Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)
2004-08-30 / 201. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 30. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 TALLÓZÓ THE ECONOMIST A tekintélyes londoni gazdasági-politikai hetilap vélekedése szerint Gyurcsány Ferencnek, a szegények multimilliomosból átvedlett bajnokának a magyar kormány élére kerülése azt jelenti, hogy a kormányzó koalíció éldegél még egy darabig. Az MSZP eredetileg Kiss Pétert favorizálta, aki alkalmas, de unalmas személy, és a magyar sajtóban Brezsnyev ifjabb változataként gúnyolódtak rajta. Az egész felfordulást legjobban Kovács László szocialista pártelnök, külügyminiszter vészelte át. Ő a 80-as években kommunista volt, a 90-es években demokrata, most pedig az EU biztosa. A magyar politikában a kaméleonoknak megy a legjobban. A felkelésben részt vett magyarok szerepvállalásában az egyetemes magyar együvé tartozás szálai szövődtek Európai értékrend hatóterében A korábbi évekhez képest látványosabb külsőségek között zajlott a szlovák nemzeti felkelés immár hatvanadik évfordulójának megünneplése. S e mögött minden bizonnyal nemcsak az időbeli távlattal együtt járó egyfajta kötelező méltóság megadása húzódott meg. KISS JÓZSEF Szlovákia friss európai uniós tagsága alighanem erősen közrejátszott abban, hogy a megemlékezés háromnapos ünnepségsorozattá terebélyesedett. A felkelés mint antifasiszta fegyvertény összefonódik az unió megalakulásának a második világháború befejeződéséig nyúló gyökereivel. De az európai integráció értékrendje meg érték- rendszere és a fasizmus felett aratott győzelem közötti kapcsolat nem teljes és maradéktalan egybeesést tükröző történeti produktum és aktuálpolitikai erőforrás. Több évtizedes folyamat eredménye az a - politika és erkölcs egymásra hatásaként kicsiholódó - politikai ethosz, mely minden fogyatékosságával együtt is irányadó az egyesülő Európában. S ennek magával ragadó szele napjainkban, de talán még csak ezután éri el az Európai Unióba betagozódó közép-európai országokat. Mindez kiváltképp kihat a szlovák nemzeti felkelés jelentőségének értelmezésére, s a felkelésben való magyar részvételre is, mely - minden kelletlen beismeréssel keveredő elhallgatási szándék ellenére - az orosz és a cseh részvétel után a legszámottevőbb volt. A felkelés antifasiszta jellegére, Szlovákia háború utáni helyzetének alakulására eleve rányomta bélyegét, hogy a háború totális volt: totális volt a béke, de a vereség is. A tárgyalóasztaloknál a fasizmus leveréséhez való hozzájárulás legkisebb mértékegységévé egész nemzetek és egész országok lettek. Ez a helyzet Szlovákiát - a felújított Csehszlovák Köztársaság részeként, s a felkelés révén kivívott nemzeti önállóság elfogadtatásával - a győztesek közé juttatta. Az újból kisebbségi sorsba került szlovákiai magyarságnak azonban a puszta létét fenyegette a kollektív felelősség elvének alkalmazása. Az üldözött szlovákiai magyarság kockázatokat vállaló képviselői adatgyűjtéssel, memorandumok szerkesztésével igyekeztek érvanyagokat felsorakoztatni abban a hiszemben, hogy hátha lesz a szlovákiai magyarság megmaradását elősegítő foganatja a párizsi békekonferencián. A hajszál, melyen Janics Kálmán találó szavai szerint a szlovákiai magyar közösség léte függött, végül is nem szakadt el, de nem a szlovák felkelésben részt vett magyarok antifasiszta szerepe elismerésének jóvoltából. Ez idő tájt Nyugat-Európában a világégés mindennapokba beivódott iszonyata egyre erőteljesebben táplálta az emberi szenvedések igazi orvoslása iránti vágyat, olyan Európa megteremtésének óhaját, mely képes tartós békét teremteni. Az alaphangot Churchill 1946-ban a Zürichi Egyetemen tartott beszéde adta meg, az egyesült Európa megteremtésére szólítva fel. A beszéd a nemzetállamiság retorikájával szemben a nemzetek közötti megbékélést, a különböző népeket egybefogó európai patriotizmust hirdette. S ez eltért a korábbi győzelmi beszédektől, a győztesek és a vesztesek viszonyát rendező, úgymond, ősi elvektől. A mai Európai Unió tehát nem a béketárgyalások döntései nyomán, hanem az 1945 utáni Európa újjáépítésének szándékából született, abból a parancsszerű felismerésből, hogy soha többé nem fordulhat elő a fasizmus szülte barbárság. De ez egyben hadat üzent a háború utáni bosszúállásoknak is. A győztesek közötti érdekellentétek azonban a világ kettéosztásához és Európa kettészakadásához vezettek. A szovjet hatalmi övezetiért belül a felkelés, melynek már a lefolyásában is közvetlen szerep jutott a fasizmus elleni összefogáson belüli, homlokegyenest ellenkező társadalmi-politikai beállítottságnak, a kommunista hatalomkisajátítás eszközévé vált. A magyarok részvétele pedig belekerült az internacionalizmus olvasztótégelyébe, ahol azonban megfért a nemzetállami fensőségesség és a többségnek a kisebbséggel szembeni szűkkeblűsége is. A szlovákiai magyarság évtizedekig a felkelés magyar vonatkozásaiban a kisebbségi jogvédelemhez igyekezett kapaszkodókat találni. A rendszerváltást követően sokan azt várták: a korábbi kizárólagossággal szemben elkezdődik a polgári részvételt hangsúlyozó újabb egyoldalúság. Ehelyett előbukkantak a Tiso-rendszer hívei, akik ideológiai muníciót szállítottak a felkelést nemzetárulásnak minősítő kifejezett politikai törekvések számára. A felkelés ünneppé nyilvánítása körüli huzavonák során úgy tűnt, hogy ebbe akaratlanul is belejátszik a rendszerváltó politikai elit magatartása, mely a felkelés örökségének ápolását igyekezett a kommunista utódpárt önmentő igyekezetének tulajdonítani. A magyar kisebbségi politikusokat talán nem is a magyar részvétel puszta ténye, hanem már akkor, 1992-ben bizonyos európai összefüggések megsejtése befolyásolta, amikor a parlamentben egyértelműen az ünneppé nyilvánításra szavaztak. Nyilvánvaló, hogy a szlovák nemzeti felkelés öröksége az Európai Unió értékrendjébe ágyazódva úgy találhatja meg a maga méltó helyét, hogy az unió mára kikristályosodott szellemiségén keresztül szembesül a kezdetekig visszanyúló tehertételekkel. A szlovákiai magyarság számára ez egyre kedvezőbb lehetőséget teremt annak a demokratikus alapelvnek az érvényesülése folytán, mely elismeri és tiszteli: az állam polgára más közösségekhez is érezhet és velük is ápolhat szerves kötődést. A szlovák nemzeti felkelésben részt vett, különböző nyelvterületekről származó magyarok szerep- vállalásában az egyetemes magyar lelki együvé tartozásnak olyan szálai szövődtek, melyek az európai integrációban élhetik meg kitere- bélyesedésüket. Vajon képes-e ezzel élni térségünkben a kisebbség és többség közötti megbékélésen fáradozó politika? A magyar részvétel belekerült az internacionalizmus olvasztótégelyébe. LEVÉLBONTÁS Mikor nyúljunk darázsfészekbe? Szeretnék megvédeni több szakembert és egy intézményt a nagy nyilvánosság előtt. Péterfi Szonya - A betegnek érezni kell, hogy érte vagyunk című - interjújáról van szó, amelyet dr. Horváth Zoltánnal, a dunaszerdahelyi kórház új, fiatal igazgatójával készítet. Az újságírónő nem mindig testre szabott kérdéseire szakmai érettséggel, taktikával és intelligenciával felelt az új igazgató. Ez főleg a következő megjegyzésre vonatkozik: „Ne vegye sértésnek, de ha a régióban élő ismerőseim, kollégáim kórházi kezelésre szorulnak, azt mondják, gyógyuljanak bárhol, csak Dunaszer- dahelyen ne.” Szeretném hozzáfűzni: minden intézménynek vannak sikeres és balszerencsés lépései. Ez már régen ismert valóság. A közvélemény a sikeres eredményeket alig tartja nyilván, de a balszerencsés lépésekről sokáig beszél. Még tesznek is hozzá. így van ez ebben az esetben is. Ezt több gyógyítottál együtt igazolhatom, mert ennek a kórháznak több osztályán is feküdtem (rehabilitáció, ideggyógyászat, sebészet). Meggyőződésem, hogy kivételezés nélkül kezeltek, gyógyítottak. Én a hibát abban látom, hogy az eddigi vezetőség nem minden esetben irányította jól az egyes szakcsoportokat, és elfeledkezett dobra verni azt, ami a kórház népszerűségét, jó hírnevét növelte volna. Remélhetőleg az új vezetés lépéseket tesz annak érdekében is, hogy ez és az ehhez hasonló hibák ne ismétlődjenek meg a kórházban. Minden csoport csak jó irányítással működik jól. (Ezt a tényt többéves vezetési gyakorlatom is igazolja.) Tekintet nélkül arra, hogy hol dolgoznak. Vonatkozik ez főleg az egészségügyre, amelyben gátolják a közsikert az általános reformok, amelyeket a politikai és gazdasági irányítás akar végrehajtani. A „darázsfészekbe” csak ennek tudatában szabad belenyúlni! Czajlik József Dunaszerdahely KOMMENTÁR Génjeinkben a közelmúlt TÓTH MIHÁLY Nem titok, hogy gyanakvó érdeklődés nyilvánul meg a beindítás előtt álló nyugdíjreform iránt, de az sem állítható, hogy az orvos- társadalom zöme lelkesedne az egészségügy rendszerének Zajac miniszter által szorgalmazott reformjáért. A kételyek egyik táptalaja, hogy a létrehozandó (főképp nyugdíjbiztosítási) alapok kezelésének jogáért pénzügyi körökben már megindult a versengés. A rendszerváltást követő másfél évtizedben úgyszólván minden, a tulajdonlást érintő társadalmi jelenség óvatosságra inti a kisembert. Ugyanis elsősorban róla van itt szó, hiszen a nagypolitika szereplőit, az 1989 óta bekövetkezett változások haszonélvezőit, az újgazdagokat nem érinti érzékenyen, hogy a kórházak privatizálói, a nyugdíjalapok kezelői a hazai „alagútépítőktől” vesznek-e példát vagy azoktól a gazdag nyugat-európai polgároktól, akik szintén idegen pénzek kezelésével foglalkoznak, de kastélyuk parkjában már 150-200 esztendeje „nyílják a pázsitot”. Egyszóval: nagyon rossz híre van nálunk a gazdasági elitnek. Ne csodálkozzunk azon, hogy akinek, mondjuk, a BMG Invest pénzügyi szolgáltató elcsórta 30 év alatt összekuporgatott - teszem azt - 235 ezer koronáját, az ma már egy füleden gombot se szívesen bíz rá a gazdasági elitre. A dolog természetéből következik, hogy mind az egészségügyi ellátásban, mind a nyugdíjalapok kezelésének biztonságosabbá tételében elsősorban az alsó középosztály és a még alsóbb népréteg érdekelt. Nyugat-Európa és Észak-Amerika alaposan rácáfolt Marxnak a kapitalista társadalom differenciálódásáról szóló alaptételére, amely szerint egyre csökken a tulajdonnal rendelkezők száma, a vagyon mind kevesebb család kezében halmozódik fel, és hatalmasra nő a nincstelenek száma. Az USA-tól Svédországig és Olaszországtól Kanadáig sokszorosára növekedett a középosztályhoz tartozók száma és részaránya. Ez a tömeg szervezettségének, így befolyásának köszönhetően ki tudja kényszeríteni, hogy a betegpénztárak és a nyugdíjalapok kezelésében ne juthassanak szóhoz szélhámosok. A nyugati demokráciákban is megesik, hogy egy-egy nagyiparos vagy bankár visszaélést követ el, és sajátjakén kezeli a rábízott vagyont. Ez azonban csak kivételesen fordul elő. A mi viszonyaink között a tisztességes iparmágnás, bankár a fehér holló. Szlovákiában mind számbelileg, mind befolyását tekintve leépülőben van a középosztály, és a leépültek a befolyás nélküli tömeg létszámát növelik. A hazai nagypolitika szereplőinek koncepciótlanságát jól illusztrálja, hogy az egészségügyi kormányzat 120 millió koronát készül kiadni reformjának népszerűsítésére. A Világbanktól vesz fel erre hitelt. Az elmúlt 15 év tapasztalatai alapján meg lehet jósolni, hogy ez a 120 millió kidobott pénznek bizonyul, és végül nem a betegeket szolgálja, hanem azokat, akik majd profitálnak a kórházak privatizációjából. Gyanakszik a munkavállaló, mielőtt valamelyik nyugdíjalap-kezelő magánvállalkozásra bízza a pénzét. A gyanakvás rövid 15 év alatt befészkelte magát génjeinkbe. JEGYZET „A kultúra nem áru...” POLÁK LÁSZLÓ A címben szereplő kézenfekvő logikátlanságot még a létező, de nem működő szocializmus évei alatt igyekeztek az akkori sajtóirányítók a fejünkbe verni. Amikor egyszer ezt a mondatot kiegészítettem, azonnal raportra voltam hivatalos. Egy rádióműsorban azt találtam mondani, hogy „...a kultúra nem áru, de drága”. Nagyon leteremtettek. Emlékszem, így védekeztem: a festőművész, ha megfestette a vásznat, akkor azt el akarja adni. Ugyanígy az író a regényt, a zeneszerző a szimfóniát, a fafaragó a székely kaput, a néptáncos a kalotaszegi legényest. Művelheti művészetét a saját örömére is, ha van egyéb jövedelme. Viszont ha élni is akar belőle, közkinccsé kell tennie. S akkor mi, akik nem tudunk festeni, könyvet írni, zenét szerezni, fát faragni, népitáncolni - pénzt adunk érte. Tehát szép az eszme, hogy a kultúra nem áru, de hogy drága, az fix. A sajtót irányító elvtársak legyintettek: reménytelen eset, el kellene mennie már végre a marxista-leninista esti egyetemre, az első évfolyamba mondták. És el is küldtek, s ezzel elvették a kedvem a szocialista alapigazságok boncolgatásától. Szóval, áru a kultúra vagy nem ? Ma már ez persze nem kérdés. Amikor már mindent vagy majdnem mindent a piac láthatatlan keze irányít. Viszont, hogy a kisebbségi kultúra drágább mint a többségi, az tény, ezt nem kell bizonygatni. Illetve kell. Most megint e körül kezdenek fellángolni az indulatoktól sem mentes viták. Csáky miniszterelnök-helyettes műhelyéből kikerülő törvényjavaslatról van szó. Hogy Malíková nem érti azt, hogy többe kerül a kisebbségi, mint a többségi kultúra, azt értem. De hogy a magukat liberálisoknak vallók se komálják a témát, azt is látni. A Národná obroda, amely úgyszintén a liberálisok táborába tartozónak tartja magát, ugyan nem ellenzi nyíltan a kisebbségi kultúrák dotálását, de egy kommentár végén szó szerint ezt írta: „...ez a pénz nem lehet a helyi MKP-s képviselők fizetése. Orbán exminiszterelnök nagy álmát, a magyarok határokon átívelő összekapcsolását sem szolgálhatja...” A kultúra nem áru, de drága. A sajtóbeli kulturálatlanság meg éppenséggel ingyen van. (Elek Tibor rajza)
