Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)
2004-05-15 / 111. szám, szombat
14 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. MÁJUS 15. HÉTVÉGI OLVASMÁNY Gyorsfénykép MÁRAI SÁNDOR A búcsúsokkal, akiknek örömére minden évben felütik sátraikat a városban a vásárosok, egyidejűleg érkeznek a gyorsfényképészek, a fekete kendővel, a kerekes lábakon mozgó, ócska és tekintélyes terjedelmű, pókhasú masinával, a pálmával, melyhez hozzá lehet dűlni, a kasírozott autóval, melybe be lehet ülni, a múlt századbeli szalon- bútoizattal, melyen helyet lehet foglalni és igényükkel, mely nem ernyedt el az időben s változadanul megköveteli az emberiségtől, hogy vágjon barátságos arcot. Az emberiség, akármily zord is sorsa e pillanatban, engedelmeskedik a gyorsfényképész óhajának, s barátságos arcot vág. Az emberi arc, melyet a gyorsfényképész megörökít, száz éve változatlanul barátságos. Szakértők a „műfaj rémuralmának” nevezik az ilyen tüneteket. Maga a búcsú és a vásár, a gyorsfénykép kerete, idődén műfajok: a középkorban a kultúra háziszereit vitték a vásárosok búcsúnapokon városról városra, mézeskalácsot, a bábosok remekeiket viaszból és tésztából, a cipészek a lábtyüket, a kegyszerárusok kis Szent Antalokat; vitték a Könyvet, a profán és az egyházi könyvet, a lélek eledelét, s vittek hozzá édességet és kendőzéshez való szereket, pándikát, perselyt s hajnövesztő pomádét. Mindezt olcsóbban, biztosabban és egyszerűbben megkapni már, Grönland- ban éppen úgy, mint Nápolyban, a vegyes kereskedőktől és az áruházak segédeitől; de a vásári kereskedő makacsul baktat ma is a lovas szekérrel várostól városig, ládákban cipeli áruját, nem törődik a nagyipar versenyével, a vonat elszalad mellette, a repülőgép hiába cikázik feje fölött, az árut mintegy címzettől címzetthez szállítja, mint a középkorban, makacs hittel. Aki hisz, üdvözül. A vásáros, mint műfaj, nem ment tönkre az időben; a bábosok néha elpusztulnak, vagy csődbe mennek, de a műfaj él. A gyorsfényképész mintegy száz év előtt csadakozott ehhez a műfajhoz, szerényen és konokul. Száz éve kíséri a vásárosok szekereit, állítja sátrát, kiakasztja bekeretezett remekeit, csalétekül, lefegyverző őszinteséggel. Száz év előtt a fotográfusok jórészt öreg szivardobozok segítségével fényképeztek; művészek, mint a skót David Oktavius Hill vagy a hancia Nadar, használt ládákból faragtak masinát, valamilyen hibás és homályos nagyítóüvegen szűrték át a világképet, amely így, lerögzítve a lemezre, homályos és festői maradt. A gyorsfényképész ragaszkodik a festóiséghez. A világot ma is oly homályosan látja, mint az emberi szem. Esze ágában sincsen „tárgyilagosságra” törekedni. Művész maradt; nem ritkán bársonykabátot visel még ma is, lepkenyakkendőt, korpás hajat, lengő fürtöket. Mozdulatai, melyekkel birtokába veszi és megrögzítí a világot, fellengzősek és hanyagok. Savakban áztatott ujjaival fölényesen int az ijedt, elfogódott emberiségnek, s kéri, pillantson mereven a gépbe - se följebb, se lejjebb -, s mosolyogjon hozzá, mintha nem lenne semmi baj. Az emberiség, kínjában, mosolyog. A lelket, mely a kósza és múlandó anyagban, a testben keresi a kifejezést, mintegy üstökön ragadja a gyorsfényképész; minden jól sikerült gyorsfénykép - s melyik nem az? - ládelet. A fotográfus szemünk előtt komponál, mint a régi művészek, sértődöttség nélkül, megengedi, hogy bepillantsunk a műhelybe, az alkotás tégelyébe. „íme, az ember!” - mondja és megnyomja a gumilabdát. Csakugyan, ilyen az ember. Az esőben álljunk meg sátra előtt, s vizsgáljuk meg, milyen az ember. A bekeretezett képek ünnepi pillanatában mutatják a modellt, óriási választék, minden korban, minden állapotban, a bölcsőtől a koporsóig. Szembeszökő, hogy elégedetlen sorsával, természetes állapotával; vágyik valamire... Az élemedett kisgazda a pálma törzséhez támaszkodik, mint egy mozi- színész a nagy felvétel másodpercében, Nizzában. A kisgyermek huszárnak öltözött fel, kardját villogtatja, készen reá, leölni az összes gonosz embereket, beleértve a négereket és a cseremiszeket is, mindenkit, akit csak ér és talál valahol, ahogy ez helyes és illik egy kisgyermekhez, akiből később felnőtt lesz. A cselédek meghatóak és szomorú; ak. Egymás kezét fogják, legszívesebben kettesével állanak a gép elé, mintha el akarnák oszlatni ezzel a jelképes összesimulással az élet magányának rémképét, a földi szolgálat, a mosogatás és portörlés gályamozdulatainak föloldhatat- lan spleenjét. És olcsóbb is így, kettesben! S nem olyan védtelenek! A külvárosi kereskedősegéd díszruhában Király Ernőt játssza, amint mulat. Aztán anyák, támadó és szigorú pillantással, mint akik kötelességüket teljesítik. Szerelmesek, a lujszéz kanapén, ahogy szeretnék, ahogy elképzelték, dermedt áhítattal a szalonbútorok között, nyitott szájjal és merev pillantással, mintha a gép leleplezné végre a titkot, életük szomorú titkát, azt, hogy nem bírják el a magányt, és szükségük van valakire. Kínos titok... Duhaj pajtások, a merevgörcs állapotában, kést rántanak. Józan János családja körében, ijedten, mint akit tetten értek. Bajadér, fátyolban, melyet úrnőjétől, a tisztességes asszonytól lopott el, tisztességes asszony nagyon enyhe dekoltázzsal, távollevő férjnek, családi használatra. Egészen buta, öreg ember, amint nagyon figyelmesen és értelmesen hajol a telefonkönyv fölé. Fiatal ember, pomádés hajjal, fekete ruhában, övé az élet; talán ezért pillant a gépbe ilyen kétség- beesetten. Ami az arcokban közös, százéves, időtlen, az a zavar. Valamit nem értenek egész pontosan; az egyéniség zavara ez, a megrögzített múlandóság rosszhiszemű feszengése. A gép számon tart valamit, ami egy pillanattal elébb még nem volt s egy pillanat múlva már nem lesz ilyen. Retus nélkül tartja számon, a bonckés kegyeden közönyével tárja föl és bontja ki az arcból a lelket. Benn a városban, drapériák között, műtőszerű műtermekben, óvatos belgyógyászok és virtuóz lélekidomárok dolgoznak a fotográfus maszkjában, s mindent elkövetnek, hogy a páciens ne tudja meg a leletből, mi baja, s ne fájjon úgy a műtét. Itt a külvárosban, a sátorban, érzéstelenítés nélkül operálnak; ez itt tömegrendelés, olcsó és brutális... „Ismerd meg magad!” - mondja a gyorsfényképész. És hozzáfűzi, hadarva, mint aki már maga sem reméli: „Barátságos arcot kérek.” (Újság, 1935. augusztus 15.) CSALÁDI KVÍZ Kedves Olvasó! Nem kell mást tennie, csak figyelmesen elolvasni hétvégi magazinunk írásait, s akkor gond nélkül meg tudja jelölni a helyes válaszokat kvízünk kérdéseire. A megfejtést levelezőlapon küldje be a Családi Kör címére, de ne feledje el feltüntetni a sajátját sem. Mert ha velünk játszik, nemcsak hogy jól szórakozik, kis szerencsével a Lilium Aurum ajándékát is megnyerheti. Beküldési határidő: május 19. 1. Mi a foglalkozása Szórád Katalinnak? a) tanítónő b) ápolónő c) szülésznő 2. Hányadik terhessége lett sikeres? a) a harmadik b) a negyedik c) az ötödik 3. Rendbe vonulása után hova került először Etéria nővér? a) Budapestre b) Komáromba c) Szatmárba 4. Ki lesz a Tündérkert szépírói pályázat zsűrijének elnöke? a) Bereck József b) Kulcsár Ferenc c) Keserű József Április 24-ei Családi kvízünk helyes megfejtése: lb, 2c, 3c, 4a, 5c. Az Új Nő IV. receptkönyvét Zászlós Ilona, köbölkúti kedves olvasónk nyerte. CSALÁDI KÖNYVESPOLC Kapcsolatainkról HAJTMAN BÉLA Közhely, de így van: rohanó világunkban lót-fut az ember, állandó mozgásban van, részese a társadalom elidegenítő és ellelketlemtő gépezetének, bolyong a nyüzsgő forgatagban, ha valami nem sikerül, háborog és dohog, ha úgy érzi, nincs remény, a pohárhoz vagy rosszabb esetben a szerhez nyúl, a világfájdalom lesz úrrá rajta, nincs kiút, sajnáltaim kezdi magát, csúszik lefelé a lejtőn. És egyre csak csúszik. Még ebben a helyzetben is van mentség - kérdés, mennyire meredek a lejtő -, meg lehet állni, le lehet fékezni, még akkor is, ha nagy nehézségbe kerül, ha kín, gyötrelem és vesződség az ára is. Közhely, de igaz: szemünk előtt mennek tönkre a családok, meg- romlanak kapcsolataink. Ennek különböző okai lehetnek. Például nincs kivel megbeszélnünk megoldhatatlannak tűnő problémáinkat, gondterheltek vagyunk, sokaknak már az önfeledt nevetés is a múlté. Közhely, de így van: túlságosan zajos a bennünket körülvevő világ, tombol az idegtépő és őrjítő zene, s ha vége a lüktetésnek, a televíziókészülék, a doboz távkapcsolójához nyúlunk, hogy megkapjuk az aznapi információs adagunkat. Közhely, de így van: egyre ritkábban tudunk leülni társainkkal. A világot behálózzák a kommunikációs vezetékek és készülékek, a legkevesebb idő a közlés legősibb és legkézenfekvőbb formájára jut, a beszédre, meghitt beszélgetésre. Sokan úgy tartják, magányosak, nincs kivel beszélgetniük, nincs kivel megosztaniuk örömüket, bánatukat, gyülemlik bennük a düh, a sérelem, a feszültség, s ezt a test belső szervei, de legfőképpen a motor, az ereinkbe vért pumpáló szív sínyli meg. Kapkodunk, rendszertelenül eszünk-iszunk, kényszerevőkké, beteges fogyókúrázókká válunk, úgy érezzük, teher az élet jobb lenne ettől megszabadulni, mert valami nyomaszt, gyötör, kínoz, s az élet nyűggé válik, meg akarunk szabadulni tőle. Közhelyek, de akárhogy fogalmazok is, a közhelyek irányítják életünket. Van-e kiút lelki bajainkból? Erre a kérdésre keresi és adja meg a választ a neves pasztorálpszichológus, református lelkész és lelki gondozó, Gyökössy Endre Életápolás című könyvében. Az alapos valláslélektani fogalom- és bibliai utalásrendszer összefüggéseinek vizsgálatán kívül hasznos gyakorlati útmutatókat tehet magáévá, a hétköznapok higiéniájának menetét ismerheti meg és tarthatja be az olvasó. A szerző többek közt a csendben maradást hangsúlyozza, igaz, nem könnyű a ma emberének csöndes zugot, taimeiont, „belső szobát” találnia ahhoz, hogy lelki egészségét meg tudja őrizni. A több évtizedes lelki gondozói tapasztalatokra, bölcseletekre építő könyvből a kapcsolatokról szóló részt emelem ki. Mert mindenkinek kapcsolatban kell lennie a világgal, társakkal. E. Mansel Pattison szociálpszichiáter szerint az egészséges ember legalább húszharminc emberrel van élő és éltető kapcsolatban, a neurotikus ember tíz-tizenkettővel. A pszichotikus már csak néggyel-öttel. A pszichoneurotikus egy-kettővel vagy senkivel. Az sem mindegy, hogy kikkel tartjuk kapcsolatainkat. Újra és újra kellene élnünk, hogy rádöbbenjünk, az állatok, a növények, a föld, a víz és a levegő nem idegenek és nemcsak hasznáGyökössy Endre Életápolás lati tárgyak, hanem társajpk is. Gyógyító és növelő hatása van a bioszférával való kapcsolatunkban. Assisi Ferenctől kellene megtanulnunk, hogy a Nap, a szél, a levegő, a tűz, a föld, a fa, a fű és a virág, mind-mind testvéreink. Lelkészeknek, szülőknek, pedagógusoknak és tanítványaiknak, pszichológusoknak, a lejtőn lévő és arról lefelé csúszó embertársaimnak ajánlom Gyökössy Endre kiváló könyvét. Na még egy közhely a végére: Míg nincs későn! (Gyökössy Endre: Életápolás, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 1991) CSALÁDI KOR Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30,814 64 Bratislava 1 tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469
