Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)

2004-04-29 / 99.szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 29. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 GLOSSZA Nekik szabad? KOCUR LÁSZLÓ A rendkívüli ügyek orosz mi­nisztere, Szergej Sojgu azt javasolta, büntessék meg azokat a meteorológusokat, akik rossz előrejelzést ad­nak. A visszaesőket pedig - lipsici keménységgel - zár­ják börtönbe. A meteoroló­gusok egyáltalán nem visel­nek felelősséget mondatai­kért! - mondta a keményke­zű miniszter. Kedves Sojgu Úr! Kérem, amint a szibériai árvízi hely­zet engedi, azonnal utazzon Szlovákiába. Az itteni politi­kusok egy része szintén nem visel felelősséget mon­dataiért, és eddig még senki nem javasolta, hogy ezért zárják őket börtönbe. Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha rajza) A globalizálódó világban csak egy egységes Európa lehet hatékony játékos Mégiscsak történelem TALLÓZÓ KURÍR Nagy felháborodást váltott ki Szerbiában egy bulvárlap­ban megjelent interjú, amely­ben egy állítólagos volt titkos­rendőr azt mondta, hogy „po­litikailag igazolt volt” Zoran Djindjics szerb miniszterelnök meggyilkolása. A férfi név nél­kül nyilatkozott, Dzsó kapi­tánynak nevezte magát. A szö­vegből kiderül, az illető tagja volt a Vörössapkás néven is­mert titkosszolgálati halálosz­tagnak (JSO), amelyet a Djindjics-gyilkosság után osz­lattak fel, mert kiderült, hogy parancsnokai érintettek a me­rényletben és más politikai bűntényekben. Közölte, hogy a vörös sapkások hamarosan egyenruhájukban jelennek meg a Djindjics gyilkosai felett ítélkező bíróságon. Félelem- keltő az a kijelentése is, hogy az osztag létezik, parancsnoka még mindig a merénylet értel­mi szerzőjének tartott Milorad Lukovics Legija, aki Szerbiá­ban van. A nyilatkozat vihart kavar Szerbiában, ahol még nem csitult a felháborodás amiatt, hogy a múlt héten az osztag hat egykori tagja meg­jelent a Djindjics-perben eljáró bíróságon a JSO jelképeit áb­rázoló pólókban. A médiák­nak nyilatkozó politikusok és ügyvédek jobbára azt a véle­ményt fogalmazzák meg, hogy az interjú - illetve a vö­rös sapkások egyre gyakoribb felbukkanása - kísérlet a mi­niszterelnök gyilkosainak re­habilitálására. Sokak szerint a hatóságoknak hivatalból kell reagálniuk, nem utolsósorban amiatt, hogy az interjúalany azt állítja, tudja hol van Legija. Többen egyetértenek a Djind­jics család jogi képviselőjével, Rank Daniloviccsal, aki szerint Szerbiában léteznek ma is olyan politikai és titkos­rendőri erők, amelyek helyén­valónak tartják a politikai el­lenlábasok meggyilkolását. Zarko Koracs volt miniszterel­nök-helyettes, a Djindjics-gyil­kosság körülményeit vizsgáló kormánybizottság egykori el­nöke szerint az interjú megte- tézése az elmúlt hetekben kez­dődött nyilvános kampány­nak, amelynek célja a me­rénylők rehabilitálása. Játsszunk el egy kicsit a gondolattal: mit válaszol­tak volna Anglia polgárai a kérdésre 1215 végén, mi fontos történt az ország­ban június 15-18-án? Mi­lyen választ adtak volna Franciaország polgárai ugyanerre a kérdésre, ha a dátumot 1789. július 14-re cseréltük volna? CSÁKYPÁL Az egyszerűség kedvéért felté­telezzük, hogy a hírek ugyan­olyan gyorsan tetjedtek, mint ma­napság. S tegyük hozzá, hogy Földnélküli János távolról sem volt a legjelentősebb angol ural­kodó, s 1789 júliusában a Bastille is majdnem teljesen üres volt, ra­bok nélkül, inkább az állami des- potizmus szimbólumaként néztek rá, mint valós börtönre. Az emberek válaszaikban bizo­nyára panaszkodtak volna a köz­állapotokra, elmondták volna személyes vagy közösségi problé­máikat, panaszkodtak volna a munkalehetőségek hiányára, ta­lán a felcserek kritikátlan munká­jára, az utak, a közlekedés állapo­tára is - s felhoztak volna való­színűleg még ezer egyéb, kétség­kívül létező problémát. Ám az em­beriség a Magna Charta Liberta­tum vagy a Nagy Francia Forrada­lom nélkül biztosan nem tartana ott, ahol napjainkban. A történel­met nem szabad a napi nehézsé­gek prizmáján keresztül megítélni - még akkor sem, ha tudjuk, hogy semmi sem fehér-fekete, a fenti történelmi események joggal vált­hatnak ki kritikát is. 2004. május elsején Európa sa­ját újraegyesítését ünnepli. Mind a 25 fővárosban annak a projekt­nek a sikerét ünnepük majd, amely egy Nagy Károly óta isme­retien szövetséget hoz létre. A vi­lág harmadik legnépesebb or­szágegyüttese születik meg, amely minden téren arányos részt kér magának a globalizálódó vi­lág ügyeinek intézéséből. Szlová­kia és Magyarország egyszerre válnak részeivé eme erős szövet­ségnek. Felemelő érzés részese lenni ennek a folyamatnak még akkor is, ha tudjuk, ez az esemény sem fehér-fekete, az integrációs 4 folyamat csakúgy, mint az EU ál­lapota, jogos kételkedő megjegy­zéseket is felvethet. Ne feledjük azonban, honnan jövünk. Az átlagpolgár számára valószínűleg nem jelent sokat, ha elmondjuk, most tűnik el véglege­sen a vasfüggöny - remélhetőleg a tudatunkból is. Kérdéses talán annak a mondatnak a súlya is, hogy most veszíti érvényét végle­gesen a jaltai egyezmény. Ha azonban mindehhez hozzá­tesszük, hogy néhány évtizeddel ezelőtt fejlettebb ország voltunk, mint egynémely jelenlegi EU-tag- ország, már talán jobban odafi­gyelünk az összefüggésekre. S ha megpróbáljuk kiteljesíteni a képet azzal, hogy a huszadik században kompország voltunk, amely min­dig annak a nagyhatalomnak a bűvkörébe került, amelyik éppen erősebb volt Közép-Európában, talán még plasztikusabbá válik a kép. Természetesen nem saját akaratunkból tettük mindezt: ne feledkezzünk meg a különféle munkatáborokról, az át- és kitele­pítésekről, az osztályellenségek­kel telt börtönökről, és arról sem, hogy a határokon gyakran a me­nekülni akarók után is lőttek. Nem szabad elfeledkeznünk a ha­lottakról, a terror több százezer áldozatáról, az emberi szabadság mártírjairól. S nem szabadna megfeledkeznünk a saját kisebb- nagyobb kollaborációinkról sem. Az európai politikusok második világháború utáni generációja az előtt a dilemma előtt állt, úgy vi- gyék-e tovább az európai történel­met, mint addig tették, amikor minden generációnak meg kellett vívnia a saját háborúját - vagy megpróbálnak létrehozni valami mást, minőségileg újat. Európá­nak szerencséje volt: erős ameri­kai támogatás mellett olyan sze­mélyiségekkel is rendelkezett, akik nemcsak megértették a kor parancsát, hanem képesek voltak az eszmék hiteles hordozóivá is válni. Mi, európaiak, sokat kö­szönhetünk Schumannak, Adena- uernek, de Gasperinek is. Az európaiak néhány száz évvel ezelőtt azért lehettek a világtörté­nelem előrevivői, mert műszaki­lag fejlettebbek és szervezetteb­bek voltak. A jelenlegi történet ar­ról is szól, ki milyen helyet szerez magának az egyre inkább globali­zálódó világban ötven, száz év múlva. Európa legnagyobb nem­zetei megértették, hogy ebben a versengésben külön-külön nincs esélyük. A globalizálódó világban csak egy egységes Európa lehet hatékony játékos. Európai partne­reinknek tehát szükségük van ránk, mint ahogy mi is rájuk va­gyunk szorulva. Kívül maradni egy ilyen folyamaton egyenlő len­ne a történelmi lecsúszással. Nincs tehát okunk arra, hogy kételyeink túllépjék az egészséges szintet. A legfontosabb döntési fo­lyamatok részeseivé válunk. S ha az európai bürokrácia néha az idegeinkre megy is, látnunk kell, hogy inkább a folyamat nem kí­vánt melléktermékéről, mint fő produktumáról van szó. A na­gyobb országok magasabb haté­konyságot szorgalmazó javaslata­it sem szabad olybá vennünk, hogy azok automatikusan ellenté­tesek a kis országok érdekeivel. Az ő problémáik előbb-utóbb megjelennek nálunk is, sikereik számunkra is húzóerővé válhat­nak. A szolidaritás eszméje fontos lesz a jövőben is, a mi régióink fejlődése is nagyban eme elv sike­res alkalmazásától függ. Az EU-tagság természetesen nem oldhatja meg minden gon­dunkat egyszerre. Türelmeseknek kell lennünk, ki kell használnunk minden lehetőséget, amelyet ez a folyamat kínál nekünk - s legfőképpen, továbbra is kemé­nyen kell dolgoznunk. Saját sor­sunk alakulásáért nemcsak most, a jövőben is elsősorban mi le­szünk a felelősek. Jó érzés, hogy esélyt kaptunk, hogy részesei lehetünk ennek a folyamatnak. Bizonytalanságra akkor volna okunk, ha ez másként volna. Ám tagokká válunk, így a helyes. Használjuk ki a lehetősé­get. A szerző az integrációért fe­lelős miniszterelnök-helyettes KOMMENTÁR Vicc, Vámbéry városában TÓTH MIHÁLY A magyar gimnázium Dunaszerdahelyen Vámbéry Ármin nevét viseli. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a város ápolja a tudós emlé­két, aki zsidó létére világgá indult, hogy hozzájáruljon nemze­tünk és nyelvünk eredetének feltárásához, hanem azt is jelenti, hogy a szlovákiai magyarokra is érvényes, amit néhány napja, a holokauszt 60. évfordulóján Móse Kacav izraeli áUamfő mon­dott: Magyarországon nincs hivatalos antiszemitizmus. Nem tu­dok héberül, de a zsidó állam köztársasági elnökének beszédét hallgatva azt is hallani véltem, hogy a mondat végén leviszi a hangsúlyt, és hozzáteszi: de... Kacav köztársasági elnök udvarias volt Budapesten, így vendég­látóinak csak alig érezhetően adta tudtára, hogy a mételyt nem sikerült teljesen kiirtani. Az országos politika szereplői között va­lóban csak elvétve akadnak zsidózók. Nem mindenkinek volt ugyan politikai gyerekszobája, azt azonban úgyszólván már mindannyian tudják, hogy az antiszemitizmus a 21. században jobb körökben szalonképtelen. Valószínű, hogy Dunaszerdahelyen kevés az olyan városi vezető, aki magyarként nem szégyenkezik amiatt, ami 1944-ben a város lakosságának legalább egyharmadát kitevő zsidósággal történt. Ennyit a hivatalos antiszemitizmusról. A nemhivatalosról pedig csak annyit, hogy 2004 ápriüsában, napokkal az ország EU-taggá válása előtt, a Vámbéry nevet viselő gimnázium diáklapjában az alábbi találós kérdés jelent meg: Hogyan bujkáltak a háború alatt a zsidó gyerekek? A válasz: Ajtón be, kéményen ki. így állunk és nemcsak Dunaszerdahelyen a nemhivatalos anti­szemitizmussal. Pontosan ugyanaz a helyzet, mint Magyarorszá­gon, ahol egy-egy hivatalos izraeli küldöttség fogadásakor még azok is megtagadják zsidózásra nagyon hajlamos politikai szö­vetségeseiket, akik pedig máskor keresztény-nemzeti buzgalom­tól vezérelve egyébként szívesen összekacsintanak azzal a Csur- ka Istvánnal és azzal a Bencsik Andrással, akik hetilapjukban hétpróbás háborús bűnösök újra kiadott echt antiszemita irodal­mi „alkotásait” tukmálják olvasóikra. De szlovákiai magyar köz­életi emberek „szellemi termékei” is rendszeresen megjelennek csak szélsőségesen fajgyűlölőnek minősíthető magyarországi fo­lyóiratokban. Ennyit a nemhivatalos szlovákiai magyar antisze­mitizmusról. Ha politikai elitünk néhány tagján múlik, a duna- szerdahelyi magyar gimnázium akár Jaross Andor nevét is visel­hetné; nincs még tíz éve sem, hogy kezdeményezték annak a Ja- rossnak a rehabüitálását, aki a két háború között a szlovákiai ma­gyar párt vezetője volt, majd 1938 után avanzsált, és Horthy bel­ügyminisztere lett. Nevét a magyar holokauszt 60. évfordulóján így emlegették: a Jaross-féle zsidó névsor. Az ő irányításával ké­szült el a magyarországi zsidók lajstroma, így a csendőrök tud­ták, kit kell bevagonírozni. Há antiszemitizmusról van szó, a szlovákiai magyarnak is van min elgondolkodnia. JEGYZET Bérpolitika B. SZENTGÁLI ANIKÓ Több hete téma a politikusok fizetése. Emelkedtek. Egy szoftvermérnök erre azt mon­daná: na és? Az ő fizetése is emelkedett, és mégsem elége­dett, Ausztriában vagy Német­országban ezért a munkáért a dupláját kapná, egyévi bevé­telből házat vehetne... Csak­hogy ő a lakosok töredékét képviseli, a polgárok többsége pedig azt mondja: a politiku­sok fizetésére bezzeg van pénz, az iskolákra, egészség­ügyre, nyugdíjakra, botpénzre nem futja? Megreformálják az egész országot, az éhezőket tü­relemre intik, a fizetésüket meg 6200-zal emelik? Sokak­nak ennyi a havi bére, és nincs más választásuk, környékükön nincs jobban fizetett munka... Amikor a sajtó néhány hete megszellőztette a dolgot, több politikus összerezzent, és ijed­tében populizmusra fanyalo­dott. Elismerték, hogy nem igazságos, ha a megszorító in­tézkedések közepette a saját nadrágszíjukat nem húzzák összébb. Viszont amikor a Sza­bad Fórum magához ragadta a kezdeményezést, nekirontot­tak - mondván: politikai tőkét akarnak kovácsolni a témából. Ez valóban elképzelhető, de vajon a kormánypártoknak nem tenne jót, ha csatlakozná­nak Martinákováékhoz? Az emelést még tavaly hagyta jó­vá a parlament, és a képviselők nem láthatták előre a kelet­szlovákiai lázongásokat. Miu­tán azonban szembesültek a lakosok elégedetlenségével, utólag - szolidaritásból - még­iscsak lemondhattak volna a valorizációról, illetve vissza- csökkenthetnék fizetésüket a tavalyi szintre. Tény, hogy a szlovákiai képviselők keveseb­bet keresnek, mint más orszá­gok honatyái, máshol általá­ban jobban élnek a politiku­sok. Viszont máshol halogatják a reformokat, nincs bátorsá­guk belevágni, Szlovákiát pe­dig éppen emiatt szokták di­csérni. Tény, hogy törvényből eredő emelésről van szó, hi­szen a képviselői alapfizetés az átlagbérek háromszorosa, és ha az emelkedett, logikusan többet kapnak a poütikusok is. Tény, hogy már tavaly is elma­radt a valorizáció, és az is igaz, hogy ha az emelésre szánt összeg a költségvetésben ma­rad, nem akkora tételről van szó, melyből meg lehetne vál­tani az országot. Ugyanakkor a képviselőknek a havi 6200 pluszpénz nem annyira hiány­zik, és gesztusértékű lenne, ha lemondanának róla. A politi­kusok kinyilváníthatnák: sok kicsi sokra megy, és ők is képe­sek várni addig, amíg megmu­tatkozik a reformok jótékony hatása. Csakhogy ehhez némi együttérzés és politikai böl­csesség is kellene...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom