Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)

2004-06-05 / 129. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2004. JÚNIUS 5.

Családi kör 13

Egy életút: az örömet jelentő deszkáktól a megélhetést nyújtó munkáig

Itthon művésznő, külföldön szolga

Csinos, középkorú, három- gyermekes családanya ül velem szemben egy kisváros kávézójában. Éveiből szemrebbenés nélkül letagadhatna akár egy évtizedet is, de megkér, ez nevével egyetemben maradjon titokban, bár sejti, a történet alapján sokan ráismernek majd. Ránézésre törékeny nőnek tűnik, valójában kemény fából faragták.

FARKAS OTTÓ- Kicsi gyermekkorom óta meg akartam mutatni valamit magamból, valahogy szerettem volna elérni, hogy felfigyeljenek rám - kezdi regénybe illő élettörténetét. - Diákkoromban értettem meg, mi az a furcsa érzés, ami kicsi korom óta bennem mocorog: egy nagyon erős belső vágy a színpad után. Mivel azonban félénk, visszafogott gyerek voltam, arra vártam, hogy hívjanak, bátorítsanak: meg tudod csinálni. De mert nem hívtak, én pedig nem mertem jelentkezni, így esélyem sem volt dobogóközeibe kerülni. Igaz, kórustagként álltam néhányszor színpadon, de gyerekszereplőként soha. Amit iskolásként hiába vártam, az túl a huszadik életévemen adatott meg, amikor már férjezett asszony voltam. Hívtak egy színdarabba, és én örömmel mondtam rá igent. Az első perctől kezdve gyönyörűséget jelentett a színház, de tudtam, a nagy álmom, hogy egyszer igazi színész leszek, már nem valósulhat meg. Az első premierem idején már volt két apró gyerekem. Több mint két évtizedig játszottam műkedvelőként színpadon, időnként profikkal alakítottunk csoportot, zenés, szórakoztató műsorokkal jártuk a vidéket... Később, amikor a barátnőm hazakerült a kassai Thália színháztól, zenés, mesés gyermek- műsorokat tanultunk be, és azokkal léptünk fel itthon és Magyarországon. Mivel nekem soha nem a hírnév hiányzott, hanem az önkifejezés valamilyen formája, teljesen kielégített, hogy a gyerekektől mindig olyan kellemes élményekkel tértem haza, amelyek egy életre elkísérnek. Nagy sikereket értünk el itthon is, de azt hiszem, az igazi, az őszinte szeretetet idegenben kaptuk - mondja kicsit elérzékenyülve.

Kultúra vagy megélhetés

Kortyol a teából és érdeklődve tekint körbe a helyiségben, de gondolatai nyilván a régmúltban járnak, talán újra átéli a gratulációkat, a tapsviharokat... Ismerve pályafutását kívülállóként én másképpen vélekedem sikereiről, mint

A cseléd

Polgári családoknál a múlt század elején fontos rangjelző volt a cseléd. Az első világháború előtt legalább egy mindenesre volt szükség, de a jobb módúaknái még bejáró-, mosó- és vasalónő is volt. A szakácsné, az inas, a dada vagy nevelőnő volt a legjobb módúak jellemzője. A háború után csökkentek az igények a lehetőségekkel együtt. A minimum a házhoz járó mosóné volt, a maximum pedig a szobalány és a szakácsné. Középosztálybelieknek nagyobb személyzetre ekkor már nem futotta.

ő. Szerintem imádta a hazai közönség, és nem csak külföldön voltak igazúnagy sikerei, hanem idehaza is. A kilencvenes években országos elismerében is részesült, a komáromi Jókai Napokon előadói díjat kapott. A díj azonban csak egy pillanatig tette boldoggá, mert a kitüntetés után még magasabbra tette maga előtt a mércét. Szeretett volna még többet megtanulni a szakmából, új rendezőkkel megismerkedni, igényesebb szerepeket kapni... Ehelyett újabb gyereket szült, és túl a második váláson tavalyelőtt elérkezettnek látta az időt, hogy válasszon a kultúra és a megélhetés között.- Az idő elrepült fölöttem és úgy gondoltam, ha eddig nem sikerült emlékezeteset alakítanom a színpadon, ezután egyre kevesebb az esélyem rá - folytatja kis szünet után. - Úgy éreztem, váltanom kell, a kultúrából nem lehet megélni, és a gyerekek ellátása, iskoláztatása szempontjából szükség van, szükség lesz a biztos anyagi háttérre. Kinéztem magamnak egy külföldi munkát, de kiderült, ahhoz, hogy azt megkaphassam, tanulnom kellett nyelvet és elvégezni egy ápolói tanfolyamot. A feladathoz még elég erősnek éreztem magam, pedig egy bizonyos kor után egy új nyelv elsajátítása óriási erőfeszítést igényel. Az mind semmi volt ahhoz képest - sőt leglidércesebb álmaimat is felülmúlta az a valóság -, amibe az első ausztriai munkahelyemen belecsöppentem. Idős embereket gondozok, naivan azt gondoltam, ha jóindulatú, segítőkész leszek, valahol majd ezt kapom vissza is. Az élet során azonban sajnos sokszor megtapasztaltam már, hogy ez bizony nincs így, a szeretetet az ember legtöbbször nem onnan kapja vissza, ahova adja. Az idős emberekkel nagyon nehéz bánni: betegek, kicsi a tűrőképességük, és nem biztos, hogy mindegyikük elfogadja egy idegen segítségét. Nyolc hónapig egy olyan idős hölgynél dolgoztam, aki a szó szoros értelmében kiutált a házából. Pokoli helyem volt, de összeszorított fogakkal tűrtem a megaláztatásokat. Váltóműszakban dolgoztunk és dolgozunk ma is, ami azt jelenti, hogy két hetet kint töltök, két hétig pedig itthon vagyok. Sokszor lelkileg összeomolva jöttem haza. Nyolc hónap után

megelégeltem a megaláztatásokat, és kiléptem. A következő családnál sem volt sokkal jobb a helyzetem, most vagyok a harmadik helyen, és hálát adok a gondviselésnek, amiért oda kerültem. A munkám huszonnégy órás szolgálatból áll, gyakorlatilag éjjel-nappal teljesítenem kell az idős hölgy kérését, de örömmel állok a szolgálatára, mert értékeli a munkámat. Tudod, mi jut kint gyakran az eszembe? - szegezi nekem váratlanul a kérdést, majd válaszol is rá: - A színpadról, ha lejöttem, művésznőnek szólítottak, most kint Ausztriában pedig szolga vagyok. Ne értsd félre, ezt nem panaszképpen mondom, hidd el nekem, ennél a családnál szívesen vagyok szolga is.

Mindig van remény

Amíg beszélgetőpartnerem röviden megosztja velem tapasztalatait a hazai és a külhoni emberek mentalitáskülönbségéről, lassan megtelik a kávézó. A hely igazából cukrászda volna, de az ide betérő vendégek többsége, hozzánk hasonlóan kávét vagy teát fogyaszt.- A jövőre nézve tulajdonképpen nincs semmilyen konkrét célom, pillanatnyilag csupán a lét- fenntartás lebeg a szemem előtt, hogy eltartsam a családomat - mondja határozottan. - A gyermekeim már nagyok, amikor kint tartózkodom, az édesanyámmal vannak. Az életvitelem miatt sokan talán szétszórtnak tartanak,

Holló László: Kiskunfélegyházi kiscseléd, 1913

olyannak, aki belekóstol mindenbe. No, de ilyen vagyok, és tudom, a sors hamarosan újabb lehetőséget kínál majd nekem. Azt hiszem, az adott pillanatban rá fogok érezni, hogy a jelzés nekem szól. Ha túlságosan nagy lesz a kihívás, én akkor is vállalom, mert az idők folyamán edzetté tettek a próbatételek. Az újabb kihívások alatt nem a jobb kereseti lehetőségeket értem. Egyáltalán nem, mert én optimista ember vagyok, nem anyagias.

(Farkas Dóra rajza)

A családi élet gömbölyded házikenyeréből ismét jókorát harap a rohanó huszonegyedik század

A kétségbeesés különböző fázisai egy kerületi székhelyű hivatal huzatos folyosóján

TÓTH FERENC

Voltál már munkanélküli? Ismered a kétségbeesett hirdetés^ vadászatot? A torokszorító, reménykedő kutakodást a sajtóban, az interneten? (Most nem arról az esetről van szó, mikor valaki szól, hogy az ismerősének a kollégája megsúgta: itt és itt van üresedés. Csak persze ennyit és ennyit kell letenni, kápé. Dollárban is jó, az ismerős szívesen közvetít, mert amúgy meg barát.)

Nem, most azokról van szó, akiknek nincsenek befolyásos ismerőseik, akik nem tudnak letenni az asztalra se fél disznót, se kápét, se dollárban, se sehogy. Egyrészt, mert nincs nekik, másrészt meg - és most kapaszkodj meg, nyájas olvasó! mert nem akarnak... Mert a tiszta játékot szeretik. (Az ilyen élhetetleneket jól le kéne lökni a Tajgetoszról!)

Keresgemek, átnyálazzák a napilapok munkát keres-kínál rovatát, és éjfélekig lógnak az interneten,

mert akkor olcsóbb. És aki keres, az talál, ahogy egy érdekes könyvben írva vagyon. És most itt ülnek mind, a kerületi székhelyű hivatal álmárvánnyal kirakott huzatos folyosóján, a kétségbeesés különböző fázisaiban. Az izgalomnak, a reménykedésnek és a nagyon is lehetséges csalódásnak tömör légköre hullámzik itt.

Az is meglehet, tök feleslegesen. Ily meghallgatásokon gyakran megesik, hogy valakit, ugye, már rég felvettek, vagy mert letette a fél disznót, a kápét, akár dollárban, vagy mert Valakinek a Valakije. És most ül itt, a többiek között, csendben és megelégedetten, mint a Pink Floyd téglája a falban. Lehet, hogy sajnálja is a többieket, végtére is, lehetne nekik is Valakijük, vagy legalább ká- péjuk, na nem? Titkos favoritnak lenni oly mámorító érzés...

A hivatal elnevezéséből kiindulva sokan számításokra, ölnyi képletekre gyanakodnak, ez okból grafikonokat meg statisztikai módszereket bifláztak napestig. Na, ez súlyos tévedésnek bizonyult. „Folyó év mely időszakában fizetheti ki az állami alkalmazott a jövedelem- adóját?” „Hányszor kaphat jutalmat évente?” (Komolyan volt ilyen kérdés, nem viccelek.) „Az adatelhallgatásért (ez valami új bűnözési ág) járó pénzbüntetést mely szervezet számlájára fizettetik be?” (A kérdések nem mindenkit lepnek meg. A Téglát aztán nem, hisz neki a nagybátyja már régen...)

Bennfentes hölgy érkezik, roppant erélyesen. Tragikus hangnemben közli: ha a felvételizők megtárgyalják egymás között a már elhangzott kérdéseket, akkor bizony a saját esélyeiket rontják. Többször is elmondja, lassan, hangsúlyozottan. Hát igen. Ember embernek legyen csak farkasa, így juthatsz előre. Pedig ha jól belegondolunk, ez teljességgel értelmetlen, hisz nem valószínű, hogy azon a véletlenül elcsípett egy-két feleleten múlna a

felvételizők sorsa. (A Tégla persze csak finoman mosolyog ezeken az ideges kis próbálkozásokon.)

Esetleg más információs forrás? Igen! Zümmögnek, brummognak, csilingelnek, danolásznak a mobil- telefonok. A felvételizők gyors válaszokat követelnek otthonról, ahol a férj/feleség/barát/diplomás jó szomszéd/stb. lapozgat viharos gyorsasággal vaskos törvénytárakat. (A Tégla bizony nem mobilo- zik, ő aztán nem. Minek?)

A reménykedő jelentkezők külön figyelmet fordítanak az öltözködésre, naná- Míg a férfiemberek találékonysága az ősi zakó-ing- nyakkendő párosításban merül ki, legfeljebb olykor-olykor a nyakkendőt nagy merészen elhagyva, s e kihajtottgallérúsággal némi sportos eleganciával vegyített fiatalos agresszivitást sugallva, addig a höl- gyemények megcifrázzák betyárul, de meg ám! Van itt minden, kérem szépen. A szolid kiskosztümtől a csak éppen hogy nem nagyestélyiig, a mély kivágásoktól a hosszú felvágásokig. Mindezeket a végletekig fokozza a garantáltan izzadtsággátló badidezodor - mellyel halvány esélyük sincs őt megiz- zasztani -, meg a tiktakcukorkák gyakori használata - mi garantáltan illatos lehelletet ád. Az ember végső kétségbeesésében még akár a reklámokat is elhiszi. (Csak a Tégla, az nem hisz semmit. Ő ugyanis tudja, hogy reggelizhetett volna akár jó fokhagymás kalbászt is, félökölnyi vereshagymával, meg lehetne szájszaga, de akár lópatája és kénbűze, akkor is...)

Disztingvált, ősz hajú, sötét öltönyös, krokodilbőr aktatáskás úriember érkezik. Idősebb - jóval -, mint az incifinci átlag. Ő az, akinek abszolút semmi esélye, mert már a negyveneseket is nehezen... Lehet, tudja ezt ő is, de emberi tartásának utolsó maradékával még kapálózik: hé, élek, munkát keresek, nem szorulok a nyavalyás szociális segélyetekre! Próbálkozik. Hátha. Esetleg. Véletlenül. Terepmunkásnak felvehetik talán, s akkor loholhat naphosszat az átizzadt öltönyében, adatokat gyűjteni, kérdőíveket dugni vadidegen emberek orra alá, akik ezért cserében bevágják az orra előtt az ajtót, lehordják mindenfélének és elküldik a jó édesanyjába. (Őt még a Tégla is sajnálja. Mert az is ember!)

Több mint száz kilométeres távolságból is érkeznek jelentkezők. Ha esetleg mégis felvételt nyernek, akkor kell majd csak dönteniük: naponta beutazni, esetleg valami szánalmas, de méregdrága kis albérletben szűkösködni. A napi négy-öt órás utazás már nem tűnik olyan rettenetesnek - vagy inkább elképzelhetetlennek-, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt.

A családi élet gömbölyded házikenyeréből ismét jókorát harap a rohanó huszonegyedik század.

Nem érdekes. A munka fontosabb.

A munka fontosabb?