Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)
2004-05-15 / 111. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. MÁJUS 15. MINDENNAPI KENYERÜNK Az eurorealisták HALKO JÓZSEF Mikor az első májusi éjszakán szokatlanul hosszú tűzijáték ragyogta be Pozsony felett az eget, s a városközpontban állt a bál, sokan feltették a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is ünnepiünk ilyen nagyszabásúan. A válasz világosnak tűnik: hát az Európai Unióba való belépésünket. Az úgynevezett erooptimisták pon- tosítanak, hogy több okunk is van az örömre: útlevél nélkül utazhatunk, munkát akár Portugáliában is vállalhatunk, emelkedik az életszínvonal, diákjaink a vüág egyetemeinek padjaiban ülhetnek majd. Az eurooptimistáknak az europesszimisták mondanak ellent, akik szerint mindez egyáltalán nem olyan egyértelmű, az életszínvonal épp ellenkezőleg, látványosan csökkenhet is, a diákok annyira tömegesen azért a határon túlra nem jutnak, és a biztonság kedvéért bizony tartsuk magunknál az útlevelünket is. Igazuk alighanem a kiegyensúlyozott nézetekkel érvelőknek, az eurorealistáknak lesz: noha bármilyen határ megszűnése, akármilyen, emberek közti gát ledőlése egyértelműen pozitív jelenség, a beilleszkedés mégis nehezen képzelhető el probléma- és feszültségmentesen. A nyitott határok feletti kételyeink lehet, az apostolok érzéseihez hasonlítanak, akik előtt maga Jézus nyitotta meg a határokat. Jövőjüket tervezgetve valószínűleg nem sokat gondoltak Izrael határain túlra - míg Mesterük le nem rombolta előttük őket, amikor „így szólt hozzájuk: Menjetek el az egész vüágra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16, 15). Az új, egészen „a világ végéig” kiszélesedett tér természetesen ugyancsak sürgető kérdéseket vethetett fel bennük: hogyan, mikor és merre induljanak? Hogyan tehernek eleget Jézus óhajának, mely szerint mindenkik a földön „egyek legyenek, mint mi” (Jn 17,11)? A másodüt világháború után járta az az anekdota, mely egy tudósról szólt, akinek rendkívül izgága leánya volt. Mivel egyszer, mikor éppen sürgősen be kellett fejeznie egy tanulmányt, a kislány minduntalan megzavarta, a tudós elhatározta, hogy valami nagyon komoly feladattal fogja őt lefoglalni. Darabokra nyírt egy világtérképet, bevezette vele lányát a szomszéd szobába, hogy addig onnan ki ne jöjjön, míg újra össze nem rakta. így sem összpontosíthatott sokáig a munkájára, a kislány öt-tíz percen belül vissza volt, mutatva a sikeresen összerakott képet. Rögtön magyarázatot is adott: a térkép hátoldalán egy emberi arcot ábrázoló felvétel volt, azt sokkal könnyebben össze tudta rakni, így aztán összeállt a vüág is. Összerakni a vüágot - s manapság főleg Európát - tényleg lehetetlen „az emberi arc ösz- szerakása” nélkül, pontosabban a széttört emberi bensőé nélkül, melyet az arc képvisel. Európa ugyanis pontosan olyan lesz, amilyenek az európaiak lesznek, s a határok ténylegesen akkor szűnnek majd meg, amikör újjáépülnek a rég felégetett hidak. A tűzijátékok és az egyes országokat képviselő sátrak közt is tudatosítja az ember, hogy a megannyi változás keüős közepette is van valami, ami hála Istennek örökké állandó és megváltoztathatatlan, az egyetlen unió, mely szüárd alapokon áll, az emberi szívek uniója. A kézfogás eddigi rekordere az a Bül Richardson, egy korábbi amerikai elnökjelölt, aki 8 óra leforgása alatt 13 392 sze- méüyel fogott kezet. Meghaladta ezzel Roosevelt elnököt, aki 1907-ben egy nap 8513-szor nyújtotta a jobbját. A politikai személyiségeket leszámítva az abszolút győztes az indiai Yogesh Sarma, ki egy gazdasági nagyvásáron 1996-ban 31 118 személy- lyel fogott kezet. Ezek lehet, hogy nem voltak egyebek pusztán üzleti, politikai gesztusoknál, számító szimpátia- és kapcsolatszerzésnél. Ám ha én holnap a szentmisén testvéri őszinteséggel csak két-három hívőtársamnak nyújtok is kezet, máris elkezdtem építeni az európai uniót. Mégpedig Jézus e vasárnapi evangéliumbeli szavainak szellemében: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek.” (Jn 14,27) így aztán a legnagyobb optimisták éppen az említett eurorealisták, főként ha az esetleges fellépő nehézségek tudatában számolnak az élő Isten részvételével is, amint azt Jézus ígérte szintén az e vasárnapi evangéliumban: „Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké” (Jn 14,16). A szerző római katolikus pap Emlékezés egy szerzetes nővérre, aki egész életét a rászorultaknak szentelte, s még ma is vigasztalást nyújt Mi végre születni a földre? Etéria irgalmas rendi szerzetes nővér, akiről most szó lesz, nemrég távozott el az élők sorából. Tekintettel szerény s egyúttal mindig kedves és szolgálatkész egyéniségére, ezúton szeretnék megemlékezni róla, s idézni megpróbáltatások és sok esetben szenvedések közepette eltöltött életének egyes mozzanatait. KOHÁN ISTVÁN Etéria kedvesnővért (a szokásoknak megfelelően ugyanis így szólítottuk) gyerekkorom óta jól ismertem, mivel ugyanabban a községben születtünk. Még a magyarok alatt, ha jól emlékszem, a második világháború idejében lépett be az említett női szerzetes rendbe, amikor is az akkor ugyancsak magyar fennhatóság alá tartozó erdélyi Szatmár városban székelő rendi anyaházba került, ahol ápolónői képesítést szerzett. Utána a város kórházában teljesített szolgálatot a rend keretében. A második világháború után, mivel magyar nemzetiségűnek vallotta magát, a felettes szerzetesi hatóságok Budapestre helyezték, ahol ugyancsak a rend tagjaként az egyik budapesti kórházban végezte feladatait. Itt sem maradt azonban sokáig, a politikai változások következtében a szlovákiai Komáromba helyezték, ahol a szerzetes rendek 1950-ben történt feloszlatásáig ugyancsak kórházi szolgálatot teljesített. Ettől kezdve sorsa megpecsételődött. A többi szerzetes nővérrel együtt hol mezőgazdasági üzemekben, hol pedig gyárakban, sokszor rendkívül nehéz, sőt megalázó körülmények között dolgozott, ám szerzetesi fogadalmához mindvégig hű maradt. A politikai légkör enyhülése következtében végül az egyik hazai szellemi és testi fogyatékosok otthonába került, ahol aztán egészen nyugdíjba vonulásáig ápolónővérként dolgozott. Élete alkonyán egy nyugdíjas nővérek otthonául szolgáló kolostorba került, s ott élt egészen haláláig. Még dolgozott, amikor egy alkalommal rokoni látogatásra szülőfalunkba érkezett, s mert nagy tisztelője voltam, úgy határoztam, felkeresem. Szomorúan mesélte az intézetben szerzett tapasztalatait. Többekkel együtt egy szellemileg és testileg teljesen fogyatékos leányt is gondozott, aki még beszélni sem tudott, és sajnos még a szülei sem látogatták, ahogy ő mondta, talán bánatukban. Teljesen érthető, hogy a leányka minden tekintetben az ápolónővérkék segítségére volt utalva, ők etették, ők tették tisztába, mosdatták, vagyis minden szempontból a szerzetesi fogadalmuknak eleget téve gondoskodtak róla. Történt egy alkalommal, hogy amikor Etéria nővér az esti órákban befejezte a leánnyal kapcsolatos teendőit, hirtelen egy másik szobába hívták, s a használt egészségügyi kesztyűt az ágy melletti asztalkára helyezve szaladt dolgára, azzal a tudattal, hogy rövidesen visszatér, s elrendezi a még elrendezni valókat. Amikor azonban visszatért, nagy meglepetésére és félelmére a kesztyűt már nem találta az asztalkán. Mindent átkutatva, majd pedig a jelekből ítélve arra a meggyőződésre jutott, amit egyébként a tények is igazoltak, hogy a leányka a kesztyűt bizony elfogyasztotta. A leányt azonnal a legközelebbi kórházba szállították, ahol csak súlyos nehézségek árán tudták megmenteni az életét. Mivel az intézet lakói semmiféle munkára nem voltak alkalmasak, mind egészségügyi, mind pedig lélektani szempontból igyekeztek szabad idejüket a lehető leghasznosabb módon kitölteni. A legtöbb esetben az intézetnek erre a célra megfelelően kialakított udvarán sétálgattak, játszadoztak vagy tornáztak velük. Történt pedig egy alkalommal, hogy az intézet egyik fiú lakója kiszaladt a csoportból, egy jókora követ vett a kezébe, majd megcélozva a kedvesnővért, a követ teljes erejével elhajította. Csodával határos, hogy tette tragikus balesettel nem végződött. Sok mindent elmondott nekem annak a látogatásnak az alkalmával a nővér. Akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, vajon őmit gondolhat, miért kellett ezeknek az emberi tulajdonságokkal alig rendelkező lelkeknek megszületniük. Hirtelen támadt kételyemet hangosan is kifejtettem. A nővérke szelíd mosollyal csak ennyit felelt: „Istennek minden teremtményével terve van e földön. Senki sem születik hiába. Ezek a lelkek, akiknek gondviseléséből én is ki- vehetem a részem, talán éppen azért jöttek e világra, hogy sok más rendbéli társnőmmel együtt valódi, Istennek ajánlott munkát végezhessek, meg hogy meséljek róluk, mint most tettem, hogy elgondolkoztassák az embereket, mint most tégedet, hogy másként nézzenek önnön életükre, hogy emberinek lássák, amit embertelennek hittek...” Jóllehet a beszélgetés évekkel ezelőtt történt, úgy érzem, talán még soha nem volt annyira időszerű, mint éppen napjainkban. Éppen ezért adom közre most, hiszen nem véletlen az sem, hogy mesélt nekem a kedvesnővér, s gondolatait biztosan nem egyedül nekem szánta. Figyeljünk egymásra, becsüljük, amink van, az életünket, az egészségünket, élő és élettelen környezetünket, a történeteinket. És ez nem csak a vallásos embereknek szól. KOPERTA Jótékonyság Deákin OLVASÓI LEVÉL A Deáki Magyar Nevelési Nyelvű Óvoda mellett működő szülői munkaközösség 2004. április 24-én jótékonysági bált szervezett a deáki kultúrház nagytermében, melynek bevételét a helyi magyar óvoda javára fordítják. Ahogy az óvoda igazgatónője, Vankó Terézia elmondta, konkrétan egy olyan, a lúdtalp kialakulásának megelőzését szolgáló egészségügyi eszközt szeremének vásárolni rajta, amely a gyermekek egészséges fejlődését segítené. A bál sikeréért ez úton szeretnénk köszönetét mondani minden kedves szülőnek, falunk vállalkozóinak, a polgármesternek, az óvó néniknek és mindenkinek, aki hozzájárult a sikerhez. A jövőben is tervezünk hasonló jótékonysági rendezvényeket, hiszen az üyenek nélkül már szinte elképzelhetetlen a megmaradás. Főleg a magyar óvodáknak nagy segítség ez, mert az illetékesek általában minden területre gondolnak, csak sajnos az óvodákról feledkeznek meg mindig. Bízzunk a jobb jövőben és a jóakaraté emberekben. A deáki magyar nevelési nyelvű óvoda nevében: Csicsman Éva szülő MONOLOG Horgolt kesztyűt viselt PÉTERFI SZONYA Tapsolnak a reformerek, nehéz milliók megtakarításáról beszélnek anélkül, hogy tudatosítanák, túl nagy árat kell fizetni a sikerért. Nem nekik, hanem a társadalom peremére szorultaknak. Például annak a lakótelepünkön élő magányos néninek, aki a minap az utcán esett össze, s a helyszínre érkező orvosok már nem tudták megmenteni. Tulajdonképpen nem nagyon ismertem, bár ha jött velefti szemben, biccentéssel köszöntöttem. Talán csak azért, mert valaha az újságárusnál ő is Új Szót vásárolt. És egyszer, amikor gipszben volt a keze, a táskáját vittem egy darabon. - Itt halt meg, ezen a pádon, egyik horgolt kesztyűjét a kezében tartotta, a másik a földre esett. Most is ott van - mutatta a helyet az újságárus, majd közreadta mindazt, amit tudott. - A boltba menet néha leállt beszélgetni. Évekkel ezelőtt vidáman arról ábrándozott, hogy félretett pénzükön a párjával elutaznak a tengerhez. Mert egyszer látni akarják... Aztán a bácsi hirtelen meghalt, az összekuporgatott pénzt elvitte a temetés. A néni arcáról pedig eltűnt a derű, egyszer szomorúan mesélte, alacsony nyugdíjából nem engedheti meg magának, hogy újságot vásároljon. Sokáig nem láttam, majd amikor tavaly ismét erre tipegett, rákérdeztem hogylétére. Mesélte, szív- és cukorbeteg lett, hónapokig kórházban kezelték, mégis egyre gyengül. Néhány héttel ezelőtt kora reggel a kukák környékén figyeltem fel rá. Imbolygóit, pedig részeg biztosan nem volt. Szólon- gatni kezdtem, de lehajtott fővel elsietett. Másnap megállt a stand előtt és szemlesütve mesélte, éhes volt. Mert ha kifizeti a lakbért, a villany- és a gázszámlát, megveszi a legolcsóbb tisztálkodási és mosószereket, a havi lisztet és krumplit, néhány zacskó teát, olykor a levesnek való csirkehátat, már csak napi három darab kiflire marad pénze. Megvonták tőle a több mint kilencszáz koronás diétapénzt, s ha majd újra megítélik, a havi 500 koronával nem sokra megy. Ezért most orvoshoz sem jár, szégyenkezik amiatt, hogy nincs 20 koronája az illeték befizetésére. Meg aztán hiába is írná fel a szakorvos a térítésmentes gyógyszereket, nincs pénze a, recept kiváltására sem. Hetek óta táskájában tartja a kórházi beutalót, ahová ugyancsak azért nem mehet, mert nem tudja kifizetni a napi 50 koronát. A boltba menet csuklott össze. A pénztárcájában öt korona lapult. Egy horgolt kesztyű maradt utána...
