Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)

2004-05-11 / 107. szám, kedd

ÚJ SZÓ 2004. MÁJUS 11. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ DE MORGEN Kiábrándító képet festenek az Európai Unióval kapcsola­tos lelkesedésről, illetve annak hiányáról az Európai Bizottság legutóbbi közvélemény-kuta­tásai: a belgák nem lelkesed­nek az EU-bővítésért, az euró­paiak pedig az európai parla­menti (EP) választásokért. A flamand lapban közölt ered­mények szerint a belgáknak csak a 38 százaléka támogatja az EU-bővítést, miközben 49 százalékuk elutasítja. A lap ál­tal megszólaltatott szakértő szerint mindez azt mutatja, a politikusok nem magyarázták meg kellőképp a lakosságnak a bővítés jelentőségét, s azt sem, hogy az ehhez kapcsolódó fé­lelmek (például hogy a kelet- közép-európaiak tömeges be­vándorlása miatt sokan elvesz­tik majd munkahelyüket) alap­talanok. Egy másik Eurobaro- méter-felmérés azt mutatja, a bővítéstől függetlenül minden korábbinál alacsonyabb rész­vételi arány várható az Európai Parlament júniusi újraválasztá­sakor. A szervezet 25 tagorszá­gában az átlag jócskán 50 szá­zalék alatt lesz, egyébként nagy eltérésekkel: Magyaror­szág például a szavazni akarók élcsoportjában van a maga 47 százalékos becsült részvételi arányával (a legmagasabb szám a görögöknél várható, 66 százalék), ám például az ész­teknél csak 21, az osztrákoknál és a briteknél 23, a cseheknél pedig csak 24 százalék körül várható a részvételi arány. Egyes szakértők azt remélték, hogy a bővítés nyomán az EU- állampolgárok jobban érdek­lődnek majd a szervezet iránt, s ez növelni fogja a szavazási részvételt. Azonban a közvéle­mény-kutatás szerint éppen az új tagországok azok, ahol a la­kosság a legkevésbé akar el­menni voksolni: míg a „régi” tagállamoknál a szavazópolgá­rok 50 százaléka tervezi, s ezen belül 34 százalék mondja biz­tosnak részvételét a választá­son, addig ez az arány az új tagországokban 44 és 32 szá­zalék. Ezt egy illetékes azzal magyarázta, hogy az emberek éveken át ábrándoztak a be­lépésről, s most, hogy bent vannak, érthető módon egy kis csalódást éreznek. Mások vi­szont azt hangsúlyozzák, az EU-politika részletei nem ér­deklik az embereket. Sohasem „paktál le” azokkal a művészekkel, akik lepaktáltak a kommunistákkal Miért nem olvasnak több művet Márai Sándortól? A Duna Televízió EU-csat­lakozással kapcsolatos élő adásában (2004. április 30.) a riporter kérdésére, hogy mit szólok a Kassán felállítandó Márai Sándor- szoborhoz, az idő rövidsé­ge miatt tettem egy pár szavas megjegyzést, mely szerint örülök, hogy Márai Sándornak végre a méltó helyen, vagyis szülőváro­sában is lesz szobra. HUNÍÍK PÉTER Mivel az említett műsorban szi­gorúan megszabták az egyes vá­laszadók számára az időkeretet, most szeretném pontosítani és kie­gészíteni válaszomat a témával kapcsolatban. Amikor Varga György kassai magyar főkonzul néhány évvel ezelőtt javaslatot tett. a városban felállítandó Márai-szoborra, lelkesen üdvözöltem a kezdemé­nyezést, és 2003 tavaszán kálatait (pályázat kiírása, a győztes pályamű kiválasztása) vé­gezte. Elismerem, nem tudtam olyan aktív tevékenységet kifejteni a bizottságban, melyet saját ma­gamtól elvártam volna, ezért nem is lepődtem meg azon, hogy haza­térvén már nem találtam a nevem a szervezőbizottság tagjaié között. Annyit azért talán megérdemel­tem volna, hogy az „új” szervezők legalább értesítenek, hogy a to­vábbiakban már nem számolnak velem. Mivelhogy néhány hírt a hazai és külföldi sajtóban sikerült elhelyeznem a szoborállítással kapcsolatban, s magánadomány formájában egy kisebb összeggel én is hozzájárultam a szobor elké­szítéséhez. — És most következik a legfonto­sabb megjegyzésem: továbbra is fenntartom azt a kijelentésemet, hogy őszintén örülök annak, hogy végre „méltó helyen”, vagyis az író szülővárosában is lesz szobra a ma­Már nem találtam a nevem a szervezőbi­zottság tagjaié között. én is egyike lettem annak a három személynek, ciki elkezdte szervezni a gyűjtést a szobor felál­lításához. 2003 őszén huzamo­sabb időre külföldre távoztam, így már nem kerültem be abba a szűkebb „csapatba”, amely a szo­bor felállításának végleges mun­gyar és a világirodalom eme nagy alakjának. A beérkezett pályaműve­ket, sajnos, nem láthattam. Leg­utóbbi kassai látogatásom idején, amikor Josef Císarovsky cseh festő Márai Sándor emlékére alkotott kol­lázsait mutatta be, a vendég meg­kérte a szervezőket, mutassák meg neki a beérkezett pályaműveket. A bizottság egyik tagja erre ellent­mondást nem tűrő hangon közölte a cseh mesterrel, hogy ő (Josef Cí- sarovsky) megnézheti a beérkezett alkotásokat, de Huncík Péter nem. Nem láttam tehát a pályaműveket, így cseh elvi síkon szólhatok hozzá ahhoz a vitához, melyet Hushegyi Gábor indított el az Új Szó hasábjain 2004. április 30-án. Szeretném leszögezni, teljes mértékben egyetértek Hushegyi Gábor érvelésével a felállítandó szobor alkotójával kapcsolatban. Márai Sándor életpályájával, műveivel, filozófiájával egyér­telműen megválaszolta azt a kér­dést is, kinek, milyen embernek kellene, kellett volna megalkotni a szülővárosában felállítandó szo­borművet. Márai sohasem „paktál le” azokkal a művészekkel, alko­tókkal, akik lepaktáltak a kommu­nista rendszerrel. Legutóbbi buda­pesti emlékkiállításán láthatók azok a dokumentumok is, melye­ket Illyés Gyulával kapcsolatban vetett papírra. Kevéssé ismert do­log, de Márai még Illyésnek sem tudta megbocsátani, hogy „stan­dard” kapcsolatokat tartott fenn a Kádár-rezsim embereivel. Ha tehát valóban a Márai iránti tisztelet volt a szervezők fő indíté­ka, akkor újra kellett volna olvasni­uk Márai írásait, mielőtt kiválasz­tották azt az embert, akit végül megbíztak a szobor elkészítésével. VISSZHANG Túl nagy teher volna a tandíj Az Új Szó május 6-i számában Kifütyülték a minisztert címmel megjelent tudósítás elolvasása után úgy gondoltam, itt az ideje, hogy tollat ragadjak, és egypár tisztázatlan dolgot tisztázzak. Jó­magam is pozsonyi magyar egye­temista és a sztrájkbizottság egyik tagja vagyok. Ott voltam, amikor a diákok sztrájkbizottsága megala­kult; ezért a dolgok tisztázása ér­dekében (nem pedig reklámként) szeretnék néhány dolgot leírni tes­tületünkről. 1. A diákok sztrájkbi­zottsága független, diákokat tö­mörítő szervezet, amely a Diákta­nács képviselőinek jóváhagyásá­val február közepén alakult - vála­szul a felsőoktatási törvény terve­zete ellen, amely nagyon sok je­lenlegi és jövőbeli hallgató (ma­gyar diák) számára is beláthatat­lan következményekkel járna. 2. Hangsúlyoznom kell, független testület vagyunk, nem tartozunk semmiféle politikai párt befolyása alá, nem kapunk semmiféle anya­gi támogatást egyetlen párttól sem, ezért nem értem Szakszón Norbertnek, a Diákhálózat ve­zetőjének szavait, melyek szerint mögöttünk olyan csoportok áll­nak, amelyeknek valamiféle célja­ik (politikaiak is) vannak. 3. A tüntetést, a plakátokat és a többi dolgot saját pénzünkből finanszí­roztuk, valamint támogatást kap­tunk Belgiumból, az ottani diák- szervezetektől. 4. A tüntetés meg­rendezése előtt több külföldi társ- szervezet levelét is megkaptuk, egyebek között Ausztriából, az USA-ból, s támogatásukról bizto­sítottak bennünket. 5. A mi szer­vezetünk tagjait egyszerű mun­kásemberek gyermekei alkotják, akik nem értenek egyet a jelenlegi törvénytervezettel, és akik sza­badidejükben küzdenek egy, a szegényeket és a középréteget tá­mogató felsőoktatási reform meg­születéséért. Úgy érezzük, a tandíj bevezetése és a törvényjavaslat je­lenlegi formája nem elfogadható, mivel mind a szegényréteg, mind a középréteg számára az egyete­men való tanulás megszűnését je­lentené. A cikk elolvasásakor na­gyon megdöbbentettek a Diákhá­lózat elnökének szavai, mert szer­vezetünk megalakulása óta kon­zultálok magyar diákokkal, akik teljes mértékben egyetértenek cél­jainkkal, és a május 5-i tüntetésen is nem egy szlovákiai magyar diák vett részt. Az Új Szó szerint mint­egy 500 (több külföldi lap szerint körülbelül 1000) fiatal tüntetett, és úgy érzem, hogy a vizsga- időszakot megelőző héten, amikor a hallgatók beszámító írásbeliket írnak, ezt a számot sikernek te­kinthetem. Kérem, engedjenek meg még egy gondolatot: engem a szüleim mindig a jóra, az emberek segítésére neveltek, ezért döntöt­tem úgy, hogy belépek ebbe a szervezetbe, mert úgy érzem, hogy nem minden diák szülei ke­resnek százezreket. Az országban „még” vannak egyszerű emberek is, akik gyárakban kétkezi munká­val keresik meg a pénzt, és akik­nek a gyermekei már most nehe­zebben birkóznak meg az egyete­mi oktatás költségeivel, és a tandíj bevezetése már túlzottan nagy te­her lenne számukra. Dienes Kálmán, a diákok sztrájkbizottságának tagja, a Szentgyörgyi Albert Diákklub alelnöke KOMMENTÁR A reformok „reformja” PÁKOZDIGERTRÚD Eredetileg már májustól kaphattak volna ösztöndíjat a rossz anyagi helyzetben élő családokban a középiskolás tanulók. Az oktatási minisztérium „szórakozottsága” miatt az első stipendiu­mokat csak szeptembertől kezdik fizetni, visszamenőleges ha­tállyal -júniustól. Érdekes módon a szociális ügyi tárca a rászo­ruló alapiskolásoknak is adna ösztöndíjat, persze, a tanulmányi előmeneteltől függően. Mintha Eudovít Kaník miniszter is most tudatosította volna, reformjainak olyan vesztesei is vannak, akik állami segítség nélkül még a tanulás lehetőségeivel sem élhetnek úgy, mint a szerencsésebb helyzetűek. ígéret tehát lenne, kérdés, müyen lesz a megtartása. Ha hasonló, mint a középiskolásoknak ígért ösztöndíjak folyósításának esetében, akkor csak megerősí­tést nyer a sokak által hangoztatott állítás: a reformok hatékony­ságát rontja a körülöttük tapasztalható kapkodás. Sok esetben az átgondolatlanságuk. Azok az újnyugdíjasok is az ösztöndíjra vá­ró iskolásokhoz hasonló helyzetben vannak, akik az utóbbi hóna­pokban kérvényezték az öregségi járadékot, de a megítéléséről szóló határozatot még nem kapták meg. Az ellenzék szerint ez a kaotikus helyzet a kapkodó törvényalkotás következménye; a társadalombiztosító illetékesei úgy látják: főképp az a baj, hogy alkalmazottaik egyszerűen nem győzik a kérvények feldolgozá­sát. Alig fogadták el ugyanis az új törvényt, máris hatályba lépett az előzőnél hosszadalmasabb ügyintézést kívánó nyugdíjkisza­bási rendszer, és erre a váltásra a hivatalnokok alig tudtak felké­szülni. Ennek a következménye, hogy nem kevés az olyan új­nyugdíjas, aki - tartalék híján - a még meg sem ítélt járadékának terhére kénytelen kölcsönözni. A szociális ügyi minisztérium és a társadalombiztosító nekik ajánlja, hogy kéijenek segélyt. Amit majd vissza kell fizetniük. A cinizmus netovábbja. A fenti példák azt a szomorú valóságot tükrözik, hogy fölöttébb csikorog a re­form gépezete, és ennek következményeit az állampolgár kényte­len elfogadni. Az a polgár, aki hangosabb zokszó nélkül bele­törődik a reformok gyors ütemébe, talán a zűrzavaros közigazga­tási viszonyok mielőbbi rendeződésének reményében. Néha már- már fölfoghatatlan, hogy reménye miből táplálkozik, mikor lép- ten-nyomon azt tapasztalja, elméletileg a közigazgatási, önkor­mányzati, oktatási, nyugdíj-folyósítási rendszer jobbításának cél­jával megfogalmazott reformokból olyan összevisszaság keletke­zik, amiből nehéz kikeveredni. A rendteremtés pedig általában újabb tűzoltó intézkedésekkel jár, s ez újabb pénzeket emészt fel, az adófizetők terhére. Lásd a munkanélküliség-csökkentő admi­nisztratív intézkedések, a szociális segélyek lefaragásának hatá­sát. Az ezek nyomán kialakult feszültség enyhítése is pénzbe ke­rül, és valószínűleg többe, mintha eleve jobban törődnének a re­formok gépezetének olajozott működésével. JEGYZET Egy kis csúsztatás PÉTERFI SZONYA A napilapok egymás után köz­ük az idén már negyedszer megváltozott gyógyszeráijegy- zékeket és egyben Rudolf Za- jac egészségügyi miniszter dicsszólamait arról, hogy re­formja mekkora megtakarítást hozott. A kórházba utalt és or­vosságra szoruló beteg viszont csak ámul, hiszen az állítóla­gos , jóból” vajmi keveset ész­lel. Látja viszont azt, hogy né­hány napon belül azért zsup- polják ki, mert valahol valakik megszabták, egy-egy diagnó­zissal hány napig kezelhetik. Tény és való, nem tiltakozik és nem vallja be, ha továbbra sem érzi jól magát, ha fájdalmai nem szűntek meg, legfeljebb enyhültek egy kissé, hiszen a napi 50 koronás kórházi illeték - főleg a kispénzű számára - komoly érvágás. Az orvos min­dezt tudja, általában tisztában van betege áüapotával, anyagi helyzetével is, s a lelkiismere- tesebbje nehezen viseli az egészségügyben bevezetett ta­karékossági intézkedéseket. Amelyek egyben azt jelentik, hogy nem kezelhet a legkor­szerűbb módszerekkel. Nem beszélhet róla, de köztudott: naponta alaposan meg keü fontolnia, mivel, mennyiért gyógyítja az idősebb, illetve a fiatalabb beteget. És mert a kórház nem termelhet adóssá­got, neki kell eldöntenie: küld- heti-e drága kivizsgálásra a ko­rosabbat, adhat-e drága gyógy­szert a nyugdíjasnak, vagy az csak a fiatalabbnak dukál?! A patikába járó betegek is egyre nagyobb kételkedéssel fogad­ják a miniszter által bejelentett „masszív” gyógyszerárcsök­kentést. Igaz ugyan, hogy né­hány szer ára megváltozott, ám a leggyakrabban szedett orvosságok vagy megdrágul­tak, vagy ezeket az egészség- biztosító nem téríti. A minisz­ter szerint mindez azért van, mert akadtak fránya gyártók, akik nem voltak hajlandók en­gedni az árakból. Holott az eredeti készítményeket előálü- tó külföldi társaságok csak a még szabadalommal védett or­vosságokat forgalmazzák vál­tozatlan áron, amely mellesleg jóval alacsonyabb, mint Euró- pa-szerte. Tisztában vannak azzal, hogy azokért a régebbi, hatékony gyógyszerekért, amelyeknek van generikus vál­tozatuk, kevesebbet kérhetnek, s ezt meg is teszik. A betegek anyagi helyzetét figyelembe véve esetenként hajlandóságot mutatnának az eredeti, tehát a legkorszerűbb gyógyszerek árának csökkentésére is, de tudják: a miniszter által beve­zetett, orvosságonkénti fix hozzáfizetés miatt a betegek költségtérítése egyáltalán nem változna, kevesebbet csak az egészségbiztosítók fizetnének. Megkérdezi-e valaki: hol itt a beteg érdeke? Mobilvilág (Lubomír Kotrha rajza)

Next

/
Oldalképek
Tartalom