Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-16 / 163. szám, csütörtök
12 IZVILÁG ÍZLET Ebéd mint terápia SZILVÁSSY JÓZSEF Peter Szondi egyik tanulmánykötetében Csehov zsenialitását elemezte. A neves színházi szakember példák sokaságával igazolta: az orosz drámaíró utánozhatatlan bravúrt hajtott végre azzal, hogy hősei valójában monologizálnak a színpadon, holott a színmű ugyebár elvben párbeszédekre épül. Ezt a szabályt rúgta fel a szerző, aki nyilván arra törekedett, hogy a szereplők tragikus sorsa legalább a nézőket rázza fel, ha már a társaikat hidegen hagyja a sokféle fájdalom. Csehov - akár csak minden halhatatlan alkotó - mai közösségi állapotokat is ábrázol. Gondoljunk csak bele: mennyi kétségbeesett vagy éppenséggel reménykedő monológot rebegünk el naponta, mindenféle visz- szajelzés nélkül. Munkahelyen s odahaza, családi körben is. Valamikor, immár csaknem fél évszázaddal ezelőtt, az apám megkövetelte, hogy vasárnap mindig együtt ebédeljen a család. Akkortájt ez nem volt nehéz, hiszen ő mesterember lévén vasárnap sosem dolgozott, anyám a kertet művelte, a háztartást vezette, mi meg iskolások voltunk. Amikor a bátyám Kassán kezdett egyetemre járni, kéthetente azért továbbra is együtt étkeztünk. Ekkor vitattuk meg a vüág kis és nagy dolgait, saját magunk és egymás gondjait. Egy ideig felnőtt fejjel is sikerült ezt a családi hagyományt tovább éltetni, mert rendszeres körforgásban vasárnaponként mi vendégeskedtünk a szüleimnél, apósoméknál, aztán •ők nálunk. Mindeközben nagyot változott a világ. Apám meghalt, feleségem szülei is. Két felnőtt leányom magáncégeknél dolgozik, ahol nincs nyolcórás munkaidő. Hétvégeken saját otthonukban fújják ki magukat. Jómagam hírekre vadászok vasárnaponként is. Lassan mi leszünk többen, akik a hétvégeken műszakokban, ügyeletén, más munkahelyeken tüsténkednek, vészesen csökken ugyanis a szabad szombaton és vasárnapokon rendszeresen megpihenők száma. Zakatolunk, és mind többen eltitkolják betegségüket is, nehogy kirúgja őket a munkaadójuk. Olykor azért elrebegjük testi, lelki nyavalyáinkat, de szinte senki sem figyel ránk. Elcsigázottak és türelmetlenek, ezekből adódóan pedig érzékedének vagyunk. Szeretteink iránt is. Ezért iparkodtam visszavarázsolni gyermekkorom vasárnapjait. Irtóztatóan nehéz feladat, de nem leheteden. Már könnyebben megy a szervezés, mert az unokám is segít benne. Aki negyedikes létére iskolába, aztán a napközibe lohol, onnan zeneiskolába, majd edzésre. Kész gyomorfekély, ahogyan behajigálja magába a hétköznapi ebédet. Holtfáradtan hazatérő szüleivel leginkább csak a hétvégeken tud beszélgetni. Ha talán még nem érti is, már éizi, miért más a vasárnapi négygenerációs családi ebéd. Ahol jókat eszünk és még ízesebbeket beszélgetünk. Csehov zseniális modelljéből és ezernyi mai szomorú példából is okulva legalább azokra az órákra kiseprűztük azokat a fránya monológokat. Teret adva a lelket balzsamozó, egymásra figyelő párbeszédeknek. Azután valahogy mindig könnyebb és vidámabb a ránk zúduló munkahét. Falatnyi történet GRENDEL ÁGOTA "sí A magyaros vendéglátás mind ez ideig úgy élt I bennem, mint a mesebeli terülj, terülj asztalkám. Azaz hatalmas adag ennivaló, tányér széléről lelógó rántott hús, szalonna, kolbász, téliszalámi, paprika, paradicsom, hófehér foszlós kenyér és ^ ehhez hasonló - egészségre ugyan ártalmas, de a - gyomornedvek izgatására kiváló étkek. Mára ém azonban változott a helyzet, legalábbis a main vHLI gyarországi panziók némelyikében. Történt ugyanis, hogy egy Balaton-parti kisvárosba voltunk hivatalosak gulyással egybekötött találkozóra, de a gulyás meg a sokféle salátával, pogácsával, süteménnyel, sörrel, borral és hasonló jókkal körített traccsparti csak szombat délutánra vonatkozott, a reggelit a panzió szolgáltatta. Rémálmaimban - utazás előtt - felidéződ- tek bennem a provance-i körút egyenreggelijei: bagett bármilyen mennyiségben egy-két kocka vajjal, dzsemmel, mézzel, egy pohár teával vagy álgyümölcslével, s máris összeszűkült a gyomrom, szűköltem álmomban, hogy megint éhen maradok, továbbá eszembe jutott a mélyhűtött rántotta, melynek látványát inkább nem ecsetelem, színe halvány, mint a nótabeli rózsáé, íze pedig nem volt. Kora reggel a szelíd motorosok viharos berregésére ébredtünk, gyomrunk annak rendje és módja szerint jelezte, itt az idő, most vagy soha, tessék megadni, ami nekijár. Le is ballagtunk az egykori garázs helyén ravaszul kialakított étkezőbe. Az asztal szépen terítve, kistányér, kés, villa, kiskanál, kosárkában ropogós zsemle, csinos üvegecs- kékben szilvalekvár és vegyes gyümölcsíz, tulaj rendel, kis tálikában csinosan elrendezve három szelet párizsi, három szelet téliszalámi, három karika kolbász, három szelet papírvékony sajt, három cikk paradicsom, három karika uborka. Három ember három falatkája. Hozzá ízlés, kedv szerint tea, kávé, kakaó, tej - mi szem s szájnak ingere. Hiába, ez már Európa. Sőt Unió, ahol óvják egészségünket, epénket, májunkat - keseredett meg a frissen sült zsemle a számban, vigasztalni csupán Móra Ferenc novellájával tudtam magam, ez mégis több, mint a kenyeret, haját, bélit, háromfélit. De hogy lejáljuk a gazdag reggelit, adjunk még egy falatnyit az egészségünknek, leballagtunk a magyar tenger partjára, ahol sült hal, sült kolbász illata terjengett a sétányon - igaz, ez még az előző napi szagmaradék lehetett, mert borús idő lévén minden zárva tartott, megetettük a hattyúkat, elhagytam az esernyőmet, de azt, amikor reménytelenül visszaballagtam a pádhoz, megtaláltam, pedig lógott az eső lába. Vigyáztam rá, mondta az öregúr, s hogy teljes legyen a szép nap, a városnézőbe szállító tovapöfögő csak legyintett, amikor megkérdeztem, mennyibe kerül a gyerekjegy. így esett, hogy gyomrom korgása is csillapodni tűnt. ÚJ SZÓ 2004. JÚLIUS 16. Gyermekkorom ízvilága - újságírók asztala Egyikük Hermina, másikuk Izolda KOCUR LÁSZLÓ Az újságíró napirendjét a napi események írják, melyek nem hasonlíthatók egy határidőnapló rendszerességéhez. Olykor a legváratlanabb időpontokban kerül sor rendkívüli sajtóeseményre. Például ebédidőben. Különösen a rendőrök és a katonák szeretik a tizenkettő és a fél kettő közti időpontokat. Ők valószínűleg már rég leszoktak a rendszeres étkezésről, s a hírlapírók szenzációra éhes hadát is szeretnék leszoktatni róla. Félig-meddig sikerrel. A közelmúltban az egyik szlovák hetilap tematikus összeállítást közölt az újságírói életformáról. Ebben külön részt szentelt táplálkozási szokásai(n)knak. Eszerint a „sajtómunkások” gyakran kávéval és cigarettával laknak jól. Olykor kólával „turbózzák”, abban van az energia, ha vitamin nem is... Hol van már az az idő, mikor Krúdy hírlapírója, aki a halállal készült szembenézni, a végül aztán mégsem halálos párbaj előtt kedélyesen velős csontot eszegetett! Ez jut eszembe gyakran, mikor valamelyik szerkesztőséghez közeli étterem - bár némelyikre belvárosi jellege ellenére a kifőzde megnevezés illenék inkább - egyenkosztját lapátolom az arcom mögé a közszolgálati rádió déli hírműsora és a fél kettes lapindító értekezlet között. Ilyenkor hiányzik leginkább a nagymama főztje. Gyermekkoromat Bátorkeszin, a békés, faluszéli Diófa utcában töltöttem, mely a rendszerváltozás után visszakapta történelmi, bár kevéssé békés elnevezését, így lett Alsó rohamtéri út. Szüleim ingáztak, rám nagyanyám vigyázott, olykor unokatestvéreimre is, így az udvaron általában nagy volt a zsivaj. De mikor mindenkor szelíd nagyahyám kiszólt, hogy gyerekek, gyertek ebédelni, ellentmondásnak nem volt helye. Nagyanyám három gyermeket nevelt fel, a létező szocializmus hajnalán, viszonylag nehéz körülmények között, konyháját a lehetőségek alakították. Szinte bármilyen rendelkezésére álló alapanyagból képes volt ízletes étket varázsolni a család asztalára. Leginkább leveseire emlékszem szívesen. A hidegen tálalt, édes gyümölcslevesekre, a paprikától vöröslő gulyáslevesre, az idényzöldségekből készített levesekre. Vasárnap pedig - mikor az egész (nagy) család ülte körül az asztalt - semmi egyébhez nem fogható húsleves került a tálba, aranyló zsírkarikákkal a tetején. Ezt leggyakrabban csirkepaprikás követte, nokedlival. És sütemény, többféle. Nagyanyám specialitásai a piték voltak, bár ezt az Amerikai pite három része után már csak óvatosan merem leírni. Apró gyermekként nehezen értettem meg, nekem miért csak egy nagymamám van, nem pedig kettő, mint minden más játszópajtásomnak az oviban. Négy-öt éves lehettem, mikor erre a titokra is fény derült. Szüleim ekkor vállalkoztak először arra, hogy elvigyenek keletre is, apám szüleihez, akik egy Királyhelmec melletti kistelepülésen éltek. Nekem olyannyira megtetszett ott, hogy alig akartam hazajönni, később kisiskolásként a vakáció egyik hónapját mindig ott töltöttem. Nemcsak új barátokra leltem itt, hanem egy csomó furcsaságra is. Fel nem foghattam, ha itt is magyarul beszélnek, hogy nevezhetik a babot paszulynak, az egrest pedig köszmétének. Pedig a paszulynak központi szerepe volt a keleti mama konyhájában. Készített például habart paszulyt, melynek - e sorok írása közben kell rádöbbennem - már csak a nevére emlékszem, állagára nem. A másik paszulyból készített étel a káposztalépaszuly volt. Ez voltaképpen csülkös bablevesnek indult, ám a főzés folyamata során - nem tudom, mikor, talán az elején, de az biztos, hogy nem a végén - hozzáadtak egy méretes bögrével a spájz- ban tárolt káposztáshordó tartalmából. A savanyú káposzta leve összefőtt a csülökkel. Vagy inkább összeérett, mert a káposztalépa- szulyt sokáig kellett főzni. Ha a káposztáié mennyisége jól el volt találva, a végeredmény fejedelmi volt. Ellenkező tapasztalatokról nem tudok beszámolni. Később, egyetemi éveim alatt, mikor menzakoszton sínylődtem, utóbb mikor tetőtéri legénylakásomban ettem, amit főztem, gyakran jutottak eszembe ezek a szent asszonyok. Életük jó részét a konyhában töltötték, ahol mindig érezhető volt a családi tűzhely melege. És nem csak azért, mert még nem volt gázsparhelt. E(T)KES SOROK Az ifjúság vendégfogadója KRÚDY GYULA Ott volt, nem messzire a nagy Operától... A szende, égi Korcsma-csillag helyett vérvörös villamos lámpák döfték a pikájukat ereszéről az Andrássy út éjjeli bolyongói szemébe. Olcsó, pesti divatlapból kivágott női figurák leb- bentek ki és be üvegajtaján, regényesség nélküli pesti kokottok, akiknek nevét és élettörténetét ismerte nemcsak a beavatott éjjeli hírlapíró, de az egyébként tájékozatlan vidéki fi is; néha egy néger nőszemély, aki bizonyára takarítónő volt azon a gőzhajón, amely Afrikából idáig hozta; máskor egy valódi francia sánzonett, akit nyilván kiseprőztek egy kaszárnyából az elzászi határon, mielőtt Pestre vette volna útját... Mégis tearózsa illatot éreztünk a levegőben, a szívünkben pedig nyöszörgő gitárhangokat, az agyvelőnkben má- morítóan szólalt meg az éjszakai verkli, amikor a vendégfogadó környékére értünk, amikor a Bazilikában már elütötte az éjfelet a toronyóra. Ez volt az ifjúság fogadója. A Beliczay, ahová a legtöbb pesti öreg szerkesztő járt egykor élet- tapasztalat gyűjtése céljából, már kiment a divatból. A másik Andrássy úti éjjeli kávéházat az intel- lektuelek közül azok látogatták, akiket cúgos cipősöknek volt szokás nevezni, akik éjfélutánonkint feketekávé mellett mindenféle furcsa elméletekkel kínozták az asztalukhoz telepedett hölgyeket... (No hiszen, volt alkalma hallgatni Nietzschéről és Bölsché- ről másnap ébredés után az otthon gyanútlanul alvó pincérnek vagy népénekesnek.) Majd reggel felé szerelemtől és bortól mámormentesen hagyták el a kávéházat. Ámde a vérmes éjszakázok, akiknek már a külső megjelenésén is látszott, hogy egy elmélet miatt soha az életben nem fogják felkötni magukat (legfeljebb egy re- pedtsarkú nőszemélyért), nagy garral nyitottak be az ifjúság vendégfogadójába. Az itteni vendégek nagy része boldogtalan szerelem ellen egy ültő helyében megevett egy egész libamájat. Aki a megbolondulástól félt, kihozatott magának egy tál töltött káposztát. De a legtöbbje, az úgynevezett normális elem, amely azóta bizonyos mélabúval gondol a bőséges hajnali étkezésekre, főtt marhahúst vagy bablevest evett, csak a kényesebbek emelkedtek fel az aranyszínű tyúklevesig. Olcsó bort hordtak patakban nekividá- modott pincérek; a vendég megvethette a csizmasarkát a pádi- mentumon, és olyan kijelentéseket tehetett az akkori irodalomról, színművészetről, politikáról, hogy másnap talán maga is megijedt tőle. Még az emberkerülő Ady is, aki darab ideig úgy húzódott meg Három Hollójában, mint valami erődítményben, ahonnan híveitől védve szidalmazhatta a világot, még a hosszú hajú dalnok is útra kelt, hogy körülnézzen a tanyán, ahol az érzelmes és forradalmár ifjúság, valamint az ínyenc és már eltávolodó illatokból tengő-lengő öregség friss táplálékot vett magához az élet örömeinek folytatásához. Olyan volt a pesti éjszakában ez a vendégfogadó, mint valami fűtőház egy nagyobb stáción, ahol felfrissítik a fáradt mozdonyokat. Sok nagy akarás töltődött meg itt új gőzzel a holnapi küzdelmekhez. Sok életkívánás nyert rövid kielégülést a helybeli táplálkozástól; és sok nekikeseredett dalnok, aki éjszaka már a Dunának vette útját, felejtgette a helybeli grófnők kedvessége folytán hűtelen hercegnőjét. Papok jöttek felhajtott kabátgallér alatt; színészek vásáros lármával, bajnokok, akik már mindenkit összevertek a pesti éjszakában, itt egymás között birkóznak hordósör- nyi díjaikért; a tiltott gyönyör felé óvakodva lépegető polgárok, akik csak a családi tűzhelyen kívül voltak már fiatalok... De főként az az ifjúság, amely későbben elesett vagy megrokkant a bekövetkező háborúban, számítja e vendégfogadótól a békebeli éveket... Úgy hallom, új naptár kezdődik.
