Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-02 / 78. szám, péntek
4 ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 2. Gondolat 13 többek közt ez áll: Ha véletlenül ezt az oldalt kezded olvasni, a túlsót már ne is olvasd. Bántja a hiúságomat, hogy ilyen ziláltan mutatkozom. 1970. április 22.: Azt hiszem, azért szánom rá magam olyan lassan és nagy sokára levélírásra különösen ez utóbbi időben, mert - s ezt is a Te Rolland-idézeted tudatosította bennem - azonfelül, hogy rossz levélíró vagyok, tudván tudom, hogy számomra levelezésünk voltaképpeni tárgya l’autre ami (Utalás egy Romain Rolland- mondatra: „Egy barát számára a baráti levelezésben semmi sem érdekesebb, mint a másik barát.”): így kell lennie és így is van, s ezért restellem túl körülményesen és bonyodalmasán részletezni, ami itt történget, bennem és körülöttem. Hiszen jeleztem volt, hogy a Parainesisem érik, minél kevésbé kedveznek neki a külső körülmények, annál rohamosabban; de benne élünk egy nagymérvű bizonytalanságban; azt meséltem, hogy nem-keresett funckiómat hivatalosan letettem (1968-ban a Károly Egyetem Bölcsészkarán Rákos Pétert titkos szavazással megválasztották dékánhelyettesnek. A „normalizáció” idején meghagyták volna, ha aláírja a „kemény mag” által kijelölt eltávolításokat a karról. Rákos erre nem volt hajlandó, és lemondott tisztségéről.), de utódom még nem lévén kijelölve, az adminisztratív hajszától nem me- nekedtem meg, s egy eléggé nyomasztó napi robot űzi tőlem mesz- sze a „lélek csöndjét”, hogy számot vethessek végre a dolgokkal. Az átigazolások folynak, azazhogy nálunk megszakították, s nem láthatom előre, „kit hogyan talál meg” az elkövetkező időszak: így nehéz dolgozni, s mégis így kell dolgozni. S ezért odázódik el egyre a Pa- rainesis, a correspondance, s voltaképpen minden, ami érezhetően, de ki nem fejezhetően az élet értelmét teszi. Mindezekből láthatod, hogy levelemet várhatod: nem ezt a levelet, hiszen ezt már megkaptad, hanem egy további levelet s további leveleket. S Babits szavát véve kölcsön nem babitsi-mérvű igéimhez, hadd jelentsék befejezésül e levél szavai is: „Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk” Az alábbi, még a kemény „normalizáció” első évtizedéből származó három szemelvényben Péter a viszonyokról, életkörülményeiről, valamint a parainesis pillanatnyi virtuális állásáról szóló híradásai közepette a maga oly sajátosan játékos és önironikus hangját is meg-megszólaltatja már: 1970. szeptember 10.: ... püff neki, itt egy levél. Már most tudom, hogy nem sokat ér, hiába, nem tudsz megnevelni, holmi belső történésekről én nem tudok korrespondálni. (Azaz, hová süllyedtem: hiszen nevelni csak én nevelhetlek Téged, úgyebár?) A prózai külsőségeket iszen hamar elintézhetjük: még mindig a várakozás stádiumában vagyok, nyilván majd behívnak (...) az igazoló bizottság elé, s ott majd elbírálják eddigi tevékenységemet (...) Kétségtelen, hogy ez látszik most valamennyiünk életében a leglényegesebb eseménynek, csak hát tudjuk, hogy mindig vannak más problémák is. így például, függetlenül a fentiektől, fiam lassan tizenöt éves lesz, az pedig mindig, még ha traktorok potyognak is az égből, a legnagyobb, legelodázha- tatlanabb, legfontosabb probléma (neki) és szívszorító gond és felelősség (nekem). Az már szóra sem érdemes, hogy én meg közben negyvenöt éves múltam, az talán könnyű? (...) Te sem vagy ám nagyon közlékeny, Valéria (ezt büntetésből), az évek során néha többet tudtam meg felőled abból, amit pl. a Szemlével (vagy hát benne) közöltél, mint amit velem. Nem baj, ne hidd, hogy valamilyen mélabú martalékául esem, ellenkezőleg: szép csöndesen dolgozgatok: a magyar írók cseh lexikona már nyomdában van, s nagyot nevetsz majd, ha csakugyan tető alá hozom az első cseh nyelvű (és eretnek) magyar irodalomtörténetet? Most ismét Adyval küszködök, őt nem lehet jól megírni. És főművem, az Új Parainesis? Ne szomoríts. S azután, hátha akkor van hozzá az ember a legközelebb, amikor azt hiszi, hogy eltávolodott tőle. No úgye, ilyen szeszélyesen még sohasem firkáltam Neked. De tudom, hogy kárörvendő (is) vagy, s voltaképpen nem bánod, hogy kihoztál a sodromból... 1971. február 17.: ... köszönöm legutóbbi soraidat... Ez már klisé lehetne. Mindazonáltal méltatlankodva értesültem annak idején Gyuszitól, hogy negative nyilatkoztál rólam és levélírói ügyködésemről. Ártadan vagyok, mint a ma született bárány (...) mert hiszen még Gyula visszaérkezése előtt telefonáltam Neked, szidás nélkül, csak úgy magamtól, de ezt Te már persze aligha tudhatod rekonstruálni. Nna, ez már eddig egy fél levél. Nem baj, vannak, akik könyvet is tudnának ennyiből írni. Ha majd a tavasszal leutazom, (...) elmesélem, mik voltak, hogyan tettek majdnem nemlétezővé (mármint engem) olyan dolgok, mint kilencedikes fiam hiányos algebraismeretei, feleségem hosszadalmas májgyulladása, hogyan viharzónák át rajtam a gyűlölet és szeretet impulzusai egy fél kiló (abban a pillanatban óhatatlanul szükséges) borjúhús kapcsán, nesze neked Parainesis. Persze, ezt a rapszodikus hangvételt csak úgy mímelem, mert a valóságban tele vagyok nagyon racionális, higgadt tervekkel, majd megmutatom a noteszomban a készülő műveim bibliográti- áját, a címek már mind megvannak. (...) Hogy levelem ne legyen mégse egészen üres, saját készítményű aforizmámmal végzem: a végén mindig minden jóra fordul, csak a legeslegvégén fordul rosszra... 1978. november 1.: A Parai- nezist pedig ne féltsd, anyaga versenyt gyűlik az én hanyatlásommal. (Ezt szinte egzaktul mondtam.) Rákost valósággal megszenved- tette ezekben az időkben a lelki- és elmebetegségeknek a tágabb környezetében látott terjedése s az ezzel szembeni tehetetlenségérzete is. Erről tanúskodnak 1980 végén írt levelének alábbi részletei: 1980. december: Szorongva nézem fiam készülődését a pszichiá- teri hivatásra (...) Bennem a Forman Száll a kakukk fészkére- jének katartikus élménye. A Benedek István könyve. Körülöttem az élet. Régebben azt bizonygattam, inkább másoknak, mint magamnak, hogy ez az egyetlen porci- kánk, amelynek urai vagyunk; testünk minden részét sodorhatja a víz, elménknek módjában áll, szuverénül, a partról néznie... Elgondolkodom... - ha tudnád, hányán vannak, s hogyan szaporodnak! - s nagyon, nagyon kell vigyáznom, hogy valahogyan el ne jussak az illyési sorokig: „Valahol én is érzem, valahol szörnyű mélyen: igaza van. ” Nem, ne ijedj meg, Valika. „Nem, nem, amit mondtam, fájdalom volt.” Csak a tehetetlenség. S lehet, hogy ez az oka hosszú elhallgatásaimnak... Mert... nem vagyok (még) hajlandó a saját nyavalygá- somat a műfaj rangjára emelni. Nem is volna (az sem) százszázalékosan igaz. Van Belmondónak egy oltárian hülye filmje, benne a banális helyzet: a teljességgel tapasztalatlan pilóta, aki másodpercenként már-mar olyan mélyre süllyed gépével, hogy óhatatlanul bele kell ütköznie Rió kéményeibe, házaiba. így látjuk mind, s az utolsó percben (még) mindannyiszor újra, merő véletlenségből (?) meredeken felivel a gép, s elkerüli a katasztrófát. íme, mégis kikerekedett e kusza sorokból valami: pillanatnyi önarcképem. Ne mondd, hogy nem írtam magamról. S a fenti idézetet felejtsd el, mással kínállak, Radnótival: „Ne menj tovább, barátom / kiálts rám, s felkelek.” írj, Valikám. Semmi baj. De juttassuk egymás eszébe olykor a ben- n ünk maradt üzemanyagot... Egy további jelentése parainesis- ügyben arról szól, hogy miközben az idő s a körülményei egyre szolgáltatják a témához a maguk hordalékait, a megírását viszont mindegyre akadályozzák: 1981. november 14.: ... tegnapelőtt az öreg (!) J. B. Capek professzor úr előadásán voltam (személyesen szokott telefonon toborozni, hogy elegen legyünk a nyugdíjasok Irodalmi Társaságának rendezvényein), tisztelettel meghallgattam, volna is róla sok megbeszélnivalónk, dehicetriunc csak az elejét. Sántikál a profesz- szor, mert ischiásza van, s mikor székkel kínálták, azt mondta: köszöni, de orvosa azt tanácsolja, ne sokat üljön, betegségének jobbat tesz, ha áll vagy fekszik. Jelentem Neked, kedves Valikám, hogy életem pillanatnyi stádiumában, ... utolsó gondja is az volt: mivel tartozik még embertársainak. amikor sokat kellene ülnöm, hiszen voltaképpen egyre gazdagodom themes de quasi Parainesis- ekkel, de hát ülnöm nem lehet, nem hagynak - minden erőmet arra koncentrálom, hogy a rám zúdulókaotikuszűrzavart, ostobaságot és szennyáradatot ne fekve, hanem állva fogadjam. Ennyit magamról... Ugyanezen levelében - egy általam idézett 18. századi francia szerzőnek az igazságszeretetéről szóló elmélkedésére reagálva - Rákos az alábbi szellemben foglal állást az igazság (s vele párhuzamosan: a tolerancia) kérdésében: Az Igazságról (...) nem írni, hanem beszélgetni kellene, mint Kosztolányi (...) Paulinájában a két bölcsek. Már gimnazista koromban tudtam, hogy igazság egyrészt nincs, másrészt a méltányosság, megértés, tolerancia egész életemben jobban fognak vonzani (az irónia és a részvét, mondta volt Anatole France, ismered, vagy kiírjam bővebben az Epikuros kertjéből?). De, drőle de chose, most öregkoromban egyre ingerültebben küzdők a racionális igazságért (mármint a magam kis szemétdombján), ahelyett, hogy lehiggadnék. Később, 1985. március 31-i levelében röviden ismét visszatér az igazság témájára, egy ilyen hivatkozással: És nicsak, ma olvastam az ősben (vagyis az Élet és Irodalom című irodalmi hetilapban) egy Yourcenar-idézetet, miszerint az írónő óvakodott attól, hogy az igazságot tegye meg bálványává: beérte a pontossággal is. Leveleinek a parainesise előéletére vonatkozó emlékei közt ezek a sorok, ezek a megnyilatkozásai azok, amelyek bizonyos mértékben viszonyítási alapul szolgálhatnak az Episztolákban - az 1989 utáni tapasztalatok hatására - az igazság és főként a tolerancia témakörében rögzítettekkel. Rákos ugyanis az Erkölcsmentes episztolákban, miközben alapos, sokoldalú vizsgálódásnak veti alá az igazság bonyolult, az emberrel szemben komoly igényeket támasztó princípiumát, kimondja: ma, az 1989 utáni időkben az igazságra mindenkinek sokkal nagyobb szüksége lenne, mint a szabadságra. Ugyanakkor azt is megállapítja, hogy a korunkra jellemző elbizonytalanodásban és zavarodottságban vészjóslóan meggyengült az emberi társadalom önvédelmi ösztöne, s a tolerancia régi, nemes eszményének a nevében a rosszal szembeni határtalan elnézés s a meghátrálás lett az új idők jelszavává. A parainesis megírásának belső parancsa természetesen szorosan összefügg Rákos Péter erős pedagógusi hivatástudatával. „... a javíthatatlan tanár, aki örökké bebeszéli magának, hogy van valami 'osztogatnivalója” - utal az Episztolák előszavában a maga szellemes- önironikus modorában a mű eltö- kélésének, hosszú évtizedeken át magában hordozásának és megírásának eredendő okára.' De nem kevésbé szoros az ösz- szefüggés a parainesis és szerzője gondolkodói, írói, irodalmán habitusa és felelősségérzete között. „Ha jól, ha rosszul, de filozófiát és irodalmat tanítottam: aki ezt teszi, akarva-akaradanul az életre ad tanácsokat” - jegyzi meg Rákos Emigrálni című, személyes hangvételű esszéjében. Egyszer egy olvasmányáról, Spiró György Ikszek c. regényéről küldött nekem híradást. Álljon itt végezetül Rákos Péternek ez a híradása, amelyben - amellett, hogy egyfajta rögtönzött miniatűr irodalmi kritikának is tekinthető - az emberi tapasztalatok és tudás továbbadásának s a humánum terjesztésének jelentőségébe vetett mélységes hite is kifejezésre jut: 1982. május 27.: Az Ikszek. Egyenlőtlen könyv, néhol nagyon jó, másutt jó, rossznak sehol sem mondanám. Kissé az a fajta könyv, amelyben a történelem önmagában adott pátosza félútig elébe megyen a megformálásnak. Megfogott például az a fiatal lengyel, aki döbbenten hallgatja Lengyelország felosztásának szatirikusán és véresen igaz történetét egy szemtanú és, kortárs szájából (alig húsz évvel utána), s kérdi: hát miért nem mondták el nekünk soha mindezeket? Tisztítótűz ez egy ősz pedagógus számára. Külön kuriózum, hogy a regényt Spiró nyilvánvalóan jóval a mai lengyel bonyodalmak előtt írta, s egyes aspektusaielképesztően aktuálissá váltak. ♦♦♦ Az 1990-es években a korábbi évtizedekhez képest gyérebb a levélbeli kapcsolatunk. Rákos 1989. évi karácsonyi lapja arról tanúskodik, hogy a rendszerváltást rokonszenwel fogadta, de mozgalmasságán szeretne már túl lenni: ... írom e szívből jövő karácsonyi lapot au centre de la melée, és bár már au-dessus de la melée írhatnám. Mit is szoktál mondani a történelmi időkről? Minden szépségük ellenére... 1990. február 9-én, ugyancsak képeslapon, tőlem sürget híradást: ... nyomasztóan keveset tudok mostanában Rólad... Nem imái mégis néhány sort „belső” és „külső” állapotodról e napokban? Úgy gondolom, a viharzó események kissé elragadtak Krcmérytől. Tudod, hogy „odalenti” tájékozódásom egyik támpontja vagy, de most személy szerint is érdekel, hogyan állnak dolgaid, és miket gondolsz és érzel... Én azonban ezúttal kevés tájékoztatást tudok Péternek „ideiemről” nyújtani, magamról is csak azt közölhetem vele, hogy a „viharzó események” nem ragadtak el a munkámtól (sem a Krcméryre, sem a Schöpflin őseire és ifjúkorára irányuló kutatásaimtól). Tán azért sem, mert - azok után, hogy a „normalizáció” két évtizedében, valahányszor áthaladtam a pozsonyi Mihály-ka- pun, a magam erősítgetésére mindig feltekintettem az ott 1717 óta réztáblán függő bibliai mondásra: Omne regnum in se ipsum divisum desolabitur (Minden hatalom - ország - a saját megha- sonlottsága következtében bomlik fel) - a hatalom bekövetkezett összeomlása után, alig zajlott le néhány szép, felemelő közhangulatú esemény, már idegenkedve kezdtem észlelni, hogy az idézett mondás szavai ugyan beteljesültek, a régi rendszer megszűnt, de a desolatio marad, nem múlik, inkább növekedik. Péter csak hosszú hónapok múltán, 1990. november 11-én válaszolt erre a közlésemre, ismét képeslapon. Meleg szavakkal regisztrálta, hogy zavartalanul dolgozom tovább: Micsoda áldás és boldogság (jelképesen) Krcméryben és Schöpflinben élni. Az ezután következő, saját magára vonatkozó mondata azonban kissé megijesztett. Ebben ugyanis ez állt: Az én megfelelő jelképek (=jelképeim) távolodnak tőlem, egyéb dolgok közelsége s közeledése folytán. Mi történhetett? Minden dolgok közeledhettek feléje? Betegségek jelentkeztek? Nem tudom. Azután 1994. április 2-án (Nagyszombat napján), 38 éves korában, tragikus hirtelenséggel meghalt a fia. A fia elvesztése utáni évben mégjelent Prágai őrjárat című jubileumi kötete előszavában ezt olvashatjuk Rákos Pétertől: ... kedves költőimtől azt tanultam - és tanítottam is, nemde -, hogy „mégis, mégis”, hogy bízva bíznia kell annak, aki túl tekint egyéni sorsán. A katedráról ugyan (még 1991- ben) nyugalomba vonult, de irodalmi tevékenységét 1994 után, a „mindennél nagyobb megpróbáltatása” közepette sem hagyja abba. Összeállítja, a pozsonyi Kal- ligram Kiadó kérésére, a már említett jubileumi kötetét; tovább folytatja a rendszerváltás idején megkezdett érdekes (s nálunk alig ismert) közírói, publicisztikai munkásságát; lefordítja magyarra fia „Korvina cili kniha o hav- ranech (Corvina, azaz A hollók könyve) című művét; megírja és kiadja „Nemzeti jelleg - a miénk és a másoké” címmel egy réges- rég tervbe vett művelődés- és társadalomtudományi kismonográfiáját; egy cseh kiadó felkérésére összeállítja irodalmi munkásságának keresztmetszetét. S írja, egészen haláláig, a pa- rainesisét, az Episztoláit, mert utolsó gondja és gondolata is az volt: mivel tartozik még embertársainak, főleg a fiataloknak. (A tanulmány teljes teijedel- mében a Kalligram július-augusztusi lapszámában lesz olvasható.) GONDOLAT Szerkesztők: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449), Szilvássy József, Mislay Edit, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélcím: Gondolat, Petit Press Rt., Prievozská 14/A, P. O. Box 49, 820 06 Bratislava 26
