizáció, lakosságcsere - valamennyi ön­magában is pusztító lehet egy ki­sebbség számára. A magyar kö­zösségnek viszont mindezt egy­szerre kellett átélnie” - mondta beszédében Bugár Béla, az MKP elnöke. Majd Nagy Sándor hódítá­saira és Hitler árja-politikájára utalva rámutatott: „Hasonló ször­nyűségekre van példa a történe­lemben, azzal az óriási különbség­gel, hogy vagy hódítások, vagy há­borúk idején történtek. Amit vi­szont az itteni magyarsággal szemben elkövetett az akkori ha­talom, az békeidőben, a mai szlo­vák politikusok által a demokrati­zálódás időszakának nevezett években következett be” - tette hozzá. Bugár szavai szerint ezt az időszakot anyagi és erkölcsi von- zataival együtt le fog kelleni zárni, függetlenül attól, mi erről a szlo­vák politikusok véleménye. Utalt rá, hogy az 1998-as koalíciós szer­ződésbe kénytelenek voltak bele­foglalni, hogy az MKP nem veti fel a Benes-dekrétumok kérdését, de a 2002-es szerződésben ilyen kité­tel már nem szerepel. A történész... A megnyitón jelen volt a kor­szak elismert kutatója, Vadkerty Katalin is, aki szakmai tanácsaival segítette a kiállítás szervezőit. „Ti­zenöt évig kutattam e kort, de a levéltári anyagok nem adhatják vissza azt, amit a túlélők vissza­emlékezéseiből készült film adott - szólt az egybegyűltekhez. - A múlt ismerete és önismeret nélkül nem alapozhatjuk meg jövőnket. Ám az önismeretre nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek is szüksége van.” Emlékeztetett arra, hogy a hivatalos körökben „magyartalanításnak” nevezett háború utáni korszak kutatását Janics Kálmán kezdte a nyolcva­nas években. A titkos levéltári ira­tokhoz azonban csak 1989 után férhettek hozzá a történészek. „A tény, hogy megszülethetett ez a kiállítás, egy reményteljesebb idő­szak kezdetét jelentheti - mondta a történész. - Bízom abban, na­gyon sok fiatal eljön, és abban is, hogy a demokratikusan gondol­kodó szlovákok közül is sok láto­gatója lesz a tárlatnak.” A kiállítás megálmodója és ku­rátora, Fehér Csaba történész Fábry Zoltán szavait idézte, mi­szerint „visszatartott lélegzettel « élni a szervezet nem bírja soká.” A felvidéki magyarok pedig évti­zedekig éltek lélegzet­visszatartva, hiszen megaláztatá­sukról, elszenvedett sérelmeikről még csak suttogni sem volt sza­bad. „A tárlat két alapszíne a fe­hér és a fekete, amivel az akkor élők reménytelenségét szerettük volna hangsúlyozni, annak a kor­szaknak a hangulatát, amikor bű­nösök büntettek ártatlanokat” - mutatott rá. Egyben köszönetét mondott mindazoknak, akik anyagi vagy erkölcsi segítséget nyújtottak a kiállítás megalkotása során. A tárlat védnöke Fehér Miklós, a Nyitra megye önkor­mányzatának alelnöke, akinek nagyszülei hat gyermekükkel együtt szintén átélték a csehor­szági deportálás borzalmait. A vagon sötétje... Magáról a tárlatról csak any- nyit: mindenkinek látnia kell. Megalkotói részéről rendkívül jó ötletnek bizonyult a marhavagon elhelyezése a terem közepén; csak ezen keresztül juthat a láto­gató a következő helyiségbe. Né­hány percet eltöltve a vagon sö­tét belsejében némi elképzelést nyerhet az ember arról, mit él­hettek át a kitelepítettek és a de­portáltak az ismeretlenbe vezető hosszú út során. A megható és ünnepélyes han­gulatú megnyitót egy zavaró do­log kísérte végig, amely termé­szetellenesen hatott az adott kör­nyezetben: Csütörtöki József mú­zeumigazgató kétnyelvű konferá- lása. Talán ezúttal el lehetett vol­na tekinteni tőle. A kiállítás egy részlete Dombormű a Monostori Erőd falán A kiállítás megnyitóját jól időzítették a szervezők: másnap, szep­tember 25-én tartották a két Komáromban a Kitelepítettek és De­portáltak III. Országos Találkozóját. Ennek keretében avatták fel Nagy János szobrászművésznek a kitelepítettek és deportáltak em­lékére készült domborművét, amely a Dél-Komáromban található Monostori Erőd falát díszíti. Aki eljön Komáromba, hogy megnézze a kiállítást, ne hagyja ki a dombormű megtekintését sem. (vkm) Nemcsak a templom új padjai, hanem az Isten háza előtti egész udvar is megtelt hívekkel; a helyieken kívül sokan jöttek a környező falvakból is Orosch János felszentelte a felújított nagyudvarnoki templomot JÓZAN MÓNIKA Nagyudvarnok. Ötven évvel ezelőtt látogatta meg utoljára püspök a községben élő katolikus hívőket. Múlt vasárnap jelentős esemény történt a kis faluban: Orosch János pozsony-nagy- szombati segédpüspök ünnepé­lyes szentmise keretében felszen­telte a kívül-bélül felújított helyi templomot, amelyen a kis közös­ség összefogásának eredménye­képpen az oltáron kívül szinte mindent újjáépítettek. A település lakói egész múlt hé­ten izgalommal várták az Úr nap­ját - tudtuk meg Kiss Róbert, es­peresplébánostól. Vasárnap nem­csak a templom új padjai, hanem az Isten háza előtti egész udvar is megtelt hívekkel; a helyieken kí­vül sokan jöttek a környező fal­vakból is. A segédpüspök prédiká­ciójában a szolgálatról beszélt, amely által megvalósíthatjuk Krisztus tanítását, aki saját maga is szolgálója volt népének. „A se­gédpüspök úr látogatásával maga is kifejezte a mise üzenetét, hi­szen ő az itteni magyarokat is szolgálja, amit mi sem bizonyít jobban, hogy egy ilyen kis közös­séghez is ellátogatott” - mondta Kiss Róbert az eseményeket köve­tően. Az 1953-ban befejezett templo­mot Ambróz Lazík püspök szentel­te fel először. A felújítás 1998-ban vette kezdetét, mikor torony ke­rült a templomra, valamint az épület sekrestyével bővült. A munkálatokat községi pénzből és gyűjtésből finanszírozták. „Ahogy javult a község anyagi helyzete, úgy a következő években mindig többet tudtunk költeni templo­munk javítására. Belülről tataroz­tunk, festettünk, és a nem megfe­lelő villanyfűtést gázfűtésre cse­réltük” - meséli Tórth Ernő, Nagy­udvarnok polgármestere. - „A püspök atya figyelmét főleg a nap­jainkban történt változások váltot­ták ki Kiss Róbert esperes úr köz­benjárásával, többek között temp­lomunk újrafestése, a csillárok és a szőnyegek cseréje, és egy muzeális értékű harmonium és orgona be­szerzése - mindezt a nagyudvar­noki lakosok adományaiból finan­szírozták, valamint egy helyi ma­gánvállalkozó asztalosműhelye jó­voltából hatvan férőhelyet biztosí­tó kárpitozott padok kerültek a templomba egy szőnyeggel bevont pódiummal együtt. „Mindezt a közös cél elérése érdekében tet­tük, ami a jóságnak a körülöttünk és a világban elszaparodott gyűlö­let és rossz fölébe emelése” - vallja Tóth Ernő. Orosch János a felújított templom előtt (Képarchívum)

Next

/
Oldalképek
Tartalom