Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-03 / 153. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (AranyJános) TT CSALÁDI KOR „A gazda pedig mond egy szivesjó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével ” (AranyJános) 2004. július 3., szombat 8. évfolyam 25. szám Minden évben ilyentájt, nyár elején demonstrálnak világszerte a homoszexuálisok - Budapesten július 1 -4. között meleg- és leszbikusfilm-fesztivál van a Művész moziban Nekik is szerető családra van szükségük Illusztrációs felvételek a tavalyi New York-i melegfesztiválról „Az én családomban nincsenek buzik!” - apám ezt ordibálta. Persze ezzel az egész lakótelep tudomására hozta a dolgot. Mintha nem ő nevelt volna fel! Anyám sem volt valami elfogadó. Lehet, hogy csak félt apámtól. MOLNÁR MIRIAM El is húztam otthonról, amilyen gyorsan csak lehetett. Pedig úgy bíztam bennük, azt hittem, hogy ha őszintén elmondom nekik, megértik. Eleinte csak úgy elvoltam haveroknál, meg ilyenek. De aztán lett egy kapcsolatom, és az ő családja teljesen befogadott. Ott laktunk a házukban meg minden. Nagyon rendesek. Még most is együtt töltjük az ünnepeket, fiukként kezelnek. Olyan hálás vagyok. Mondtam is Dereknek, hogy nem is tudja, milyen szerencsés, hogy ilyen családja van!” Ezek Robert szavai, aki 38 éves orvos, mint ahogy partnere, Derek is. Réka 32 éves számítógép-szakértő, jó pár évvel ezelőtt költözött New Yorkba Pestről. „Én nem akartam senkinek elmondani, de végül is az öcsém elfecsegte anyámnak. Hülye gyerek. Anyám persze évekig ezzel jött, nem bírt leállni, de előtte meg mással, úgyhogy végül is mindegy. A nagyi volt a legnormálisabb. A kocsiban ültünk, vittem haza, és hát rákérdezett, hogy mi baja van anyámnak megint, és elmondtam neki. Nem is mertem ránézni, csak az utat bámultam, úgy féltem, a nagyival mindig olyan jól megvoltunk. Egy ideig csönd volt, és utána felnevetett és azt mondta: „Csak azt nem értem, hogy csináljátok?!” Anyu azóta normalizálódott, a múltkor még tanácsot is adott szerelmi ügyben. Persze nem fogadtam meg - nevet. - Kár hogy nem akkor javult meg a kapcsolatunk, amikor még otthon voltam. Nagyon kellett volna a szeretete.” „Az anyám irtó jó fej volt. Már napokig depressziós voltam, mert szakítottam első szerelmemmel. Ő meg csak bejött a szobámba este és azt mondta, hogy ha Laci miatt vagyok szomorú, akkor jobb, ha abbahagyom, mert nem is illettünk össze, és hogy sokkal jobbat is találok. És hogy ő mindent tud már egy ideje, és nem bírja nézni, hogy szenvedek. Az állam leesett. Szólni nem tudtam. Úgy szorongtam évekig, hogy mi lesz, ha kiderül, és el is határoztam, hogy én aztán nem mondom el nekik. Lacinál micsoda balhé volt, amikor elmondta. De anyám szuper jó fej volt. Az apámnak is mondott valamit, és az sem csinált nagy ügyet belőle, és már nem kell titkolóznom meg bujkálnom. Olyan jó, hogy normális családi életet élhetek velük ezek után is.” A 23 éves Péter mondja mindezt széles mosollyal az arcán. Ő csak látogatóban van New Yorkban, két hét múlva repül vissza Kassára. „A homoszexuális egyének minden bővebb családban, baráti körben megtalálhatóak. Felmérések szerint a lakosság 10 %-a meleg, a biszexuálisok száma ennél még magasabb. Azt nem tudni, hogy mitől lesz valaki meleg, de ez talán nem is számít, mert a homoszexualitást nem lehet meggyógyítani. Mint ahogy a hetero- szexualitást sem. A szülők, amikor gyermekük előjön azzal, hogy a saját neméhez vonzódik, sokszor azt keresik, kinek a hibájából történt, ami teljesen abszurd. Olyan mintha annak az okát keresnék, hogy valaki balkezes, és az átnevelés is hasonló eredménynyel jár: egyjobb kézzel író balkezest kapunk - avat be a probléma tudományos megközelítésébe Bill, a harmincas évei végén járó egyetemi tanár, és folytatja: - Sok meleg fiatal tesz erőszakot magán a családi és társadalmi nyomás alatt, megházasodik, gyermeke születik, és boldogtalan, sokszor depressziós lesz, nemegyszer drogfüggővé válik. Gyakran nem is tudják az ilyen egyének, mi is a bajuk igazán, mert sosem hagyták magukban kibontakozni igazi érzelmi világukat. Hiszen ki szeretne az lenni, amit mindenki elítél, undorítónak tart, kinevet és lenéz? És ha évekkel később mégis előbújnak, és mernek önmaguk lenni, egyrészt megbántják házastársukat, másrészt ezzel a lelkiis- meret-furdalással kell majd élniük. Sokan azért költöznek el faluról a nagyobb városokba, esetleg egyik országból a másikba, mert ott könnyebb melegnek lenni, ami annyit jelent, hogy nem kell titkolózni, lehet párt keresni és találni, együtt lehet élni nyilvánosan, gyerekeket lehet örökbe fogadni és így családot alapítani. Minden embert a boldogság utáni vágy hajt, a melegeket is.” „Egy normális szülőnek a legfontosabb a gyermeke boldogsága, nem? - teszi fel a költői kérdést Jessica, aki önkéntes a manhattani meleg és leszbikus közösségi házban. - Mégis tudod mi a második reakciójuk még azoknak is, akik elfogadók? Hogy nem lesz unokájuk. Rögtön azután, hogy mit szólnak a szomszédok. Milyen önző hozzáállás! Nem azt kérdezik, hogyan segíthetnék a gyerekemnek, hogy ne szenvedjen ebben a világban, ahol sajnos a melegeket még mindig megbélyegzik, mit tegyek, hogy boldog élete legyen? Jó, persze, vannak nagyon rendes szülők is, őket meg is szoktam kérni, hogy segítsenek azoknak, akiknek problémás az elfogadás. Elég jól működik az, ha szülők egymás közt beszélgetnek. Jé, nem vagyunk egyedül ezzel, mondják, és egy idő után nem is jönnek, mert nem gond többé, vagy jönnek másokon segíteni. Én azokat szeretem a legjobban, akik tanácsot kérnek, elolvassák az idevonatkozó irodalmat, és végül rájönnek, hogy semmi borzalmas nem történt az életükben. A gyermekük lehet boldog, még unokájuk is lehet, és fenébe a szomszédokkal. Persze azok, akik ide eljönnek, azok akarnak megoldást találni. Sokkal rosszabb azoknak, akik el sem jönnek, nem beszélnek senkivel” - ráncolja aggodalmasan homlokát Jessica. Rachel 43 éves, amerikai és a civil szférában dolgozik. „Amikor eljött a tizenkilencedik szülina- pom, úgy éreztem, nem bírom tovább a titkolózást. Külön-külön leültettem a szüléimét, és nyíltan elmondtam nekik, hogy én egy nőbe vagyok szerelmes. Nagyon korrekt akartam lenni, hogy nekik is könnyebb legyen, a végén megkérdeztem, van-e kérdésük. Anya azt mondta, van, de nem teszi fel, mert tart attól, amit válaszolnék. A kapcsolatunk attól a perctől kezdve ilyen maradt, ő és apám sem kérdez semmit, amire én esetleg olyat válaszolnék, ami nekik nem tetszene. így tulajdonképpen semmi fontosat nem tudnak rólam, vagy csak megkésve értesülnek bármiről, s nem értem, hogy ez így hogy felelhet meg nekik. Csak semleges dolgokról beszélgetünk, és az évek során elfogadtam, hogy csak ennyire akarnak az életembe belelátni. De nagyon szomorú vagyok tőle.” „Dick Cheney lánya, aki nyíltan leszbikus, ott ül partnerével minden hivatalos eseményen az apja mellett, amivel az azt a nagyon fontos üzenetet küldi a külvilágnak, hogy a lánya partnere családtag - magyarázza Bili. - Cher és Barbra Streisand sem voltak feldobva, amikor kiderült, hogy gyermekük meleg, de mára már rendszeresen emelnek szót a melegek jogaiért. Társadalmunk változik. Biztos, hogy a szülőknek sem könnyű, de gondolj csak bele, mennyivel nehezebb a gyereknek. Ott áll az egész világgal szemben, legalábbis a legtöbb meleg tinédzser így érez az elején, és ha ebben a sorsdöntő pillanatban a hozzá legközelebb álló emberek nincsenek mellette, esetleg elfordulnak tőle, annak bizony visszavonhatatlan és mélyreható következménye lehet, amit nagyon nehéz később helyrehozni.” Ross első felesége a nagysikerű Barátok című sorozatban leszbikus, és barátnőjével együtt neveli Rosstól született gyermekét. A Barátok közt című magyar szappan- opera egyik főszereplője meleg. Ezek ugyan kitalált figurák, de a valóságon alapulnak. A melegek és leszbikusok itt élnek közöttünk, csak talán nem tudunk róluk. Pedig nekik is, mint minden érző embernek, elsősorban szerető családra van szükségük. A szerző New York-i munkatársunk Rosszakaróim, márpedig akadnak bőven, azt mondják rólam, hogy vicceket mondok magamnak, majd mindegyik után legyintek egyet: áh, ezt már hallottam... Nem minden vicces ember mond vicces viccet CSÓKA GÁBOR Szeretem a vicceket. Főleg a szalonképeseket. Rendkívül tetszenek az amolyan intellektuális beütésű, finom humorérzéket igénylő viccek. Szerényen bevallom, magam is találtam ki már ilyeneket. Ezeket - persze mindig a legalkalmasabb pillanatban - különböző alkalmakkor el is szoktam mondani. Például azt még csak nagyon kevesen hallották, hogy a székely kétévi távoliét után hazamegy, és egy újszülöttet talál felesége kebelén. Érthető, ugye, két évig otthon sem volt. S most szeretném felhívni a figyelmet a csattanóra. A székely azt mondja, hogy a kisfiú nem lehet az övé, mert ő maga sűrű bajuszt visel, a kicsi pedig nem. Vagyis hogy az újszülöttnek nincs bajsza, neki pedig van... Szóval ilyen és ehhez hasonló jó vicceim vannak. Hozzá kell azonban tennem, hogy ezek teljes megértéséhez bizonyos intellektuális szint szükségeltetik. Ez többnyire csak a kiválasztottaknak adatik meg. Az ilyenek a bölcsek mosolyával díjazzák a poént, esetleg fegyelmezetten elkacagják magukat. Nem így a humor barbárjai! Azok nemcsak, hogy nem értik a vicceket, hanem közveszélyes módon még érthetetlen vicceket is megpróbálnak elsütni. Az egyik kollégám például a múltkor ezt kérdezte:- Tudod, mit mond az egyik mézeskalács szív a másiknak?- Mit mond?- Édes szívem. Értetlenül néztem rá és megkérdeztem:- És a másik mit válaszol? Most meg ő nézett rám'értetlenül. Talán én vagyok a hibás, hogy ilyen idétlen viccei vannak? Lehet, hogy ő annak a híres embernek az életfilozófiáját vallja, aki valami olyasmit mondott, hogy humorban nem ismer tréfát. Hát, így vagyok én ezekkel. Mindemellett megbocsátó intellektuális fölénnyel tekintek a tudatlanokra. Éljenek békében, az én szellemiségemre ők nem lehetnek hatással. A múltkor azonban némi törés állt be nálam viccügyben. Vendégségben voltunk a sógoréknál, és a legalkalmasabb pillanatban - ha jól emlékszem, éppen a szomszéd anyósának súlyos vesebán- talmairól volt szó - előhozakodtam a már említett kedvenc székelyviccemmel. Ám az emberi irigység határtalan. Még most is kék az alsó lábszáram a feleségem asztal alatti rúgásaitól. Később azt mondta, ha bárhol is még egy viccet elmondok, elválik. Ezt kellett hát megérnem. Még hogy a saját házamban se lehessek próféta, vagy mi. Felháborodásom olyan nagy volt, hogy ott helyben bosszúból három viccemet elsütöttem neki. Azóta egyedül tengetem életem, s az egészben a legrosszabb, hogy pszichológusom attól is eltiltott, hogy viccre egyáltalán csak gondoljak. Pedig minduntalan eszembe jut valamelyik. Ilyenkor - ugyancsak pszichológusom tanácsára - egy erélyes kézmozdulattal leintem magam, hogy a következő percben egy másik viccel kapcsolatban ugyanígy tegyek. Általában az utcán, jóleső séta közben szokott ez előfordulni. Az irigy környezetem persze ezt is félreértelmezi. Azt mondják rólam, hogy vicceket mondok magamnak, majd mindegyik után legyintek egyet: - Á, ezt már hallottam... Különben nem is rossz ötlet. Ha már legyintenem kell, nem mind- egy, hogy előtte, vagy utána teszem?
