Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)

2004-04-02 / 78. szám, péntek

12 Gondolat

ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 2.

0. . Stefa, of. ay y

•feecUsea £ iixCAtx ,

«*- ytptn Afííáí/a-x zí»< j a. ... taxteíteAt tZátt ecZaaXcint ex 7c'^fctttteá&tcio. <* /acxj*t>r ar < e , * CM ytntett Afm /s»tatom.. .fa/faxí&m, vctotAn, from ttxCSomx. Zicgcta*t; M mmepyuí trttltrA,

Kanom ane0faf, tótxt *' CAi.it « AtfaMUt

ataonarx «V« fajara. /Ófam /*, **"oW coA/a'Mam.t

íb <W„ Ä<Ü

/IOnuiukiieonuaAct AtUytti ti. iCMx.om., oCuajcí ao A

«„ Jtfaö,Uoi bentit* ' tc*’*í*Ácé /“po

l\ta lt 6g^)í é-t f „ KWn * "éőiéCKtti^n,

CxcCeAA'A.. ÁotTifi^x a. £e.’£*4ec- /ooA le&.e'£^hytiuoUor-A. Cevú./ Vtx-ii'AAsm. /&a.ac a yu d\>k&neC ’étfUw.teA. tjy c^crx GCr&tOfCéeá / /»\Brn yo*.ct<i£

&<nA.*/t*v*A. Ae't/e'uA-foberL #Lfm ^ Y«L,

£</ On,' ósdi 'U-eítf^A. &t ynSSG&p/'oÁ tscU*9ru'n, °^t

m „r. J mxOüXi - l >n/?Á<e ft * - a. a*\cvevn. t?4fismrp€/at.

/0 0c./atoAA*A Jjóhtc.' yatlctiíut CazAc/oí Zonne vetne t.c Cketctvj ttot, a ve Vau &Ma /», e’vAt-tn . t ®!yw> '

/(V f< ccteítí a muncja 9J? A>CCi Cvo Ac tv fkot. t fét'xVc. Aetamt'A. n. cA ■'

t/yo&ALOtt r /ofy et Sacpa t/iáetm'AAt-, asmt'm mexnJetet axV£ttti.tGMVex ;

/>A‘tOASa&, Vaj» **<% *“*,*■ ^McUa^Atct, AnwA

helyesen: érzelem] és értelem, ez alapkérdés és alapcsodálkozás: a ráció kristályos felismerései csodálatos érzelmi moccanatokkal járnak karöltve. Mellesleg, a nyáron, feleségemet kísérve, három hetet Karlovy Varyban töltöttem, s újra elzarándokoltam Baltazár püspök verséhez, a táblához, melyet 1933- ban állíttatott:

Hiába ellenség a lelki világunk, Testünkre gyógyulást egymásnál találunk.

Ki merem mondani - ha halok,

ha élekA test fellebb viszi olykor, mint a lélek.

Gőggel számít az ész, Isten ellen

rég vét,

Hús szivek ösztöne hozza el a

békét.

Szép Karlsbadba jöttem, bús

halálra váltan, Varázsos kútfőin gyógyulást

találtam.

Nem nagy vers bizony, de 1933- ban? egy debreceni református püspöktől? Én ugyan másképpen látom ráció és emóció viszonyát, de ez egyszerűen elbűvölt. (1985. szept. 23.)

Mintegy két év múlva, amikor valamely apropó (tán egy újabb e tárgyban írt levelem) folytán ismét visszatér tanulmányom témájához, teszi ezt - figyelemre méltó módon - azért, mert emberi oldalról nézve a témával való foglalkozást mint örömforrást észleli bennem, és ezt támogatni kívánja:

Megint áhítattal olvastam olyan szépen elúrhodott Krcméry-Babits élményedet, szép és fontos felfedezésekről írsz és tudósítasz, mindez igen komoly és eredeti irodalom- történeti adalék is, de elsősorban azt látom, hogy szinte (vagy nem is szinte?) boldoggá tesz Téged, ahogyan ez állandóan körülötted lebeg vagy csobog. S már ezért is érdemes, fogózzál jól bele. Megint csak értjük egymást, mintha a dolgok mélyén mindig analóg és párhuzamos dolgokkal foglalkoznánk-vias- kodnánk. (1987. május 29.)

Idős korában, nem sokkal a halála előtt, a Pfeiffer kanonokról szóló visszaemlékezéseiben Rákos Péter -jellegzetes öniróniájával is élve - ilyen megállapítást tesz magatartásáról és gondolkodásáról: „... mindig egyformán viselkedtem és írtam. Talán bizony inkább konokság is, mint érdem, hogy gondolkodásom fiatal korom óta oly keveset változott vagy fejlődött”. A fentiekben érintett nemzeti-emberi-egye- temes témakörben a levelezésünkben is megtalálható gondolkodása. korán kifejlettségének és változatlan szilárdságának emléke.

Ezt a legelső, általa keltezetlen, a prágai postai bélyegző szerint 1961. március 31-én címemre feladott, még magázó levele őrzi: benne egy Karinthy Frigyes-szemelvénnyel „szól hozzá” a témához ugyanabban a szellemben, mint amilyenben az imént bemutatott,

1985-ből származó levelében tette:

Megmondatott a régieknek: művészetet a te fajtád és nemzeted érzéseiből csinálj - és az ifjú hazafiak az események hatása alatt mostanában teleszájjal kiáltják megint: minden igazi művészet nemzeti. Én pedig, aki nem azért jöttem, hogy a törvényt eltöröljem, hanem hogy azt betöltsem, azt mondom nektek: igaz, a művészethez való erőt abból a földből kaptad, amelyik kidobott magából -de am űvészét nem az erő, hanem a mű, amit az erő létrehoz. A nemzeti elem eszköz lehet csak - a mű mindig abszolút valami, és aki igazibb, jobb erőkkel indul, legföljebb több esélye lehet, hogy megközelíti ezt az abszolútumot, mert nem azért adta neked a fekete fold a te szemed, hogy visszaforgatva lesüsd a földre, hanem hogy a kék és tiszta eget nézd vele, aminek nincs határa, mint az országoknak. Örülj az erőknek, amiket útravalóul adott fajtád - de ne felejtsd el, hogy mire adta; a nemzeti földből felszívott nedveket nem muszáj okvetlenül piros-fehér-zöld pántlika alakjában kih úzni a szájadon, két perc m úlva, mint a csepűrágó teszi... Keresd emberben az embert, művészetben pedig a művészetet - s annak megállapítását, hogymagyarul, magyarán kerested, bízd te csak rám s az utókorra - te akár ne is tudj róla... Mert ha tudsz róla, s akarsz tudni róla: bizony mondom neked, elvész a gondolat s marad a puszta gesztus, üres hang, hazug frázis. Éppen ezért úgy tűnik nekem az olyan művész, aki dicsekszik vele, hogy ő alkotás közben sohase felejti el magyar mivoltát-mint az együgyű és ostoba ember, aki tenyerén ülve akarja megmérni magát, súlyos-e... (Karinthy Frigyes: Krisztus vagy Barrabás, 1919,32-3-. 1.)

Kedves Valika, szívem szerint nagyon, nagyon sokáig lett volna kedvem beszélgetni Magával, s nem tehetek róla, hogy ilyen bolond hajszában élek. Bizonyára lesznek még nyugodtabb pillanataink. Ezt a kis szemelvényt hozzászólásképpen küldöm-ahhoz, amiről utoljára társalogtunk. Karinthy Frigyes okos ember volt, noha nem tartom minden szavát szentírásnak. Ez a néhány mondata szerintem mindenképpen helytálló. Szeretettel Rákos Péter

♦♦♦

Valamikor 1967-ben egy személyes beszélgetésünk alkalmával hallok Rákos Pétertől először arról, hogy foglalkoztatja őt egy új, egy Kölcsey utáni, mai, „modern” parainesis megírása, amelyben életfilozófiáját, a maga történelmi tapasztalatainak és etikai meggyőződésének a summáját fogalmazná meg - elsősorban, de nem csupán a fiának, hanem általában a fiataloknak s tán a nem egészen fiataloknak is. Közlését egy nekem szóló kihívó megjegyzéssel is megtoldotta: Az első fejezetével (Jellem, következetesség) te nem értenél egyet - mondta.

Ez, persze, csak növelte kíváncsiságomat, s ettől kezdve aztán éveken, évtizedeken át újra és újra rákérdezek a parainesisére. S kapok is tőle mindig válaszokat - a parainesis érlelődéséről. (A tervezett írásművet kezdettől mindvégig görög műfaji nevén, „paraine- sis”-ként emlegetjük, úgy, ahogy Kölcsey nevezte az unokaöccséhez írt intelmeit, szellemi-erkölcsi tanítását.)

A készültéről majd csak évtizedek múltán, 2001. június 4-én, utolsó, a Nemzeti jelleg című kötete pozsonyi bemutatása utáni beszélgetésünkkor értesülök, amikor kérdésemre, min dolgozik éppen, Rákos Péter azt válaszolta, hogy végre írja a parainesist, csehül fog megjelenni, egy cseh kiadó érdeklődik iránta. - De megírod magyarul is, ugye? - kérdezem, mire ő, elmosolyodva: - Hát persze.

Az, hogy magyarul is megírhassa, már nem adatott meg neki. A cseh szöveg hónapokkal a halála után, a tavalyi év novemberében látott napvilágot a prágai Karoli- num kiadásában - ezzel a címmel: Mravuprosté epistoly, ni kázání, ni kárání (Erkölcsmentes episztolák, sem prédikálás, sem korholás).

Egy cseh méltatója „tán nem szándékolt kétértelműséget”, ellentmondást lát a könyv címe és mély humanista szellemiséggel áthatott mondanivalója között. Emiatt szükségesnek érzi annak hang- súlyozását, hogy a cím első szava, az „erkölcsmentes” jelző nem amoralitást, erkölcsnélküliséget, hanem a fölényes, kioktató prédi- kálástól való távolságot hivatott kifejezni.

Tény, hogy Rákos mindig is nagyon idegenkedett a mentorkodástól; egyébként a mű alcímében maga is megteszi a megkülönböztetést: „sem prédikálás, sem korholás”. Ha kétértelműség nem is, egyfajta kihívás - vagy még inkább feszültség - alapvetően jelen van ebben az „Erkölcsmentes episzto- lák”-nak elnevezett parainesisben: a szerző tudja, olyan szellemi-lelki műveletekre - a lényeges emberi értékek megtárgyalására, magatartásformák végiggondolására - invitálja olvasóit, amelyekre a mai kor neveltjei meglehetősen érzéketlenek.

Rákos műve bevezetőjében utal rá, hogy noha megírásának belső parancsát hosszú évtizedeken át hordozta magában, az erőteljes lökéseket a létrehozásához rendszerint azok a társadalmi-politikai

válságok és fordulatok adták, amelyek különösen erőszakosan nyúltak bele az emberek életébe, és őt elfogta a félelem: vajon, az emberek mit tesznek ezekkel, és mit tesznek ezek velük.

Megnevezi a megrendülések idejét is: 1956, 1968, 1989, és kimondja: az utóbbi nyomán bekövetkezett általános emberi-társadalmi elbizonytalanodás és tanácstalanság sokszorosan felülmúlja a korábbiakat.

Levelezésünk a parainesis, vagyis hát az „Erkölcsmentes episztolák” előéletének, érlelődésének középső, az 1968-as csehszlovák eseményekhez, valamint az azokat követő hosszú, ún. norma- lizációs időszakhoz fűződő nyomait és emlékeit őrzi.

Ezek közt, mint majd látni fogjuk, akad olyan is, amely - ha ösz- szevetjük az Episztolákban ugyanazon témakörben megfogalmazottakkal - fényt vet később, az 1989- es fordulat utáni években szerzett tapasztalatok hatására létrejött szemléletbeli módosulásokra is.

De vegyük sorra a parainesis előéletének minden emlékét, mégpedig pontos és kiemelt időrendben:

1968. január 22.: ,A Parai- nesisre visszatérek...”- a téma első megjelenése levelezésünkben, egyúttal annak jele, hogy az előző évben eshetett róla köztünk szó.

1968. április 8.: „... ebben a tavaszizsongásban, ami most folyik, csakis a fiatalokról van szó, hozzájuk érdemes szólni, és értük beszélni...”

A következő levélrészlet némi magyarázatot igényel. Megküld- tem Rákosnak a Kultúrny zivot azon két számát, amelyben két szlovák író (Michal Chorvát és Zo- ra Jesenská) szót emel a Szlovákiában lábra kapott magyarellenes nacionalista hangulatkeltés ellen. A cseh nyelvű magyar irodalom- történet tervéről Rákos egy közeli barátjától hallottam; Péter ez iránti érdeklődésemre is reagál:

1968. április 30.:... hálás köszönet a Kultúrny zivotokért, örülök, hogy birtokolhatom e fontos és szomorú dokumentumokat. A magam törpe keretei között kísérletet tettem, hogy bele is elegyedjek ezekbe a dolgokba, még nem tudom, minő eredménnyel... A cseh nyelvű irodalomtörténet még legenda, én a huszadik századot írom majd benne (és szerkesztem az egészet). Hol van az még? Neked különben is a Kölcsey-fejezetet ajánlom a Turczellal közösen írt jegyzetünkből, nem mert jó, hanem mert értjük egymást. Parai- nezis? Bár megírhatnám, nem is a fiamnak: a világ ifjúságának. A nálam fíatalabb fukáristáknak.

Aztán felgyorsulnak Prágában az események, és Rákos ezek közepette szemléli a maga hivatását és a parainesis ügyét:

1968. augusztus 1.: Fogjukmost marokra a megmaradt pedagógusösztönünket, mert akárhogyan is alakulnak a dolgok, oktatni és nevelni mindig kell, s jó volna hinnem, hogy lehet is majd.

1968. augusztus 9.:... én már éppen készültem írni, a... történtek előtt, válaszolni a Te jeladásodra, hogy itt jártál, nem messze tőlem. Azt hiszem, valóban nem voltam Prágában; az események sem itt értek, hanem megkésett, rövid és ezzel is rövidebb szabadságunkon, ahonnan előbb csak magam jöttem fel, utóbb családomat is felhoztam. S most hát „adjak hírt”? Erős illyési reminiszcenciákat kelteget ez bennem, olvasd csak el a „Hősökről beszélek” utolsó versszakát. S azt is Illyés írta le egyszer, hogy „nem a történelem eseményei érdeklik, hanem a lélekéi”. Erről nekünk sok beszélgetnivalónk lesz, Valikám. Azzal a jó érzéssel tekintek egy

BŐLCSesséí, f AeAot

Át

ilyen beszélgetés elé, hogy nem gondolkodhatunk kétféleképpen. Persze, nem tudhatni, mi lesz, és mi lesz velünk. Én próbálgatok dolgozni; valamin, ami nincs messze - emlékszel? - a modem Parainesis eszményétől, s fiatalokhoz szólna, például Valikéhoz. Benne volna, ha addig élek, a válasz arra is, prágainak érzem-e magam ?

A Práce idézte a minap egy bölcs író fohászát. Azt kérte, adassák neki:

NYUGALOM, hogy el tudja viselni azt, amin nem lehet változtatni;

BÁTORSÁG, hogy meg tudja változtatni azt, amin lehet változtatni; svégezetül

BÖLCSESSÉG, hogy e kettőt meg tudja különböztetni egymástól.

A fenti augusztusi levél írásától két hét sem telik el, és a hónap huszonegyedik napján bekövetkezik az ország szovjet megszállása. Utána nagy messzeségbe kerül a „tavaszi zsongás”. Hát még az 1963-ban, a csehországi Liblicén megrendezett nemzetközi Kafka- konferencia, amelyet sokan nemcsak irodalmi eseményként, hanem az 1968-as „prágai tavasz” egyik szellemi előzményeként tartottak számon. A konferencián Rákos Péter is fellépett, s ha jól tudom, az előkészítésében is részt vett. Amikor nekem elküldi a konferencia megjelent anyagát, így emlékezik rá vissza:

1968. október 23.: Emitt küldöm a Kafka-konferencia anyagát, ha már fecsegtem róla; megtalálod benne, fölöttem, Krammer Jenci bácsit is, és még másokat. Játékos kedvünkben voltunk akkoriban...

A következő levelek többé-kevés- bé de profúndis íródtak, de természetesen a parainesisről is szólnak:

1969. február 13.: ... már én is készültem írni, röviden, életjelt, de jobb is, hogy halogattam, mert az de profúndis lett volna testileg-lel- kileg: hisz tudod, olyan dolgok történőitek mifelénk, hogy e szép pedagógus-pálya majdnem hogy maga alá temetett, már képletesen szólva. De egyszerűbben is mondVxíttiilZ.

0,^

hatnám: rettenetesen megviselt a tehetetlenség a Palach-napokban.

S igazad van: a Parainesis- rögeszme egyre időszerűbbé válik, és minden ilyesfajta lelki megpróbáltatással gyűlik a hozzávaló, csakhogy fel is kellene nőni hozzá...

(S ehhez egy toldalék: de azért talán meg is lepődnél, milyen konkrét előkészületeket is tettem hozzá. Erről személyesen.)

1969. szeptember 19.:... nem lehet, úgy látszik, nem lehet arra várnom, míg a Neked-írás ünnepi pillanata magától kínálkozik: elébe kell menni egy kicsit. Kedvem volna (ha memóriám lehetővé tenné) rekapitulálni, amit az évek során írtam Neked; képtelen vagyok rá, de ha netalán jobban emlékezel nálam, kérlek, igazold: sohasem voltam csüggeteg, pesszimista, szégyelltem is volna előtted, de meg nem is természetem. Azaz nem is mesterségem. Mit írjak most, egyre gyakrabban de profúndis?

Voltaképpen az az igazság, hogy olyan idők vannak és jönnek, amikor nagyobb szükség van a magunkfajtára, mint bármikor. Móricz Zsigmondot lehetne idézni, az Erdély Bethlen Gáborát: vége a farsangnak Erdélyben, a szomorú és fekete emberek jönnek most gyógyítani. Minden rendben van, ott vagyunk, ahol mindig is voltunk. Hol itt a baj?

A baj ott van, hogy míg az élet a pedagógusoknak mindig újra meg újra igazságot szolgáltat, közben telik is, és minden újabb elégtétel fáradtabban talál. Szóval hadd panaszoljam el afeletti bánatomat, hogy az ember nemcsak gondolatokból, hanem sejtekből is áll.

Elég gyalázat, hogy ilyeneket írok. Éppen neked. De most jut eszembe, hát kinek írjam, ha nem Neked?

Márki is írtam magamból. Bizonyára hamarosan találkozunk. Addigra már csak csupa napsugaras beszélgetnivalót tartogatok...

(Majd egy lapalji „fordíts” figyelmeztet, hogy a levél a hátsó oldalon folytatódik. Ott pedig

PETR RÁKOS

Mravuprosté

Karofinum.