Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)
2004-05-07 / 105. szám, péntek
12 IZVILÁG ÚJ SZÓ 2004. MÁJUS 7. ÍZ LET Ne minna egy KV-t? GRENDELÁGOTA Ahhoz képest, hogy akadt olyan rokonom, aki már háromévesen rendszeresen felhörpintette a presszókávé maradékát szülei csészéjéből, későn kezdtem fogyasztani ezt az állítólag serkentő italt. Az illatát mindig is szerettem, de nagyon nehezen jöttem rá az ízére. Cukor nélkül keserű volt, cukorral meg elviselhetetlen - legalábbis minden ízlelőbimbóm tiltakozott ellene, én meg nem tiltakoztam ellenük, nem hadakoztam velük. Ha nem, hát nem. Még tejszínhabbal sem. Azt, hogy cappuccino is van a vüágon, meg bécsi kávé, nem is sejtettem, annyit tudtam, hogy van presszó meg dupla meg forrázott, ez utóbbit mi löttyintett kávénak nevezzük mind a mai napig, jó esetben mákosnak, s lehet, hogy nagyobb figyelmet szentelünk neki, ha megtanulunk jósolni a zaccból. Ma is csak és kizárólag udvariasságból fogyasztom el, nehogy megsértsem, aki nemcsak az illatozó alapanyagot, hanem a szívét is beleadja, ráadásul török kávénak nevezi, mert életében nem ivott még török kávét, a törököket legföljebb hírből ismerte, Gárdonyi Géza révén, de az Egri csillagokban nem a kávé, hanem a gulyás meg a szurok volt a nyerő. Hiába győzködtek egyetemista koromban, hogy a kávé ébren tart, hajnalig is képes leszek tanulni, próbáljam csak ki. Kipróbáltam, és nekem lett igazam, éjfél tájt már az igazak álmát aludtam a vaskos spenót (a hatkötetes irodalomtörténet) vagy a még vaskosabb Akadémiai nyelvtan fölött. Akkor még az éhgyomorra cigi-kávé párosítást sem találtam különösebben vonzónak, bár abban az időben még nem okozott gondot az utolsó percben kirúgni magam az ágymelegből, gyors zuhany, és rohanni előadásra, gyakorlatra. Egyszer csak, hogy, hogy nem, azon kaptam magam, egyre több kávét fogyasztok. Első igazi munkahelyemen versengtünk, ki iszik több kávét. Nem is akármilyet. Jó sűrűt, olajosat, hadd maija ki alaposan a gyomrunkat. És persze éheztünk, mert fontos emberek voltunk, akik olyan fontos munkát végeznek, hogy inkább kivégzik az egészségüket, mintsem délben fél órát szakítsanak arra, hogy leülnek, és megesznek egy ebédet. Nem bekapnak, rágás nélkül nyelnek, hanem, mint ahogyan az az emberhez méltó, megadják a módját. Nem ez volt a divat, és bár öltözködésben sohasem igyekeztem követni - se arcfestés- és mázolásban, de még frizurában sem -, ennek nem tudtam - vagy nem akartam - ellenállni. Reggeli helyett kávé, délelőtt, tízórai helyett kávé, ebéd helyett kávé, uzsonnára kávé. Kávé helyett kávé. Ma már, hála többrendbeli betegségeimnek, lazán nemet mondok a Ne minna egy KV-t? (lásd Holló Színház) kérdésre, úgy teszek, mintha egészséges életmódot folytatnék, és a kávéházban is inkább a százszázalékos mű gyümölcslevet fogyasztom. Gyermekkorom ízvilága - újságba írók asztala Kákabélű malackodó s a tyúkudvar B.MÁNYA ÁGNES Minden túlzás nélkül mondhatom, nagyon szép gyerekkorom volt, köszönet érte a szüleimnek és a nagyszüleimnek - na jó, azért a húgomnak is. Annyit alhattam (persze, csak akkor, ha nem kellett óvodába, iskolába menni), játszhattam, olvashattam, amennyit csak bírtam. Ha valami ezt az idillt beárnyékolta, az az evésre való folytonos unszolás volt, amely elsősorban nagyanyáim részéről jelentkezett. Vékony dongájú gyerek voltam (na, most aztán sokan, akik felnőttként ismernek, néznek egy nagyot), ahogy mifelénk mondják, amolyan „kákabélű”, ettem én, csak hát sosem annyit, hogy az látszott volna (ó, boldog gyerekkor!). Szerettem a palacsintát, a párolt buktát (mint minden rendes gyerek), a tojásos nokedlit és a borsólevest, de körülbelül itt véget is ért azon „rendes” ételek listája, amelyeket szó nélkül hajlandó voltam megenni. Az olyan borzasztó ízű, gyanús küllemű zöldségfélék, ételek, mint a paradicsom (bármüy „állapotban”), az ecetes-cukros lébe áztatott, fejét vesztett saláta vagy a tökfőzelék szóba sem jöhettek. Annál nagyobb kedvvel ettem (volna) az olyan „rendeden”, egészségtelen, fogrongáló és ezáltal gyerek közelébe sem való finomságokat, mint a cukorka nagyságúra darabolt és szemenként csomagolt törökméz vagy a macskanyelv. Anyukám - a húgommal együtt - még orvoshoz is elvitt, merthogy szerinte nem ettünk rendesen és eleget. Azóta sem tudom, hogy a belém pumpált B12-es injekciók vagy a serdülő, fiatal szervezet parancsszavára, de egyszeriben fene nagy étvágyam kerekedett. A kúra túl jól sikerült, mert az evéssel azóta nincs gondom - az egyik kedvenc időtöltésem. Annak ellenére, hogy anyukám szerintem nagyon is jól főz, inkább a nagymamáim főzt- jének, pontosabban az általuk kreált süteményeknek az édes emléke maradt meg bennem. Hatéves koromig apukám szüléméi laktunk, apai nagyanyám volt hát az első, aki megpróbált hatást gyakorolni a bimbózó ízlelőbimbóimra, nem sok sikerrel. Szegény, még a széltől is óvott, mielőtt vizet vagy valami mást ittam, ami esedeg hideg is lehetett, figyelmeztetett, hogy melegítsem meg a számban, a kedvenc Müácikomat meg a tejfölömet is előbb rendszeresen és módszeresen megmelegítette (szerintem inkább fölforralta, ehetedenné tette), mindezt a legjobb indulattal, nehogy az egyszem unokájának megfájduljon a torka. Hozzáteszem még, hogy annyi lágy tojást azóta sem ettem, mint életem első tíz évében. Nagyapám viszont mindig az én oldalamon állt, és gyakran csitította a mamát, hogy hagyjon már nekem békét, eszem én, ha akarok. Családunkban teljes az egyetértés abban, hogy olyan finom, ropogós pogácsát, mennyei pozsonyi kiflit, aranyló húslevest, amilyet szegény mama csinált, nem süt-főz senki. A kristálycukorba forgatott szalajkás süteményét viszont mi, unokák inkább csak a szánkban forgattuk, jobban örültünk, ha nap-hold sütit hozott. Anyai nagyanyám a hólabda és a négerpogácsa nevű sütemények gyártásában jár élen, de ő volt az, aki a hajdan szintén rossz evő húgomat megtanította enni: együtt habzsolták, borzalom, a lekváros meg a kakaós tésztát. Első komoly, a konyhaművészet terén elért sikerem nekem is a hét évvel fiatalabb húgomhoz kötődik. Mindentudó nagytesóként a megszokott kenyér helyett kiflit karikáztam le és sütöttem ki, majd „kodett” fantázianév alatt tálaltam Rékának, aki aztán egy szuszra föl is falta; jobban esett neki, mintha „csak” bundás kiflit evett volna. A „hazai ízek” mellett a barátnőimmel és az osztálytársaimmal (de azt hiszem, bízvást kijelenthetem: a kortársaimmal) együtt előszeretettel ittam az instant porból tej hozzáadásával mixelt hideg, banános italt, nyaltam a sárga-rózsaszín papírtasakba csomagolt, gyümölcsízű „sumenkát”, a hosszú, ceruzaszerű és sokszínű nyalókát; ettem kiskanállal vagy jobb híján anélkül a pudingport; a szám is ösz- szeragadt a tubusba csomagolt kakaós, karamelles ízű vagy natúr sűrített tejtől, vagy a gyártója után „stolverknek” becézett sokszínű, papírjába olvadt cukorkától; rágtam a leginkább Magyarországon kapható színes és gömbölyű „rágósorozatokat” vagy a szenzáció- számba menő fekete Negro meg a hazai rózsaszín Pedro rágót. Virágföldet, vakolatot, homokot, moslékot, uram bocsá’, tyúktracs- csot a legtöbb gyerekkel ellentétben én sosem kóstoltam; de azért mégsem lógtam ki a sorból, összeettem - ha tücsköt-bogarat nem is, de - sok furcsaságot. Az oviban például az óvó nénik és egymás figyelmét kijátszva fölcsipegettük az udvaron bőségesen termő papsajt kis, leginkább összegöngyölödött her- nyócskára hasonlító termését (?), még az sem riasztott vissza, hogy a tapasztaltabbak, okosabbak azt terjesztették, hogy kukac nő tőle a hasunkban. Hogy ez a papsajtevés mennyire általános óvodai divat volt, az is bizonyítja, hogy életem párja, aki abban az időben az ország egy másik szegletében gyere- keskedett, szintén bőségesen fogyasztott az ő ovijuk udvarán is gazdagon termő csemegéből. Később, kisiskolásként színes rágót gyártottunk: mivel a legtöbb kapható és hozzáférhető rágógumi egyhangúan fehér volt, a csavaros eszű ödetgazdát követve ki-ki belecsomagolt a rágójába egy, bármely színű ceruzából azon frissiben kitört hegyet, s pár perc intenzív rágózás után kész is volt az egyedi rágnivaló. Falusi gyerekként megadatott, hogy betegre ehettem magam zöldborsóval, sárgabarackkal („szóló szőlő” és „mosolygó alma” is termett, de ezek iránt valahogy nem éreztem akkora vonzalmat). A barackmagokat aztán a húgommal gondosan összegyűjtöttük, és egy idő után - mikor már a bennük lakó „lakó” megszáradt - megtörtük, és a káros voltuk felől teijengő hírük ellenére mi bizony megettük. Kisgyerek koromban gyakran sündörögtem az apai nagyapám körül. A nagyszüleiül malacot is neveltek, és „nagyapa-öregapa” mindennap, amíg az „emberi fogyasztásra kevésbé alkalmas” (túl kicsi, krumpliásáskor túlságosan összeszabdalt stb.) krumpliból futotta, főzött egy adagot a csocsának, ebédre. Sosem ettem azelőtt héjában főtt krumplit csak úgy, magában, de az ütött-kopott fazékban főzött és hasonlóan viharvert kannában feltálalt malackoszt láttán ehetnékem támadt. Attól a naptól kezdve aztán, amíg a krumpli tartott, minden etetéskor „malackod- tam”: meghámoztattam magamnak pár darabot. Nagy sikere volt nálam a kacsazsíros kenyérnek is, pláne, ha máj is került rá. Vagy hétéves lehettem, mikor szüleim a szomszédoknál helyeztek „letétbe” egy nagy karaj zsíros kenyérrel egyetemben. Már nem tudom, hogy keveredtem az Anni néni tyúkjai közé, csak egy biztos: egyikük szemet vetett rám, pontosabban a kenyeremre, és gyors mérlegelés után (kis gyerek + nagy szelet kenyér = könnyű préda) kikapta a kezemből a kenyeret, és elszaladt. Na, azóta tapasztalatból is tudom, milyen könnyfakasztó érzés, ha valakinek elviszi a tyúk a kenyerét. Gyerekkorom néhány kedvence - kekszek, csokik - nagy örömömre azóta is (csak egyre drágábban, de) kapható, remélem, unokáim is falni fogják csakúgy, mint anyukám „eurokompatibilis” kacsamáját. KONYHANYELVŐR Elmélkedés az „idétlen” virsliről és a „kedves” párkiról JAKAB ISTVÁN Nemcsak szívesen olvasott melléklete lett az Új Szónak az ízvüág, hanem készséggel ír is bele vagy éppen nyilatkozik a szerkesztőnek, az újságíróknak számos tollforgató - a legjobb költőinktől, íróinktól kezdve a szerényebb ké- pességűekig. Ennek nyilván több oka van. Egyik valószínűleg az, hogy ezek az emberek szeretik a gyomrukat. A másik: a melléklet vezetője és munkatársai ügyesen végzik szervezőmunkájukat. A harmadik: ez a téma a legtöbb emberhez „közel áll”, s a szükséges adatokért legfeljebb a konyhába kell „kiszállni”, illetve belépni, ugyanis a legtöbb helyen ott találhatók meg a szakácskönyvek. Egy kicsit szégyenkezve vallom be, engem még nem tudtak rávenni arra, hogy nyilatkozzam az ízvilág rovatának - valamiféle szemérem (lehet, hogy álszemérem) miatt: a főzési szokásainkba való belepil- lantást olybá vettem, mintha idegenek a fazekunkba néznének bele. Az ellen nem volt kifogásom, hogy a szerkesztő külön rovatban közölje azokat a nyelvművelő cikkeimet, amelyek konyhai témával kapcsolatban adnak nyelvhasználati tanácsokat, de attól viszolyog- tam, hogy családi konyhai szokásainkról szóljak. Ugyanakkor elismerem, hogy annak is van haszna, ha az ember másokat tájékoztat főzési tapasztalatairól. Lehet, hogy idővel én is megszabadulok ettől a gátlástól. Most sem az a cél adta kezembe a tollat, hogy a főzésről írjak, hanem az a tény, hogy a 2004. április 16-i számban nyelvi vonatkozású cikkek is megjelentek (12. lap). Persze, nem akarok „nekiesni” Tóth Ferencnek azért, mert a pária'jobban tetszik neki, mint a virsli. Ő ugyanis attól tart, hogy a nyelvészek, magyartanárok és mások elverik rajta a port, mert ez - szerinte - olyan, mintha a tyepláki, tramki meg a többi szlovák kölcsönszót propagálná. Hiszen a paridnak van magyar megfelelője: a virsli. A virsli szó magyarságáról egyezik a véleményünk; szinte a saját szavaimra ismertem nézetének kifejtésekor. Nyelvművelő előadásaimban én is hangsúlyozni szoktam: nem hiszem, hogy Árpád apánk virslit, reggelizett volna, mielőtt seregével nekivágott a Kárpátok hegyeinek, hogy hazát szerezzen népének. A virslit (magát a kolbászfélét is, nevét is) az osztrák sógorok közvetítésével ismertük meg. A név a nyelvészeti szakirodalom szerint a német Wurst (kolbászféle) kicsinyítőképzős származéka. A párky szót nem az új, hanem a még újabb hazában ismerte meg a magyarság egy (szerencsére) kis része: a Csehszlovákiához került néhány százezer ember. Lehet, hogy sok felvidéki magyarnak szimpatiku- sabb, mint a virsli; kisebb benne a mássalhangzó-torlódás, ezért a kiejtése is könnyebb. A magyarban szerkesztettség tekintetében a páros szavunk áll hozzá legközelebb, de megfelelője már csak azért sem lehetne, mert ez egy más kolbászfajtát jelöl nyelvünkben a debreceni páros (kolbász) szókapcsolatban. S azt se felejtsük el, hogy amikor a német virsli szót átvettük, a párky még ismeretlen volt - talán nem is csupán a csehiekhez vagy szlovákokhoz közel élő magyarok előtt, hiszen a nyelvészeti szakirodalom tanúsága szerint a szlovák nyelvben is ismertek a virsla, virstl'a, virsle, virstle (német eredetű, de talán magyar közvetítéssel is terjedt) alakok, csak éppen használatuk háttérbe szorult a párky későbbi elterjedése miatt. Senki nem tiltja meg sem Tóth Ferencnek, sem másnak, hogy a virsli helyett a párkit használja. Ám tegye! Hamarosan ráébred, hogy messzire nem jut vele. Csak a szlovákiai magyar vidék büféiben, éttermeiben adnak majd neki virslit, ha párkit kér. A határnak- legyen az bármilyen légies is - a másik oldalán, még a Szlovákiához közel eső falvakban is értetlenül néznek majd rá. Hasonlóképpen, mint a budapesti EMKE büfé pénztárosnője a (viccbeli?) felvidéki öreg szurkolóra, aki a futballmérkőzés után fiatalabb falubeliek társaságában betért oda, s párkit, horcsicát meg kiflit kért, mindehhez meg még malinovkát is. És ő csodálkozott, hogy Pesten nem tudnak magyarul. A fiatalok magyarázták meg, hogy a kiflin kívül virslit, mustárt és üdítőt kér útitársuk. A magyarban a virsli terjedt el a szóban forgó kolbászfélejelölésére; ez szótározott szavunk, tehát a nyelvterület túlnyomó részén ezt értik meg és használják. Persze, itthon bárki különcködhet. De minek!
