Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)
2004-09-10 / 210. szám, péntek
/ ÚJ SZÓ 2004. SZEPTEMBER 10. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ HANDELSBLAD A legnagyobb hollandiai repülőtér, a parlament és egy atomerőmű is feltételezett célpontjai között szerepelt annak a 18 éves fiatalembernek, aki július eleje óta a holland hatóságok őrizetében van. A fiatalember kilétéről keveset lehet tudni, lapértesülések szerint a napokban töltötte be 18. életévét, marokkói származású muzulmán, de holland állampolgár. Július elején vették őrizetbe otthonában - betöréses lopásban való részvétel gyanúja miatt -, egy meglepetésszerű rendőri akció során. A holland sajtó korábban arról cikkezett, hogy tavaly a férfi megpróbálta felvenni a kapcsolatot Csecsenföldön harcoló muzulmánokkal, sikertelenül, és az orosz hatóságok visszaküldték Hollandiába. Ha az oroszok elveszítenék ellenőrzésüket Csecsenföld felett, az egész Kaukázusban megrendülne befolyásuk Miért nem enged (hét) Moszkva Miután augusztus 29-én lezajlott az elnökválasztás Csecsenföldön, mindenki arról beszélt, valamelyest megnyugodhat a helyzet a kaukázusi régió Oroszországhoz tartozó részében. Aztán jött a terrorista akció az észak-oszétiai köztársaságban. ONDREJCSÁK RÓBERT Az eseményeket és az azokat követő dilemmákat, találgatásokat mindenki ismeri, viszont érdemes megvizsgálni azt, miért is olyan fontos Oroszországnak Csecsenföld, illetve az egész északkaukázusi régió megtartása. Természetesen, mint az egész Észak- Kaukázus kérdése, ez is rendkívül bonyolult, és ezért nem lehet egy- egy problémára vagy tényezőre leszűkíteni. Vegyük tehát sorra az okokat, miért is visel el Moszkva inkább számtalan áldozatot, és miért öl bele óriási összegeket a terület megtartásába. Az első ok egyértelműen az, hogy Csecsenföld a nemzetközi jog szerint is Oroszország része. Az orosz lakosságnak már az is óriási sokk volt, hogy váratlanul szétesett a Szovjetunió - máig sem tudta feldolgozni ezt a társadalom. Ezért pszichológiai okokból gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy Oroszország önként lemondjon bármilyen területről, amely hozzá tartozik. Azonkívül, hogy ezt a lakosság aligha lenne hajlandó elfogadni, az orosz vezetők úgy ítélik meg, hogy ezzel csorba esne az ország nemzetközi tekintélyén is, és Oroszországot gyengének ítélnék. Márpedig a nemzetközi presztízs nagyon fontos az oroszok számára, különösen a már említett „szovjet” területek elvesztését követően (ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy Oroszország mai határai gyákorlatilag a háromszáz évvel ezelőtti hódítási hullám előtti szintre húzódtak vissza). A második ok, amelyet napjainkban nagyon sokan emlegetnek, az a biztonság; az észak-kaukázusi területek, sőt egész Oroszország biztonsága. Mint azt már sokan említették, az első csecsen háborút követően Moszkva gyakorlatilag megadta a függetlenséget Cse- csenföldnek. Természetesen a nemzetközi jog alapján a terület továbbra is Oroszországhoz tartozott, belső ügyeiben szinte korlátlan önállóságot élvezett. Csakhogy a csecsen vezetők, elsősorban Maszhadov, nem voltak képesek ellenőrzésük alatt tartani az összes csecsen frakciót. Ennek következtében aztán Csecsenföld fokozatosan terrorista fészekké alakult, és az ottani állapotok nemcsak maga Csecsenföld biztonságát veszélyeztették, hanem egész Oroszországét. Szinte mindenki emlékszik például a csecsen fegyveresek Dagesztán területén végrehajtott támadásaira. Ezért az oroszok kénytelenek voltak ismét beavatkozni csecsen területeken természetesen a hozzájuk közel álló módszerekkel, és egy kalap alá vettek minden csecsem. Tény, a jelenleg alkalmazott orosz módszer, hogy kétes lefolyású választásokon szinte „megválasztatják” saját jelöltjüket, aki majd mindenben Moszkva utasításait követve irányítja majd Csecsenföldet, nem a leghatékonyabb. Problémák lesznek ugyanis jelöltjük elfogadtatásával, de ez már egy másik történet. Térjünk vissza annak okaihoz, miért is ragaszkodnak az oroszok Csecsenföldhöz. Ha ránézünk a térképre, láthatjuk, hogy Csecsenföld az észak-kaukázusi térség egyik központi területe. Ha az oroszok elveszítenék ellenőrzésüket a csecsen területek felett, igencsak megkérdőjeleződne befolyásuk az egész Kaukázusban, nem beszélve a Kaukázuson túli területekről. Ebben az esetben már az sem igazán segítene, hogy Örményország Moszkva szoros szövetségese a régióban, és hogy orosz katonák állomásoznak grúz területen. A következő probléma a precedens veszélye. Annak ellenére ugyanis, hogy a csecsen szeparatizmus a legkomolyabb, nem Csecsenföld Oroszország egyetlen olyan régiója, amely szeparatista tendenciákkal kapcsolható össze. Ebbe a kategóriába több-kevesebb általánosítással a legtöbb Oroszországhoz tartozó észak-kaukázusi terület belefér, csakúgy, mint például Tatárföld. Ezzel kapcsolatban nem szabad elfeledkeznünk a Kuril-szigetek iránt támasztott japán igényről sem... A következő, szintén sokszor előforduló érv a kőolaj és annak szállítási útvonalai. A szállítási útvonalak és a kőolajlelőhelyek ellenőrzésének fontosságáról már sok szó esett, hiszen az minden iparilag fejlett ország számára kulcsfontosságú - a kevésbé fejlett országok számára pedig azért fontos, mert szükség esetén zsarolhatják vele a nagyhatalmakat, persze, ha azok engedik. Márpedig ebből a szempontból az egész kaukázusi régió hihetetlenül érdekes, hiszen a szomszédos Kasz- pi-tenger környékén hihetetlenül gazdag kőolajlelőhelyeket tártak fel, nem beszélve a közép-ázsiai mezőkről, és ráadásul ezek szállítási útvonalai nagyon sok esetben az általunk tárgyalt régiókon vezetnek keresztül. Éppen ezért ha Oroszország elveszítené Csecsenföldet, elveszítené egyúttal a nagyon komoly kőolajforrások ellenőrzésének lehetőségét is. Ezen a területen ráadásul a csecsen kérdés nélkül is komolyak Moszkva gondjai. Röviden összefoglalva tehát a következők Oroszország csecsen- földi politikájának mozgatórugói, illetve maradásának legfontosabb okai: a további dezintegrációtól való félelem, az észak-kaukázusi térség és Oroszország biztonsága, a kőolajlelőhelyek és szállítási útvonalak ellenőrzése és a Kaukázus térsége feletti befolyás. A szerző a védelmi tárca elemző osztályának vezetője Eltérő nézeteket vall a biztonsági kérdéseket illetően az USA és az öreg kontinens lakossága Nézetkülönbségek Amerika és Európa között MTI-HÁTTÉR Egyre jobban mélyülnek a nézetkülönbségek az Egyesült Államok és Európa között kül- és biztonságpolitikai kérdésekben és az erő alkalmazását illetően - ezt mutatják annak a nagyszabású közvélemény-kutatásnak az eredményei, amelynek egyes részleteit a Le Soir belga napilap hozott nyilvánosságra. A Transatlantic Trends 2004 elnevezésű felmérés - amelyet egy amerikai és egy olasz alapítvány megbízásából készítettek - azt mutatja, hogy egyre több európai szeretné, ha a kontinens az Egyesült Államoktól függetlenebb szerepet játszana, s immár 76 százalékuk ellenzi Bush amerikai elnök külpolitikáját, miközben két éve ez az arány még 50 százalékos volt. Az európaiak 58 százaléka szerint nem kívánatos a világban az erős amerikai vezető szerep - ez 9 százalékkal magasabb, mint a tavalyi arány. Ugyanakkor az amerikaiak 79 százaléka támogatja, hogy az Európai Unió ilyen vezető szerepet játsszon a világ dolgaiban, s Európát tartja az Egyesült Államok kivételezett partnerének a globális problémák megoldásában. Arra a kérdésre, hogy bizonyos helyzetekben, az igazság győzelme érdekében igazolható-e a háború, az amerikaiak több mint 80 százaléka igennel válaszolt - de az európaiaknak csak 40 százaléka. Egyébként az európaiak 80 százaléka nem hiszi, hogy az iraki háború megérte az emberáldozatokat és a hatalmas költségeket. 73 százalékuk pedig közölte, hogy szerinte ez növelte a terrorizmus kockázatát - miközben az amerikaiaknak csak 49 százaléka van ezen a véleményen. A megkérdezett európaiak 71 százaléka támogatta, hogy az EU váljon az Egyesült Államokhoz hasonló szuperhatalommá - de felük lemondana erről, ha mindez a katonai kiadások növelését igényelné. A felmérés készítői 11 ország (az Egyesült Államok, Németország, Franciaország, Nagy-Britan- nia, Olaszország, Hollandia, Lengyelország, Portugália, Szlovákia, Spanyolország és Törökország) 11 ezer lakosát kérdezték meg. KOMMENTÁR Szembesítés, 60 év után TÓTH MIHÁLY Kevesen emlékeznek az 1962-ben nagy port felvert per részleteire. Bíróság elé állították egy, a szlovák nemzeti felkelés leverése után működött szlovák partizánvadász egység tagjait, azzal vádolva őket, hogy a fasisztákat támogatva részt vettek két község, Klak és Ostry Grún felperzselésében és lakossága többségének kiirtásában. A vádlottakat sokévi börtönre, egykori parancsnokukat, Ladislav Niznanskyt pedig távollétében halálra ítélték/ Akkor az lehetett az ember benyomása, hogy a lakosság általános elismeréssel fogadta a nyomozók teljesítményét. A valóságban azonban csak a kételyt nem ismerő apparatcsik és a két partizánközséget környező térség lakossága hitte el, hogy valóban banditákat állítottak bírák elé. A módjával tamáskodók fejcsóválva mondták: Hihető, hogy felgöngyölítésükhöz 17 évre volt szükség? A Tiso páter rezsimje után nosztalgiázok pedig, ahol csak tehették, hirdették az igét: Lám, újabb kirakatper! Akkor már megtörtént az 50-es években elítéltek óvatos rehabilitálása, a nép tudott a 20. szovjet pártkongresszuson elhangzottakról, így a rendszerrel rokonszenvezők sem tekintették szentírásnak, amit az újság írt. Az Edelweiss (havasi gyopár) partizánvadász egység bizonyíthatóan elkövetett rémtetteiről szóló újságcikkeknek az emberek félig-meddig adtak hitelt. Aki sokat hazudik, annak már akkor se hisznek, ha véletlenül igazat talál mondani. Ahhoz, hogy a rezsim vezetői végül is látványos perre vigyék a dolgot, a nácivadász Wiesenthal-központ „súgására” is szükség volt. Történelmi tény, hogy a háborús bűnösök felelősségre vonásában a zsidó nyomozóknál egyetlen nemzet bűnüldözői se voltak következetesebbek. Megalapozottan feltételezhető, hogy az Edelweiss különítmény egykori tagjai kilétéről a csehszlovák hatóságok már jóval 1962 előtt is tudtak. Hogy látványos perre kerítettek sort, ahhoz a Wiesenthal-központ adta meg a végső lökést. A prágai politbüró belátta, oltári botrány kerekedhetne, ha továbbra is egy későbbi, a rezsim szempontjából alkalmas időpontra .jegelnék” a partizánvadászok ügyét. Zsidó viszonylatban is sok volt a vádlottak rovásán; 18 üldözött izraelita polgári személyt is kivégeztek. A halálbrigádból a közlegények vitték el a balhét, parancsnokuknak pedig 87 éves koráig nem esett bántódása. Ez a hidegháború számlájára írható. Niznansky szolgálatát később Keleten és Nyugaton egyaránt, számos ország igénybe vette. Az Edelweiss parancsnoka 1942 után harcolt a szovjet hadsereg ellen, a felkelés kitörése után az ellenkező oldalra állt, leverését követően a fasisztákhoz szegődött, és Himmler személyesen részesítette dicséretben az angol-amerikai misszió likvidálásáért. A háború után az amerikaiakat is kiszolgálta. A most kezdődött bűnperben majd vallomást tesz egy túlélő. Szeme láttára irtották ki egész családját. Nem csodálkoznék, ha a védő szembesítést kezdeményezne, és a tanúra rábizonyítaná, hogy nem vehető komolyan, mert a vádlottat nem tudja azonosítani. Egy derék hazafi lelkendezve így vélekedett a bűnperről: Niznansky már 1944-ben is a kommunizmus ellen harcolt. JEGYZET Jönnek a hunok RÁCZ VINCE Hát hun voltatok eddig, kérdezhetnék mi, egyszerű halandók egy napokban felröppent, ugyancsak meglepő hír hallatán: másfél ezer éves hallgatás után az egyszer csak nemzeti azonosságtudatra ébredt hunok Magyarországon aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy kérvényezhessék a hivatalos nyilvántartásba vételt. Csak egy a bökkenő, a nemzetiségként való elismeréshez ezer, mégpedig latin betűs aláírás szükségeltetik. Hogy mennyi tisztafajú, akarom mondani tisztafejű, deli, har- csabajuszú hunfi és markos hunleány él széles Magyarországban, legfeljebb csak a hunok szentegyházának hírnöke, a Fény Teljessége Szabad- egyetem rektora, a reménybeli Hun Országos Kisebbségi Önkormányzat alapítója, No- vák Imre Josua tudhatja. A derék hunpolgár úgy tudja, számuk az ötezret is elérheti. Mindenesetre ahol magyar van, ott hun is akad. Hunburgeren felnőtt, évezredes bujdosásban cseppet sem elcsüggedt mongoloid barátaim az Úrban, vajon honnan és miért éppen most támadt fel e mélyreható érdeklődés a dicső múlt iránt? Az ősi gyökerek ápolása kétségkívül fontos, ugyanakkor a hivatalosan bejegyzett kisebbségeknek járó rendszeres állami támogatás sem jön rosszul. Talán ebben reménykednek Attila leszármazottai is, kik egykor szebb időket éltek, hiszen - mint állítják - ők emelték a piramisokat az egyenlítő mentén. Fél- és áltudományos körökben időről időre felmerül, hogy az egész világ a magyaroktól - vagy ahogy tetszik -, hunoktól, szittyáktól eredeztethető. Már Horváth István 19. századi bölcseleti doktor is megmondta, hajdanában-da- nában az egész vüág magyar volt, legalábbis palóc. A messzi Stockholm egykor Istókhalma- ként volt ismeretes, mikor még a magyarok lakták, sőt, Koppenhága sem titkolhatja egykönnyen magyar gyökereit, hiszen az ősi megnevezése Kap- panhágó volt, akárki megmondja. Bármi is légyen az igazság, én sokkal inkább úgy hiszem „török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e múltnak már adósa / szelíd jövővel - mai magyarok!” Én a függetlenek szavazatait gyűjtöm... (Peter Gossányi karikatúrája)
