Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)
2004-09-18 / 216. szám, szombat
14 Téma: millwall-ferencváros ÚJ SZÓ 2004. SZEPTEMBER 18. Impozáns stadion, félelmetes szurkolók - az angol másodosztályban szereplő Millwall tomboló közönség előtt fogadta a Ferencvárost (A Nemzeti Sport felvételei) Hiába ugrott a ferencvárosi sorfal, Wise szabadrúgása után a labda a kapuban landolt, hangrobbanást idézve elő a stadionban Budapestre készülnek az Angliában eltiltott huligánok Divatcikk lett a Millwall Londonban vendégszerepeit a Ferencváros - parázs hangulatú mérkőzés a The Den stadionban Mi vagyunk a Millwall a Barlangból ÚJ SZÓ-HÍR London. „Isten hozott benneteket Millwallban” - lép oda hozzánk a Millwall stadionja előtt két negyven év körüli alak. Kiderül, hogy régi harcosokkal állunk szemben (úgy mutatkoznak be: Dean és Darren vagyunk, a „sörfivérek”), akik éppen jegyüzérekre várnak. Ahhoz, hogy legálisan vegyenek jegyet, klubtagsági kártya kellene, az viszont nincs - ehhez büntetlen előélet szükségeltetik. Szerintük természetesen ez az eljárás a legmesszebbmenőkig igazságtalan, és arra kérnek, írjuk meg: haragszanak a klubvezetésre. „Mi huszonöt éven át ott voltunk minden egyes meccsen, otthon és idegenben egyaránt. De amióta ezt a kártyás rendszert bevezették, alig tudunk belépőhöz jutni. A tavalyi angol kupameccsekre is kiutaztunk, ott voltunk a Sunderland és a Tranmere ellen is, de a Manchester United elleni döntőt csak a tévében nézhettük, ellenben ott lehettek azok, akik csak ünnepi alkalmakkor mennek ki a meccsre. Vannak aztán olyanok is, akiket csak a millwalli legenda vonz a lelátóra. Divatos dolog lett Millwall-druk- kernek lenni.” Ez a magyarázata annak is, hogy a Fradi ellen csak 12 ezer néző várható - a törzsszurkolók többségének ugyanis van a rovásán. Ezen a meccsen nem várható semmilyen balhé, mondják, senki sem szeretné az őrszobán végezni, elvégre két hét múlva Európába utazhatnak kupameccsre. „Belépőt nem kapunk ugyan a klubtól, de a sorsolás után az volt az első dolgunk, hogy megvettük a repülőjegyet Budapestre.” Amikor a Bushwhackers kerül szóba, megnyugtatnak bennünket: ha van balhé, akkor az a stadiontól távolabb, megbeszélt helyen történik az ellenfél szurkolóival. Kivételt csak a West Ham United vendégjátéka jelent: a „kalapácsosokat” minden vérbeli millwalli rühelli. De - teszik hozzá sajnálkozva - futballhuligánnak lenni ma már nem menő dolog. „A mi időnkben még ez volt az igazi adrenalinsport. Ma már ecstasy tabletták meg kábítószerek helyettesítik a huliganizmust. Romlott ez a társadalom.” (jgj) London. Fennállásának 119 éve alatt először játszott nemzetközi kupamérkőzést a legendás Millwall FC. Az angol másodosztályú csapat, amelynek a szigetországi szaklapok szerint is a legfanatikusabb (és egyben a legveszedelmesebb) szurkolótábora van, weboldalán öles betűkkel hirdette a Ferencváros elleni UEFA- kupa meccset: „Ezt ne hagyja ki: történelmet ír a Millwall!” Nem hagytuk ki. J. GAZDAG JÓZSEF A The Lions (Oroszlánok) becenevű csapatot Európa-szerte elsősorban hírhedt huligáncsoportja, a Bushwhackers révén ismerik. Azt már a foci szerelmesei közül is kevesen tudják, hogy pl. ebben a délkelet-londoni csapatban kezdte pályafutását Teddy Sheringham (1991-es távozásáig 93 bajnoki gólt lőtt a Millwall mezében), s hogy a klub 1993-ban, miután 16 millió fontért felépült új otthona, elköltözött a Cold Blow Lane-ről, a botrányok tucatjairól elhíresült The Den (A Barlang) stadionból. Új stadion, új mentalitás - vélték a klubvezetők. Tévedtek. Mert hiába a szurkolói kártyák, hiába a kamerás megfigyelő rendszer, az új The Den környéke ugyanúgy elátkozott tájék a vendégszurkolók számára. A Millwall illetékesei a Fradi-szurko- lók figyelmét is felhívták arra, hogy a Senegal Fieldsen csak a stadion területén tudják garantálni a biztonságukat, ezért próbálják meg csoportosan megközelíteni a helyszínt, és lehetőleg kéijenek rendőri kíséretet. Ilyen előzmények után természetesen úgy döntünk, hogy megismerkedünk a Bushwhackers felség- területén található „millwalli kocsmákkal”, de előtte még lerójuk régi adósságunkat. Az első kitérő: Chelsea A Stamford Bridge-en kezdődött a meglepetések sorozata. Például: gondolták volna, hogy a klub szuvenírboltja egy hatalmas, háromszintes áruház, ahol csak és kizárólag a Chelsea-vel kapcsolatos dolgok kaphatók, klubrelikviáktól kezdve az evőeszközkészletig (Gianfranco Zola külön részleget kapott). A jegypénztárak mindegyike nyitva tart, aki akar, a decemberi, Newcastle elleni meccsre is vehet belépőt. A stadion melletti pubban egy három évvel ezelőtti Derby County-Chelsea mérkőzést vetítenek. Megnézzük Lampard cselsorozatát, aztán lapszemlét tartunk; és újfent meglepődünk, ezúttal a MillwaU-Fradi tálalásán. Álomország A South London Press csütörtöki száma nyolcoldalas (!) mellékletet szentelt a Ferencváros vendégszereplésének, a legapróbb részletekig kielemezve az ellenfelet. A Daily Mail szerint Theo már most ,Álomországban” van. Theo, azaz Theo Paphitis, aki 1997 óta a Millwall tulajdonosa, s aki a tavalyi évet a klub legsikeresebb évadjának nevezte. Nem csoda. A 2002/2003-as szezont közel ötmillió fontos veszteséggel zárták, de az FA-Cupában véghezvitt tavalyi bravúr közel nullszaldósra javította a mérleget. Theo Paphitis volt az, aki a Sunderland-Mill- wall elődöntő előtt azt ígérte, győzelem esetén pucérra vetkőzve sétafikái majd London utcáin (a csapat nyert, de hogy ígéretét betartotta-e, arról már nem szóltak a hírek). A második kitérő: The Blue Anchor A Stamford Bridge után Bermondsey metróállomás következik. Ez már a millwalli stadion vonzáskörzete. Elsőként a The Blue Anchor (Kék horgony) nevű kocsmában nézünk körül, és nem csalódunk: veterán Mill- wall-drukkerek hangolnak a meccs előtt, pedig még közel három óra van a kezdésig. Hogy mit jelent Millwall-drukkernek lenni? „Kijönni ide, találkozni a haverokkal, együtt inni, ameny- nyi csak belénk fér, aztán megnézni egy jó meccset a The Den- ben” - mondja egy negyven körüli férfi, aki Terryként mutatkozik be. Amikor a Bushwhac- kersről kérdezzük, csak ingatja a fejét. „Ezt csak a média fújta fel. A lapok ebből élnek, hogy az ilyen jelentéktelen dolgok köré, mint egy kocsmai csetepaté, legendákat költenek.” Túlságosan nem győz meg bennünket, ezért megkérdezzük tőle, kint volt-e idén márciusban a West Ham ellen, ahol minden idők legnagyobb rendőri biztosítása sem tudta elejét venni a balhénak. „A West Ham - mosolyodik el Terry -, na az már más tészta. Volt, hogyne lett volna egy kis akció, de hát férfiak vagyunk, nem igaz?” Ezután benézünk még egy Williams Hill fogadóirodába, amely az oddsok alapján a Millwallt favorizálja, de fociról senki sem beszél, a helységben egyelőre a lóverseny az első számú sport. Hajrá Fradi! A stadion felé közelítve megtaláljuk a Bushwhackers törzshelyét is, a The Golden Lions Pub azonban megközelíthetetlen a civilek számára: mintegy ötven huligán dorbézol a bejárat előtt, sörrel locsolva egymást. A szemközti járdáról figyeljük őket hat ferencvárosi drukkerrel együtt, egészen addig, míg két részeg lány (mindkettő Millwall-mezben) meg nem áll mellettünk, és néhány pillanat múlva hangos kiabálással le nem leplezi, hogy magyarok vagyunk, mi pedig jobbnak látjuk a lehető legrövidebb útvonalon elhagyni a helyszínt. Ez már nem a belváros: szűk kis utcák labirintusa, panelházak és vöröses színű téglaépületek között próbálunk kiigazodni, némelyik balkonról angol és brit zászlók lógnak. A stadion mellett már teljes rendőri készültség, ezt némileg ellenpontozza a Millwall Café kirakatában a „Magyar gulyás kapható” feürat, nyilván egy gesztus a vendégdrukkerek felé. Közben röpcédulákat osztogatnak a bajárat előtt, 240 fontért (körülbelül 15 ezer korona) lehet jelentkezni a budapesti visszavágóra, az érdeklődés óriási. Magyar részről korántsem, már ami a londoni meccset illeti: a lelátón mindössze néhány tucat fradista lézeng, s csak fél órával a kezdés előtt hangzik fel a stadion mögött a „Hajrá Fradi!” - ha szerény létszámban is, de megérkezett a ferencvárosi kemény mag. Hideglelés A millwalli radikálisok a vendégszektorként kijelölt North Stand melletti lelátórészt foglalják el, bár Angliában - a Millwall esetében különösképpen- nem beszélhetünk szalondrukkerekről. A hangszóróból éppen nyolcvanas évek punkslágere, a London Calling (The Clash) szól, amikor a Millwall FC futballistái megjelennek a játékoskijáróban. Megpróbálhatnánk leírni, hogy milyen jellegű volt a hangrobbanás, ami ekkor következett, de talán nem is lehet szemléletesen érzékeltetni. Tizenkétezer ember üvölt, ahogy csak a torkán kifér. A Millwall mindenkori szurkolói bázisa a délkelet-londoni munkásrétegből verbuválódik, és félelmetes hatása van annak, amikor ezek az „örök vesztesek”, a társadalom perifériájáról érkező fanatikusok Rod Stewart Sailingjének dallamára egy emberként éneklik himnuszukat - „No one likes us, no one likes us, no one likes us, we dont care; we are Millwall, super Millwall, we are Millwall from the Den” („Senki sem szeret bennünket, de nem bánjuk, mert mi vagyunk a Millwall, a szuper Millwall, mi vagyunk a Millwall a Barlangból”). A meccs Kell-e mondani, hogy az első millwalli szöglet kiharcolását óriási éljenzés követi, és egy becsúszó szerelés is viharos tapsot kap. Olaj a tűzre, hogy a ferencvárosiak az első félidőben többet foglalkoznak az ellenféllel és a reklamálással, mint a játékkal, így aztán újabb biztonsági emberek érkeznek a pálya köré. A Fradi sajnos prágai arcát mutatja, mert bár Vágner és Bajevszki is a pályán van, mégis mintha csatár nélkül játszanának a zöld-fehérek, pedig a Millwall védelme nem tűnik éppen acélosnak. Bezzeg ha egy Torghelle ott lenne a pályán... De nincs ott, a londoni Crystal Palace csatára csak a lelátóról figyeli a Fradi meccsét, Király Gábor társaságában. Túl sok örömüket nem lelhetik a találkozóban, az első félidő hajráját leszámítva, amikor sorozatban négy szögletet rúghatott az FTC, jobbára az angolok akarata érvényesül, szerencsére csatáraik helyzetfelismerése és reakcióideje még Vágnerét is alulmúlja. Az angolok kulcsfigurája Dennis Wise: a 38 éves játékosedző, aki 1997-ben KEK-et nyert a Chelsea-vel (egy másik millwalli középpályás, Jody Morris is tagja volt annak a csapatnak), gólra tudja váltani rutinját: a 66. percben Moore szalad bele Botisba, a játékvezető a „támadó fault” fogalmát nem ismerve szabadrúgást ítél a Millwall javára, Wise pedig tanári mozdulattal a bal alsóba tekeri a labdát: 1:0. „A Fradi legmeghatározóbb egyénisége Lipcsei Péter: a Porto egykori légiósának könyörtelen szabadrúgásai vannak” - írták a találkozó előtt az angol lapok, és úgy látszik, sejthettek valamit: a 78. percben ugyanis a Fradi csapatkapitánya feledtette a csatárok impotenciáját, és a millwalli receptet lemásolva küldte a labdát Stack hálójába: 1:1. Az addig eufóriában tomboló közönség némileg lehiggadt, de bánatuk nem tartott soká: a meccs végén a döntetlen ellenére olyan ünneplésben részesítették „történelmet író” csapatukat, mintha a Real Madridot hengerelték volna le. A leghűségesebbek. Mintegy háromszáz fradista kísérte el Lipcseiéket a Millwall oroszlánbarlangjába „Senki sem szeret bennünket, de nem bánjuk...”
