Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)
2004-08-14 / 188. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, (AranyJános) CSALÁDI KOR „A gazda pedig mond egy szivesjó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testéi Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekéveL ” (AranyJános) 2004. augusztus 14., szombat 8. évfolyam 31. szám Az újbásti otthonban van olyan lakó, akit még most, 80 éves korában is a politika érdekel a legjobban, az Új Szóért pedig minden reggel már az ajtóban várja a postást Nyugdíjasotthon, ahol úgy élnek, mint egy család Hárman a pádon. Balról: Simon Gizella, Mede Ilona és Végh Margit. Az udvaron most épült meg a szökőkút és a tó (A szerző felvételei) Gyermekkoromban falunkban, ha idősek találkoztak, beszéd közben gyakran mondogatták: „hatvan felé, hazafelé”. Az idő múlásával bizony egyre kellemetlenebb élményeket kavar fel bennem ez a mondat, és talán lehet is benne némi igazság. Van, akit előbb, van, akit később, de valamiképpen mindenkit érint az öregedés. FARKAS OTTÓ Talán az emberrel egyidős az a tudomány, amely folyamatosan keresi az örök élet titkát. Erről egy másik sokat hallott mondás jut eszembe, mégpedig, hogy egy igazság van a földön, aki megszületett, annak meg is kell halnia. Nincs örök ifjúság, nincs halhatatlanságot adó elixir, sőt idős korban egyik napról a másikra a legerősebb ember is gyengévé, tehetetlenné válhat. Olyanná, aki gondoskodásra szorul. Újbáston a nyolcvanas években tragikus baleset következtében egy kétszintes családi ház lakók nélkül maradt a falu közepén. Az akkori vezetőknek, Bencsik János hnb- elnöknek és Pillár László titkárnak az ötlete volt, hogy létesítsenek benne nyugdíjasotthont. Az első építkezési anyagot szállító teherautó 1988. május 20-án robogott be a hatalmas porta udvarára, egy héttel később munkába léptek a hnb mellett működő kisüzem dolgozói, december 28-án sor került az ünnepélyes megnyitóra, az otthon két első lakója pedig 1989. január 3-án költözött be az intézménybe, melyet tizenkét éven át Blaskó Magdolna irányított. Nem szegényház A rendezett udvar árnyas fái alatt már az új igazgatóval, Czikora Józseffel és Kovács Mária főnővérrel beszélgetünk, az utóbbi kezdetektől részt vesz az otthon lakóinak gondozásában.-1989. április 1-jén léptem munkába mint főnővér és szociális gondozó - emlékezik a tizenöt évvel korábbi történésekre Kovács Mária. - Három lakónk volt. Egy évnél is többnek kellett eltelnie, amíg az otthonban minden ágy gazdára talált. Akkoriban az emberek egyfajta előítéletet tápláltak - és talán táplálnak ma is - a nyugdíjasotthonokkal szemben, amelyeket itt, a Medvesalján szegényházaknak „becéztek”. Féltek hozzánk beköltözni, nehogy megszólják őket a falubeliek. Pedig itt bent sok esetben nagyobb a bőség, mint odahaza. A főnővér úgy emlékszik, hogy induláskor sokat költöztek egyik helyiségből a másikba, és mintegy két év kellett hozzá, hogy az otthon végleges formája kialakuljon. A nyugdíjasotthonban huszonnégy órás felügyelet van, a lakók biztonságban érzik magukat. A családias légkör kialakulásában nyilván nagy szerepet játszik az is, hogy az intézmény kicsi, és mindenki mindennap találkozik mindenkivel. Van olyan lakójuk, aki naponta többször meglátogatja a fekvőbetegeket is. Természetesen, mint minden családban, az újbásti nyugdíjasotthonban is vannak ösz- szezördülések, de amint a viták elcsitulnak, ismét szent a béke. Kovács Mária annak idején a rimaszombati kórház belgyógyászati osztályán dolgozott, azt a munkát Czikora József igazgató cserélte fel a jelenlegi munkakörével, ami kezdetben új és főleg szokatlan volt a számára. - A kórházban hozzászoktam, hogy a betegek többsége gyógyulva távozik az osztályunkról, itt pedig életük végéig gondozzuk az embereket. Nehéz hozzászokni, hogy eltávoznak közülünk... - mondja a főnővér, akit tizenöt év után is érnek újra meg újra meglepetések. Elmeséli Giziké néni esetét, aki semmilyen gyógyszert nem hajlandó bevenni. Egyszer valamitől csúnyán bedagadt a lába, és nem lehetett rávenni, hogy mutassa meg az orvosnak. Aki persze az első szóra házhoz jött és beutalta a beteget a rimaszombati kórházba. Mivel Giziké néni nemet mondott, a doktor úr saját kocsijával állt meg a nyugdíjasotthon előtt, de a beteg oda sem ült be. A kötést azonnal levette, amint a főnővér távozott a szobájából, nem használta a kenőcsöt, a lábát naponta többször hideg vízzel borogatta, és csodák-csodája, meggyógyult. Teltház lett Az udvar árnyas gyümölcsfái alatt hárman beszélgetnek egy pádon. A szófoszlányokból kivehetően az intézmény igazgatója sokat dolgozott a szemközti tó létrehozásán. Közelebb lépve bekapcsolódom a társalgásba. - Fiatalabb koromban a füleki gyárban dolgoztam, húsz évig szakszervezeti bizalmi voltam - mondja Végh Margit -, és még most, 80 évesen is a politika érdekel a legjobban. Az Új Szóért pedig mindennap az ajtóban várom a postást. Bővíteni kellene az intézményt, teltház van és csak akkor kerülhet be valaki, ha valamelyik lakótársunk elköltözik az élők sorából. Ilyen formában évente egykét lakó költözhet be, pedig sokan várnak erre az alkalomra - jegyzi meg. Simon Gizella nyolc évvel ezelőtt költözött ide, és mint mondja, semmi pénzért nem hagyta volna otthon azt a dísztányért, amelyet a műhely kollektívájától kapott a füleki gyárban eltöltött harminc év után. Ott díszeleg a szobája falán, az ágya fölött. A beszélgetés során az is kiderül, hogy a nyugdíjasotthon legrégebbi lakója Mede Ilona, aki 1990-ben gyakorlatilag a szomszédból költözött ide. Mivel megteheti, időnként napjában többször is hazaballag. Bővítésre várva Czikora József 2001 áprilisában vette át az újbásti nyugdíjasotthon vezetését. Mint mondja, előtte voltak módosító elképzelései, tervei, de azokból végül nem lett semmi. - Kívülállóként másképpen ítéltem meg a nyugdíjasotthon munkáját, mint amikor belecseppentem a mindennapok gondjainak megoldásába - mondja. - Az intézményhez hatalmas kertek tartoznak, ezekben zöldségféléket termesztünk a lakók részére, a sertéshizlalást azonban sajnos az idén fel kellett számolnunk. Termesztünk burgonyát, hagymát, petrezselymet, karalábét, uborkát... Nemcsak a lakóinknak, hanem hat település nyugdíj asainak is főzünk, ami naponta mintegy százötven ebédet jelent, ezért a kertjeinkben termesztett zöldségféle nem elegendő egész évre a konyhára, de természetesen sokat pótol. Az otthonba jelentkezőív kitöltésével történik a beiratkozás. Az orvos által igazolt lapot személyesen vagy postán kell eljuttatni az intézmény vezetőjének, aki levélben értesíti a majdani lakót, hányadik helyre került a várólistán. Az intézKovács Mária főnővér ményen belül senki nincs megfosztva az önrendelkezési jogától, szabadon mozoghat a faluban, elutazhat, meglátogathatja szeretteit, de természetesen az eltávozást közölnie kell az alkalmazottaink- kal. Otthonunknak 23 lakója van, és aránylag mindig sokat, jelenleg 52 nevet jegyzünk a várólistán. Ide- kerülésem óta azon gondolkodom, hogyan lehetne bővíteni a helyet. Községünkben van egy befejezetlen lakástömb, de drágán adták volna, a befejezési és az átalakítási munkálatok pedig még növelték volna a költségeket, ezért ez az elképzelésünk nem sikerült. De jött egy kedvező ajánlat: az otthonunkkal szomszédos gyermektelen idős házaspár gondozás fejében, ajándékozási szerződésben ránk hagyta a családi házát. Ők a saját lakásukban maradhattak volna, ám két helyiségbe új lakók költözhettek volna. Az ajándékozó aláírta a szerződést, mielőtt azonban a megajándékozott, a Besztercebányai Körzeti Hivatal aláírhatta volna, az egyik ajándékozó meghalt, ráadásul még a hagyatéki tárgyalás előtt elhalálozott a házastárs is. Ezért kissé lelassult az ügyintézés, a tulajdonjogról a közjegyzőknek kell majd dönteni. Egyébként az épület átalakítása után tizenkét lakót tudnánk benne elhelyezni. Mindig van mit tenni Az otthonban most 19 nő és 4 férfi lakik. Az átlag életkor 80 év, a legfiatalabb lakó 52 éves, a legidősebb pedig ősszel tölti be a 100.-at. A magas életkor ellenére az igazgató szerint sokan még mindig segítenek a ház körüli munkákban, ösz- szegyűjtik a hullott almát, megtisztítják a gyümölcsöt. A kerti munkák dandárja azonban az alkalmazottakra hárul.- Az itt eltöltött hónapok után úgy látom - folytatja az igazgató -, nagy szükség volna az épületben egy felvonóra, az időseknek ugyanis óriási problémát jelent a lépcsőn járás, a személyzetnek meg például az emeletről lehozni a betegeket, de a gázfűtés, a mosoda problémája sincs még megoldva. Itt szeretném azonban megjegyezni, hogy a környezetvédelmi minisztérium támogatásának köszönhetően tavaly óta önálló szennyvíztisztítóval rendelkezünk - mondta végezetül Czikora József. Az idős lakók visszaemlékezéseiből pedig arra lehet következtemi, hogy egyiküknek sem volt könnyű élete. így aztán nagy szerencsének tartják, hogy bekerülhettek az otthonba és életük alkonyán azok közé tartoznak, akiknek a gondok nagy részét végre valaki levette a válláról. Olyan tartozékai ők a tengerparti nyüzsgésnek, amire a napozók már fel se kapják a fejüket Egy kép a családi fényképalbumból (A szerző felvétele) MÉRYZSÓKA Különös erejük van a fényképeknek. Évek múltán is visszahozzák a pillanat hangulatát, amiért fontosnak tartottuk megörökíteni. Mint valami csodás időgépek, úgy repítenek az időben és a térben. Nézem a képet, és érzem a napolajba tapadó homokszemeket a bőrömön, amelyeket a tengeri fuvallat szórt rám. Olyan jó ez az édes semmittevés! Csak úgy lenni. Nem sietni sehová. Rákászni a gyerekekkel a part menti sziklák körül és kagylóra vadászni a sekély vízben. Időnként elszáll felettünk egy reklámzászlót lobogtató kisrepülő. Szunyókálok a napernyők árnyékában. Zavaros álmaimból időnként a vonuló árusok kiabálása zavar fel. Kínaiak, arabok és négerek. Ki tudja, hányféle náció és kétes eredetű áru. Aztán jön kosarával a cocco bellós, aki biztos hazai. Vödörben mossa le a kókuszszeletekre ragadt homokot. Olyan tartozékai ők a tengerparti nyüzsgésnek, amire a napozók már fel se kapják a fejüket. Egyszer csak pergő dobszó veri fel a parti kábulatot. Tarkaruhás néger üti mellettünk a tam-tamot. Gombócos sapka a fején. Olyasmi, amit mi mínusz 10 fokban húzunk a fejünkre. Szemem sarkából nézem, ahogy muzsikus-dobos fiam felkapja a fejét. Egy darabig csak figyeli, aztán ahogy távolodik tőlünk, a nyomába ered. A néger nyújtja felé a dobot. Fiam már veri a ritmust és élvezi a különös hangzást. Na te szegény, gondolom magamban, nehogy azt hidd, hogy vevőt fogtál. Majd éppen innét fogunk egy dobot hazacipelni! És különben is, nekünk egész biztosan túl drága. Látom, ahogy fiam egyezkedik az árussal, aki kicsit farag az árán. Még mindig sok! Beszélgetnek. A néger leveszi a fejéről a sapkát. A hajkoronától megrémülök. Most már értem, minek a sapka. Fiam új ritmusba kezd a dobon, és tornázza lefelé az árát. Na nem azért, mert alkudozós fajta, csak nagyon szeretné a dobot. Még mindig nem futja a zsebpénzéből. A néger meg csak türelmesen mosolyog. Már a vízből épp kimászó férjem is dobol. Fiam boldogan meséli neki, hogy a kikiáltási ár felénél tartanak, s hogy micsoda jó kis darab ez a dob, amikor a néger nagy fekete szemeivel rájuk néz, s csak ennyit mond: „Jó kemény bőr.” Magyarul. Ezek ketten egymásra néznek. Már egy hete nem hallottak magyar szót. És még egyszer megismétli, csak hogy nyomatékot adjon a dolognak: „Jó kemény bőr.” Családom férfi tagjai harsány kacagásban törnék ki. Ebben a pillanatban dőlt el a dob sorsa! Ez volt a tuti biztos marketing- fogás. Egy szenegáli néger, aki sosem járt Magyarországon, talán azt se tudja, merre van a térképen, magyarul dicséri a portékáját. Ilyen csak a mesében van. Manuel, merthogy így hívják, a magyar turistáktól megtanult mindent, amit a dobokról magyarul tudni illik. Magyarul dicséri portékáját A dob, amelyet Manuel nagyapja készített Szenegálban, végigutazta velünk Olaszországot. Fiam az egész eurókészletét odaadta a dobért, amely időnként lekerül a szekrény tetejéről. Hangjáról mégsem Afrika jut az eszünkbe, hanem egy igazi üzletember!
