Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)

2004-08-21 / 194. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 21. Családi kör 13 ÖTLET-TÁR Még tart a nyár Napsütés, szikrázó víztü­kör, illatozó virágok, gyü­mölcsök, kerti ünnepsé­gek, kikapcsolódás, szóra­kozás, pihenés - ezt jelenti nagy vonalakban a nyár. S bár az ideiből már nem sok van hátra, de azt a keveset még mindig kellemesebbé tehetjük néhány jó ötlettel. Arról meg nem is beszélve, hogy lesz nyár jövőre is, a jó ötlet mindig időtálló. TIPPEK A pad új ruhája Az öreg kerti padot átfestés után színes textillel bevont ülőszi­vaccsal, két vidám citrompárná­val, valamint az oldalára varrt, zsebes újságtartóval öltöztette fel tulajdonosa, kellemes olvasgató­helyet teremtve így magának a napsütötte fal tövében. Lugasban Nyáridőben nincs is jobb annál, mint a szabadban uzsonnázni. Különösen kellemes a lugasban, amit akár a teraszon is megte­remthetünk, ha gyorsan növekvő futónövényekkel árnyékoljuk be az uzsonnaasztalt. Kényeztessük magunkat szép abrosszal, kényel­mes párnákkal és hangulatos vi­rágcsokorral is. Keleti kényelem A szabadban való teljes kikap­csolódásra talán a legideálisabb hely az árnyékban lágyan himbá­lózó függőágy. Ráadásul kerti fek­helyünket - amelyet ne felejtsünk el alaposan rögzíteni! - néhány szép szőttes párnával még kényel­mesebbé tehetjük. A föléje akasz­tott famadár már csak kedves hangulatjavító a tökéletes pihe­néshez. Napesernyő Napsütésben, de esőben is használhatjuk a nagyméretű er­nyőt. Háromféle végződést szerel­hetünk a szárára attól függően, hogy az erkély korlátjára akarjuk rögzíteni, a strandon a homokba leszúrni, esetleg egy sétára vin­nénk magunkkal a zápor ellen. El­mondható tehát, hogy szinte nél­külözhetetlen darab. Gyertyafényben Nyár esti kerti mulatságok, ba­ráti vacsorák, beszélgetések elma­radhatatlan kellékei a mécsesek, a gyertyák. Homokkal töltött üve­gekbe állítva az esetleges tűz­károk is elkerülhetők. Különösen hatásos és mutatós, ha nem egye­sével, szétszórva állítjuk őket az asztalra, hanem csoportba ren­dezve erősítik egymás fényét. Alkalmi pázsit az erkélyen Nem mindenki olyan szeren­csés, hogy méretes zöldellő kertet tudjon magáénak, de ha legalább az illúziójára vágyik és rendelke­zik terasszal, vagy egy kis erkély- lyel, néhány kellék segítségével - például grillsütő, nyugágy, papír­poharak, szívószál - rendezhet magának egy kisebb kerti partit. Persze, a füvesítéshez szüksége lesz néhány zöld lábtörlőre is. Vidám hangulatban Egy mókás abrosz a meghatáro­zója ennek a terítéknek: papírterí- tőre akár mi magunk is ráfesthet­jük a mintát. Fiatalos összejövete­leken biztosak lehetünk a siker­ben, ha bátor kézzel válogatjuk össze „a rávalókat”. Mindig kész! A bogrács tisztítására, ha egy jól sikerült kerti partin már kitun­koltuk belőle a nyílt tűzön főtt ha­lászlé vagy a vörösboros marha- pörkölt legalját is, a legalkalma­sabb a finom homokkal történő, jó alapos súrolás, majd a bő vizes öblítés. így éltévé ugyanis a főző­edény bármikor készen áll az újabb finomságok elkészítésére. Kúszónövények takarásra, szigetelésre Kúszónövények segítségével ki­sebb paradicsomot varázsolha­tunk lakásunk köré: csúnya fala­kat, erkélyrácsot, kerítést, támfa­lat szépíthetünk meg a segítsé­gükkel. Jó tudni azonban, hová mit célszerű telepíteni. ♦ A tekergőző kúszónövények, mint a lőne vagy a lila akác, nem képesek magukat megtartani, ezért ideális helyük a ház déli vagy nyugati tájolású pontjainál elhelyezett tartókon, rácsokon le­het. ♦ A léggyökeres kúszónövé­nyek, mint a borostyán vagy a vadszőlő, gyökérkéikkel a falra tapadnak, a téves hiedelemmel ellentétben azonban nem károsít­ják, sőt szigetelik és védik. A kacs­növesztő kúszónövények, mint a szagos bükköny vagy a szőlő, ka­csaik segítségével kapaszkodnak meg támasztékukban. Kiszáradt fára, bokorra éppúgy fölkúsznak, mint a falra vagy egy karóra. ♦ Ha a kúszónövények túlságo­san besűrűsödnek, időnként meg kell ritkítani őket. (Lakáskultúra) SZÓ MI SZÓ A taligaút túlsó végén MÉRYZSÓKA A város szélén, ahol szélfogók és szántók rajzolnak a térképre ha­tárt, kukorica és napraforgóföldek közé ékelve szalad a taligaút. Rö­gös, poros, eső után meg nagyon sáros. Semmiben sem különbözik a többitől. Vagy ha mégis, talán csak annyiban, hogy kertünket szegé­lyezve tűnik el a kukoricarengetegben. Aki most azt gondolja, hogy sehova se vezet, az bizony téved. Az utak mindig visznek valahova. Igaz, nincs útjelző tábla, mégis mindenki tudja, aki erre jár, hogy a ta­ligaút túlsó végén lapul két iciri-piciri település, amelyeket közigaz­gatásilag rég oltalma alá vett a város. Sok jót azonban nem tett velük. A rendszerváltás után a hajléktalanokat kiköltöztette a régi állami gazdaság szállóvá alakított intézőházába. A roskadozó, megürese­dett házakat a fővárosiak vásárolták fel s alakították nyaralókká. Az­tán meg kiskerteket parcelláztak a semmi közepén. Ahhoz se kellett sok idő, hogy a városi újgazdagok felfedezzék az itteni csendet. A ré­gi porták árnyékában, rejtve a kíváncsi tekintetek elől, piros tetős lu­xusházak épültek. Tulajdonosaik nem használják a gyalogutat, mese­autókon suhannak végig az egyetlen utcán egészen az országúiig. Mégis azok vannak többen, akik a poros úton célozzák meg a várost, s dolguk végeztével a jól kitaposott ösvényen térnek haza. Sok elfoglaltságot és munkát ad egy rendezés alatt álló kert, mégis szeretem. A kerti munka megtisztítja az ember zavaros gondolatait, mert a természet törvényei sokkal korrektebbek, mint azok, amelye­ket mi, emberek alkotunk. S miközben a kerttel bíbelődök, figyelem a mellettem elhaladó gyalogos- és kerékpárforgalmat. Barátkozó tí­pus vagyok, így nem telt sok időbe, hogy köszönőviszonyba kerültem szinte mindenkivel. Az idei nyár egyik legforróbb napján, délidőben, amikor éppen utolsókat rottyant a kondérban a gulyás, a kukoricásból csörögve-zö- rögve előbukkant egy taliga. Mögötte egy aprócska asszonyság. Eről­ködve tolta a buckák között a vassal megrakott rozoga kárét. Keblei a rögös út ritmusára ide-oda himbálóztak. Időnként megállt, fújt egy nagyot és törölgette magáról a patakokban zúduló poros verejtéket. Távolról figyeltük egymást. Aztán amikor közelebb ért, a kerítés két oldalán összetalálkozott a tekintetünk. Jókedvűen vigyorgott, én mégis úgy éreztem, valahogy oldani kellene a néma pillanatot.- Jó meleg van, ugye? Hozzak egy pohár hideg vizet? - intéztem felé a kérdést, s választ nem is várva, már húztam a kútról a vizet. Hálálkodva köszöngette, s fenékig ürítette a korsót.-Az átvevőbe viszem, tudja, oda a város túlsó végére - magyaráz­ta, miközben a káréra mutatott. Remélem, nyitva van ma, mert ná­lam vannak az unokák, és vacsorát kéne főzni. A segély elfogyott, al­kalmi munka meg alig akad, s ha a vasért nem kapok pár koronát, nem tudom, mit eszünk. Ahogy ott beszélgettünk, a kert felől megcsapta orrunkat a gulyás illata. Kínosan éreztem magam. Zavaromban a taligában éktelenke­dő lyukas fazék után nyúltam. Sajnáltam őt, segíteni akartam, hát üzletet ajánlottam. Könnyítsünk a kárén, ha eladó, egy húszasért megveszem a hatalmas fazekat. Majd muskátlit ültetek belé! Először csak kételkedő vigyorral nézett rám, aztán boldogan szórta a fazék­ból a taligába az apró vasat. A gulyás fenséges volt. Már a mosogatáson is túljutottunk és piheg- ve kortyolgattam a fűzfa árnyékában a kávét, amikor üres kordéval megjelent a kerítés mellett különös „barátnőm”. Hideg üdítőt töltöt­tem a pohárba, és szaladtam vele az utcára.- Na, hogy sikerült az üzlet? Eleget fizettek a vasért? Szinte kacagva saját nyomorúságán keresgélte zsebeiben az aprót. Ahogy ott állt előttem, Móricz Hét krajcárja jutott az eszembe. Mo­dern, éppen száz esztendővel későbbi változatban. Összejött hetven korona! Ebből készült el aznap a családi vacsora. És én rettenetesen éreztem magam, amikor arra gondoltam, hogy majdnem ennyibe ke­rül a kutyám napi eledele. Másnap munkába menet a lakóházak közti konténerbe hajolva lát­tam őt viszont. Úgy somfordáltam el mellette, hogy még csak véletle­nül se vegye észre, hogy láttam. (A szerző felvételei)

Next

/
Oldalképek
Tartalom