Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)

2004-05-03 / 101. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2004. MÁJUS 3. 10 Kitekintő A kutatók és a nyelvészek azt jósolják, hogy az elkövetkező században a körülbelül hatezer beszélt nyelv negyven-kilencven százaléka halhat ki Veszélyben a klikkelők „Az elkövetkező évszázad­ban több százra tehető majd a kipusztuló fajok száma.” Ez a mondat, hála a biológusok folytonos fi­gyelmeztetésének, beke­rült már a köztudatba. En­nek a pusztulásnak elsősorban az az oka, hogy az ember terjeszkedése so­rán folyamatosan megvál­toztatja környezetét, s eh­hez sok faj nem képes al­kalmazkodni. JÁSZBERÉNYI SÁNDOR A nyelvekkel sem más a helyzet, de úgy tűnik, mindez sokkal meg- semmisítőbben fog lezajlani, állít­ják a nyelvészek. Azt jósolják, hogy az elkövetkező században a körülbelül 6000 beszélt nyelv 40- 90 százaléka halhat ki, ha be­szélőik inkább az olyan populári- sabb, a nemzetközi tömegkommu­nikációban beszélt nyel­vek használatát választ­ják, mint az angol, a spa­nyol, a kínai és az arab. Egy nyelv kihalása több, zömében társadalmi okra vezethető vissza. Az 1960- as években jelentkező nyelvtudo­mányi ágazat, a szociolingvisztika ezeket a nyelveket befolyásoló tár­sadalmi tényezőket is vizsgálja. Több, a szociológiából már ismert fogalmat bevezet a nyelvészetbe, mint például a nyelvi presztízs, il­letve a nyelvi stigma. A nyelvi stig­ma egy nyelv vagy nyelvváltozat egy elfogadottabb köznyelvi for­mával szembeni megbélyegzését, illetve leértékelését jelenti, míg a nyelvi presztízs a nyelv társadalmi elismertségét, tekintélyét mutatja. E két összefüggő fogalom nagy­ban befolyásolja az emberek nyel­vekkel, nyelvváltozatokkal szem­beni beállítottságát, a nyelvi at­titűdöt. A nyelvi attitűd megválto­zása vezethet egy jobban preferált nyelv használatához és egy nyelv vagy nyelvváltozat kihalásához. A legnagyobb veszélyben az írásbeliséggel nem rendelkező nyelvek vannak, mert nem ma­rad fenn semmilyen dokumentá­ciója annak, hogy milyen nyelvi szabályokkal, szókinccsel, illet­ve nyelvi apparátusokkal működtek. Ezek a nyelvek gaz­dag szóbeli hagyományokkal rendelkeznek, melyek eltűnése nemcsak a nyelvészetnek, de az antropológiának, az ökológia és a neurotudományoknak is ko­moly veszteséget jelent. David Harrison, a szibériai nyelvek szakértője két népcsopor­tot tanulmányozott Szibériában, a chulymokat és a tofákat. Mindkét népcsoportnál a fiatalabbak csak oroszul beszéltek, és csak 40, anyanyelvén folyékonyan beszélő - mind középkorú vagy idős - ma­radt a néhány száz fős közösség­ben. A XX. század elején elkezdett orosz nyelvi elszlávosításnak ez az eredménye, s ez sajnos közeli nyelvrokonainkat is érinti. Persze senki sem tudja ponto­san, hány nyelv áll a kihalás szé­lén. Ennek az az oka, hogy tudo­mányos igényű nyelvi feltárások még sok helyen nem történtek meg, például chulymot sem is­merte a tudomány Harrison pro­fesszor kutatásai előtt. Sajnos ne­künk, magyaroknak is kevés az in­formációnk közeli nyelvrokona­inkról, adataink között a legfris­sebb is több mint ötéves. Bár minden nyelv eltűnése ha­talmas veszteség a tudomány számára, néhány ritka nyelv sok­kal értékesebb, mint a többi. A nemzetközi nyelvtudomány ér­deklődése a nagyon gyorsan, szokatlanul szívó, csettegő és klikkelő hangokat kiadva be­szélt, úgynevezett „klikk” nyel­vek 30 eltűnő családja felé for­dult, melyet körülbelül 120 ezer ember beszél Dél-Afrikában. Az érdeklődés azért is számottevő, mert a legfrissebb nyelvészeti és genetikai elemzések során kide­rült, hogy a „klikk” nyelvek lehet­nek a legközelebbi leszármazot­tai annak az ősi emberi nyelvnek, mely 100 ezer évvel ezelőtt ala­kult ki Afrika szavannáin. Az idő kevés, sokkal több kutatásra len­ne szükség, hogy bebizonyosod­jon ez az elmélet. A „klikk” nyel­vet beszélők csoportja fokozot­tan veszélyeztetett, ugyanis ha­gyományos, ősi életmódot foly­tatnak, vadásznak és gyűjtöget­nek, így bármilyen nyelvi beha­tás rombolóan hathat nyelvükre. Mivel a magyar nyelv közvet­len rokonai is veszélyben van­nak, szükségszerű lenne több pénzt és energiát fektetni ezek kutatására, hisz olyan rokon nyelveink is léteznek, melyeknek beszélői alig tíz-húsz főt szám­lálnak. A kérdés csupán az, hogy egyáltalán lehetséges-e tenni va­lamit ellene. Vajon ugyanúgy vo­natkozik beszélt nyelveinkre a mondás, hogy mindent ugya­núgy kell átadnunk unokáink­nak, ahogy mi kaptuk? *** Az emberiség történelme során számtalan nyelv alakult ki és tűnt el. „Az első dokumentált „kihalási hullám“ a mediterrán térségen söpört végig Kr. e. 100. és Kr. u. 400. között. Ez idő alatt az ott beszélt 60 nyelv száma 10- re csökkent, ahogy a beszélők az uralkodó kormányzati és keres­kedelmi nyelvet, a latint válasz­tották” - írja Andrew Dalby a Language in Danger (Veszélyben a nyelv) című könyvében, mely a legnépszerűbb szakirodalom az eltűnő nyelvek kérdésében. Most is valami hasonló történik a vilá­gon. Nyelvrokonainkat illetően jelenleg nem állnak rendelkezé­sünkre pontos információk az oroszországi, illetve a volt szov­jet államok népességi adatairól, bár 2002-ben végeztek egy nép- számlálást, melynek a feldolgozá­sa a mai napig zajlik (lásd a http://www.perepis2002.ru we- boldalon). Ezen adatok szerint az Oka és Belaja, illetve Moksa folyó között élő mordvin nép, amely 1970-ben még az egyik legna­gyobb létszámé (1 262 670 fő) nyelvrokonunk volt, mára bor­zasztó veszteségeken esett át, a térségben magukat mordvinnak vallók száma alig közelíti meg a 844 500 főt. A Vetluga és Vjatka folyók, illetve a Szura mentén élő marik jelenlegi lélekszáma 600400 fő, a Vjatka és Káma alsó folyásai mentén élő votjákok szá­ma a legutóbbi népszámláláson mért 700 000 főről 636 900-ra csökkent, a zűrjének (komik) 436 000 főről pedig 422 500 főre fogytak. Ezek az adatok azonban nem a nyelvhasználók pontos számát mutatják, hanem csak az adott államban, illetve területen élőkét. Az eredmények arra en­gednek következtetni, hogy ha­marosan, valószínűleg a XXI. század végére már újabb rokon nyelvek kihalásával számolha­tunk. (J. S.) Egy nyelv kihalása több, zömében társadalmi okra vezethető vissza. „Az erdőben sokkal jobban éreztem magam, ott igazi csapat volt: mindenki egyért és egy mindenkiért - itt a városban meg ember embernek farkasa” Kolumbiai gyermekkatonák vallomásai A 17 évesen dezertált ellenge­rilla, Bernardo hétéves korában csatlakozott - apja társaságában - a „vörös” gerillákra vadászó „fe­hérekhez”. Iskolába sosem járt, a polgári életről és értékekről fogal­ma sincs. Tízévesen már átesett a tűzkeresztségen. A tizenkét éves Juana is öt éve volt már önkéntes, amikor harcban, sebesülten fog­lyul ejtették az igazi katonák. A kislány iskolát még nem látott be­lülről, de az alapvétő - gyakorlati - szexuális ismereteken már túl volt. Az általában ötvenvalahány éves tisztek nem vetik meg a pipi­húst... A tizenhét évesen hadifog­ságba esett Dagoberto tízéves ko­ra óta legalább száz (!) csatában vett részt, sebesüléseinek se szeri, se száma. Csak egy osztályt járt ki az általánosból, fegyverforgatás­ban azonban megszégyenítené a legvénebb zsoldosokat is. Rákérdezésre elmondta, hogy eleinte még félt, meg zokogott, de később már semmit sem érzett, és sírni is hamar elfelejtett. Hamar megtanították hideg fejjel ölni, kí­nozni, zsarolni, fenyegetni. Tanú­ja volt az őrségben elszundító, menetelésben kifáradó, élelmet vagy vizet „lopó”, esetleg - nem engedélyezett - szerelmi légyot­ton ért kortársai megalázásának: latrinatakarítás, lövészárokásás, ketrecbe zárás, kővel megrakott hátizsákkal hegymászás, vesszőfutás. Számos gyerek de­zertőr felkoncolását is végignéz­te; néha tizenévesekből állt a ki­végzőosztag is... A többi meginterjúvolt is ha­sonlókat mondott. A harcról, ha­lálról, kivégzésről, felkoncolásról, bosszúállásról rezzenéstelen arc­cal, majdhogynem unottan be­széltek. Más témáik - egyéb élmé­nyek híján - nem is igen akadtak. A tizenhat éves ellengerilla, Adolfo elmesélte beavatását. Ti­zenhárom éves, kiképzett harcos volt már, amikor elébe hoztak egy foglyul ejtett „vöröst”, hogy ölje meg. Mondta: sosem csinált még ilyent, fogalma sincs, hogyan kell megölni egy embert. Akkor a pa­rancsnoka kezébe adott egy gép­pisztolyt, hogy lője le. Az első go­lyó célt tévesztett, a második az áldozat combjába fúródott. A ha­lálra szánt gerilla félelmében és fájdalmában sírt, ordított, maga alá piszkított. Akkor a parancsnok a fegyver csövét a fogoly fejéhez vitte, és csak annyit mondott: most húzd meg a ravaszt. Ennyi volt az egész. Később már ment segítség nélkül is. És később már a hányinger is elmaradt. A vizsgálódásba bevontak egy- harmada vett részt efféle akció­ban; ezeket a szakzsargon harcon kívüli ölésnek mondja. Nagytöbb­ségük azonban igazi harcban ta­pasztalta meg a gyilkolást. Az első csatákban még mindegyikük félt: mellettük sorra estek el bajtársa­A harcról beszéltek. Más témáik nem is akadtak. (Képarchívum) ik, szemben meg az ellenség sorai ritkultak. A sokadik lövöldözés­ben már a túlélés ösztöne tette őket egyre közömbösebbé.Kolum­biában reszocializációs kormány- programot dolgoztak ki a lesze­relt gerillák számára, hogy meg­könnyítsék a visszailleszkedést a polgári életbe. Felhasználták - a közelebbi nicaraguai és salvadori mellett - a vietnami, iráni, dél­szláv és palesztin tapasztalatokat is. A gyerekeket külön iskolákban próbálják felzárkóztatni - még­sem ültethetik be a dohányzó (esetenként: kábítószerező) har­cedzett, többszörös gyilkos, sze­xuálisan is koraérett leszerelt kö- lyökkatonákat a hasonló életta­pasztalattól mentes „normális” kortársaik mellé. Békés szakmák­ra próbálják tanítani a szinte csak a fegyverekhez értő fiatalokat. Pszichológusok próbálják ag­resszivitásukat visszafogni. Ta­nulmányi kirándulásokon ismer­kednek a polgári élet számukra is­meretlen színtereivel, amilyen a mozi, múzeum, étterem, diszkó. Tanulják a városi közlekedést: ko­rábban csak a dzsungelek ösvé­nyein meneteltek. A visszaillesz­kedés azonban bonyolult folya­mat. A bogotái Human Rights Watch emberjogi szervezet friss jelenté­sében idéz egy átnevelésben részt vevő tizenévest: „Az erdőben job­ban éreztem magam, ott igazi csa­pat volt: mindenki egyért és egy mindenkiért - itt a városban meg ember embernek farkasa.” SZENTGYÖRGYI JÓZSEF A százéves belháborús magány­tól szenvedő Kolumbiában ötve­nezer gerilla és ellengerilla lövöl- dözget egymásra, a kormánykato­nákra, de főleg a védtelen civil la­kosokra. Közülük minden negye­dik nem nézhetné meg a tizen­nyolc éven felülieknek szánt fil­meket. Lövöldözniük viszont szabad. (A főleg diákokból álló városi ge­rilláknál az arány fordított: min­den negyedik múlt tizennyolc...) A tizenkétezer kolumbiai gyerek­katonából százhúsz „leszerelt” (sikeresen átszökött vagy fogság­ba esett) egykori vagy még most sem túlkoros gyerekkatonával ké­szített felmérést egy emberjogi szervezet. Egytizedük tízéves (!) sem volt, amikor beállt gerillá­nak, kétharmaduk a tizenötödik születésnapja előtt már fegyvert viselt, többségük legalább három évig szolgált is, mindegyikük ka­pott fegyveres kiképzést, és részt vettek számos összecsapásban, sokan többször is megsebesültek. A polgári életről fogalma sincs (Képarchívum) Bushmanek: hányán csettegnek még? (Képarchívum)

Next

/
Oldalképek
Tartalom