Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-02 / 78. szám, péntek
GONDOLAT 2004. április 2., péntek 4. évfolyam 7. szám Ismerte a világot, az embereket a maguk valóságában. Ismerte az emberi élet legmélyebb bugyrait is... Rákos Péter idézése - leveleiből „Mindegyiküké külön-kü- lön vagy, mintha csak minden ismétlődőt, minden már-sokszor-látottat most látnál először, minden tanítványod az első, egyszeri, önmagáért fontos, ő végette, ő érette van minden figyelmed és fegyelmed.” Rákos Péter: Tanárnak leírni FUKÁRI VALÉRIA Rákos Péterben ritka nagy, ritka lényeglátó veleszületett okosság s többféle tehetség lakozott. A rendkívüli elmésséget s az eredeti tálentumokat méltányolni nem éppen tudó világban (Parva sapientia regitur mundus! - Kevés bölcsesség kormányozza a világot. - III. Gyula pápának tulajdonított kijelentés) alakulhatott volna pályája akár életidegenül, elzárkózó- an szobatudósivá. De ő elhivatott nevelőnek, szenvedélyes pedagógusnak is született, okossága ezért nem a világtól váló elzárkózással, hanem meleg, állhatatos élet- és emberszeretettel párosult - pontosabban a szeretetnek azzal az önzeden, tiszta fajtájával, amelyet lelki-szellemi nemességnek vagy hősiességnek is nevezhetünk, a szónak abban az értelmében, ahogy Romain Rolland jellemezte a hősiességet, amikor ezt írta: „Egy heroizmus van csak: ismerni a világot és az embereket valóságuk szerint, ismerni az Életet, és mégis szeretni”. Rákos Péter ismerte a világot, az embereket a maguk valóságában. Ismerte az emberi élet legmélyebb bugyrait is: megjárta a vészkorszak haláltáborát, Auschwitzot, ahonnan - mindenkijét, egész családját ott vesztve - egyedül tért vissza. Ennek ellenére megőrizte nemcsak élet- és emberszeretetét, hanem elfogulatlan gondolkodás- módját is. Ezer oka lehetett volna rá, mégsem adta föl soha azt az emelkedett álláspontot, hogy az általános, az egyetemes emberi állapot szemszögéből szemlélje a zsidóság (és a saját) sorsát is, ne tekintse misztikusabbnak más sorsoknál, hanem - ahogy egyik irodalmi recenziójában írja - emberinek, nagyon is emberinek, mint amilyen „minden embertelenség, amelyben egyik ember részesíti a másikat”. Ehhez, egy ilyen álláspont kialakításához nem elég az elme kiválóságé, nem elég felismerni az egyetemes nagy igazságokat, törvényszerűségeket. Ehhez a személyiség nobilitása is szükségeltetik, amely a felismert igazságokat a magáévá fogadja, a saját leikébe és létébe asszimilálja. Rákos Péter tartós szellemi közösségben élt az emberi lét egyetemes igazságaival. Az olyan fogalmak, mint ész és érzés, gondolat és tett, lelkiismeret és egyéni érdek - amelyek az emberek legtöbbjénél tartalmukkal együtt ellentétessé esnek szét - őbenne minden körülmények közt egymással összhangban, szerves egységükben voltak s maradtak mindvégig. Az ő ifjúkori filozófiai művelődésében fontos szerepet játszó Pfeiffer Miklós kanonok, a kassai káptalan egykori nagyprépostja már a fiatal Rákosban fölfigyelt személyiségének erre a nem mindennapi teljességére és méltóságára, s külön küldetést látott benne. 1947 májusában Kassáról ezeket írta Prágába az akkor 22 éves Rákosnak: „... újból visszatérek árra, amiről már beszéltünk: a zsidóság a bestiális üldözések és sok egyéb kavarodás kapcsán elvesztette lelki egyensúlyát. Az, hogy ezt újból megtalálja: zsidó életkérdés és egyben világérdek... E téren látok én Maga számára élethivatást... Magának, Péter, valahogy Mózes útján kell járnia, aki népének mérhetetlen értékeket nyújtott.” Nem meglepő tehát, hogy Rákos a maga tanári hivatását is nobilisán és szinte az evangéliumi szeretetgya- rapítás példáinak a szellemében fogta föl. „... a tanár igaza azoké, akiket tanít. Az egyetlen cipó a világon, amely osztással szaporodik” - írta Tanárnak lenni című vallomásában. S milyen boldogan és mennyire adni tudón osztogatta-szaporította „cipó”-ját ez a tudós tanáregyéniség! Sokak, sokunk emlékei összefoglalásának is tekinthetők egyik volt tanítványának, Gál Jenőnek a szavai, aki „leírhatatlan szellemi kalandnak, élménynek, felüdülésnek” nevezi a Rákos Péterrel való minden találkozását és beszélgetését. ♦♦♦ Egy hajdanvolt, a pozsonyi és a prágai egyetem magyar szakosai közötti csere keretében az 1957/58-as iskolai év téli szemeszterét a prágai Károly Egyetemen hallgathattam. így lettem az ottani, egészében is kellemes atmoszférá- jú Magyar Szemináriumban Rákos Péter tanítványává. Formális időtartam szerint ugyan csak egyetlen szemeszterre, igazában azonban egy életre szólóan. Azt a tiszta, építő szellemiségű emberi légkört, azt a pedagógusi és szakmai minőséget, amit ott Rákos a tanítványainak teremtett-nyújtott, s nem utolsósorban azt az életbölcsességet és életkultúrát, amely érzékelhető volt minden megnyilatkozásából, az ember nem hagyhatta maga mögött. Annak élményét tovább hordozta, s ha tehette, újra és újra kereste a lehetőséget a megújítására. Akárcsak tanítványainak java része, én is tartottam tehát a későbbiekben a kapcsolatot Rákos Péter műveivel és személyével is. S mint másokat volt tanítványai közül, Rákos engem is a barátságába fogadott. A Prágában maradiakkal ellentétben számomra a kapcsolattartás módját főleg a levelezés jelentette. Személyes találkozásra a mintegy negyvenöt éves kapcsolatunk során viszonylag ritkán - az én prágai utazásaim vagy Rákos pozsonyi útjai alkalmával - adódott csak lehetőség. De e hátrányból előny is származott. Mert az a száznál több hosszabb-rövidebb levél és lap, amit a négy és fél évtized alatt Rákos Pétertől kaptam, közvetlenül, elevenen, működésében őrzi a le- írhatatiant: az ő pedagógusi-ta- nári-baráti erényeit ugyanúgy, mint személyisége jellegzetes vonásait, megnyilvánulásait. Mielőtt leveleiből megkísérlem felidézni vagy legalább fel-felvil- lantani Rákos Péter alakját, számot kell vernem egy számomra kissé zavaró körülménnyel. Nevezetesen azzal, hogy őt megszólaltatva szükségszerűen magamnak is színre kell lépnem, amit nem szívesen teszek. Már azért sem, mert a képet, amelyben a levelei révén színre kerülök, a magam szemszögéből, önkritikával szemlélve, esetenként túlméretezettnek érzem. De ez a paradox körülmény természetes velejárója a tanár-tanítvány kapcsolatnak. Ugyanis az igazi, vérbeli pedagógus - mint amilyen Rákos Péter volt - tanítványához fűződő kapcsolatában mindig annak további épülését tartja szem előtt, s ösztönösen minden gesztusával azt célozza meg. Úgy állít például tükröt eléje, hogy szellemi-etikai növekedésre s önmagával szembeni igényességre ösztönözze. (Mellesleg: az igényesség előhívására vagy megerősítésére aligha van ennél hatásosabb módszer!) A tanítvány tudja, hogy a tanára tükrében róla megjelenő kép érdemén felüli, s azt szolgálja, hogy erőt meríthessen belőle. Ugyanakkor azonban azt is tudnia kell a tanítványnak, hogy ha emiatt restelkedne nyilvánosan megjelenni tanára tükrében, akkor nem léphet fel az ő pedagógusi virtusai tanúságtevőjeként. Hadd folyamodjam hát e látszólagos ellentmondás vállalásában és természetszerű feloldásában segítségért magához Rákos Péterhez. Ő, amikor hosszú vonakodás után elszánta magát, hogy közreadja a számára oly „felejthetetlen kanonok úr”-hoz, dr. Pfeiffer Miklóshoz fűződő emlékeit, valamint Pfeiffer kanonok hozzá írt leveleit, így számolt el magával: „... feltett szándékom, hogy amit magamról írok, azt is róla írjam: ami kölcsönös kapcsolatunkban nem engem jellemez, hanem őt”. Ezt az eljárást igyekszem én is követni. ♦♦♦ Ha valamely kéziratomat juttattam el hozzá - bírálatát kérve -, Rákos Péter válasza sohasem késlekedett. A pedagógust és a barátot egyaránt jellemzi, hogy munkámat és kérésemet ő, a nemzetközi hírű irodalomtudós, olyan fogadtatásban részesíti, mintha valami nevezetes eseményről lenne szó - teszi ezt egészen keresetien, mintegy magától értetődő természetességgel. Hadd válaszoljak azonnal, örömmel és szeretettel. írásodat elolvastam, és nagyon tetszik; ha nem tetszene, azt is megmondanám, de nem ilyen hamar, nem ilyen örömmel... - kezdi például az 1964. november 6-án írt levelét, amelyben egy nemzedéktársam verseiről írt kritikai jegyzeteimnek elemzésével, méltatásával ajándékoz meg. Különösen élénken szemrevételezte egy sokkal későbbi, 1985-ből származó hosszabb dolgozatomat. Ennek témája Stefan Krcméry szlovák író 1941-' augusztusából eredő, Babits Mihály halálára írt ismeretlen verse volt, amelynek gondolati-eszmei és érzelmi háttere bő lehetőséget kínált többek közt annak bemutatására, hogyan élte meg e két alkotó a közép-európai nacionalizmusok zavarait. E tanulmányomat két, ugyanebben a témában írt levelem is kísérte. Rákos a tanulmány vétele és elolvasása után először telefonon próbált elérni. Miután ez nem sikerült, hosszú, ajánlottan küldött levele elején rögzíti, mit akart válasza elkészültéig is közölni velem: ...csak annyit akartam mondani, hogy nagyon szépet írtál, Valika, helyenként lelkemből lelkedzettet, s persze, az én időszerű problémáimat is zaklatót, bolygatót, hogy is ne? És a másik, amit mondani akartam, s most, íme, tóm, hogy kétrendbeli leveled már az enyém, a tanulmányt (...) szeretném magamnál tartani a megjelenésig... Levelének szakmai észrevételeit, mivel ezek csak a tanulmány ismeretében lennének követhetők, mellőzöm, s csupán szerteágazó, a téma különböző adataira és aspektusaira a maga nevében is reflektáló megállapításaiból, illetve az azok nyomán felmerülő emlékeiből idézek: A Krcméry-Babitsot rokonító princípium a legvelősebben a 1819. lapok fordulóján mondódikki, hogy ti. Krcméry „nem volt képes lemondani a (...) körülötte ellentétessé éleződő nemzeti és egyetemes érdek egységéről”. (Mint ahogy nem volt képes lemondani róla Babits sem, Fukári Vali sem, e sorok írója sem.) (...) A tanulmányt persze nem választhatom el a leveleidtől, mert abban is a lírád lüktet, szerencsére, s ez lehetővé teszi számomra a kívánt őszinteséget, de semmiképpen sem a „kíméletlenséget”. Egyes mozzanatok azt a nagyon szép és bensőséges beszélgetést juttatják eszembe, amelyet Prágában folytattunk legutóbbi ittlétedkor, ha emlékezetem nem csal, Hankát és indiánokat hajkurászva. Ad vocem indiánok: úgy látszik, a sokasodó őrület közepette mi ketten, Vali- kám, a tolerancia utolsó és gyötrődő mohikánjai közé tartozunk, azokhoz, akik mindig két- vagy több felől várják a csapásokat és kapják a sebeket. Hogy ebben az általánosan alkati beállítottságban olyan aránytalanul és értelmetlenül nagy szerep jut a nemzetiségi kérdésnek, származási eseúegességeknek, arról igazán nem mi tehetünk. „Történelmi időket élünk”, holott egy alkalommal, valami kínai bölcsességre utalva, éppen az ellenkezőjét kívántad nekem. Nem azért, mert vannak, hanem mert fogékonyak vagyunk rá. Egy Krcméry, aki lelkiismereti kérdést csinál belőle, és zsákutcába jut, mert egy dr. Váznyt (nem is magyart, hanem csehet!) kiebrudalnak a Mátkából, bumm, és akkor mi van? Egy prágai kollégámnak, aki orosz barátjának Húsz János mártí- romságát ecsetelte, azt mondotta az illető csodálkozva: de hát miért hagyta magát elégetni? Teljesen fölösleges volt, csak hiába szomorította mega mamácskáját. Vázny professzor Iván nevű ha a latin szakon évfolyamtársam volt. Maga Václav Vázny akkoriban még állományban volt, s amikor az államnyelvből (nekem a szlovákból) kellett vizsgáznom, ő volt az exa inátorom. Kérdezte az anyanyel vemet, s amikor megmondtam, arról beszélt, hogy sok jó magyar ismerőse volt, sorolta is a magyar szavakat. (Egyébiránt ugyanígy viselkedett Karel Svobo- da professzor is, még a lakására is meghívott beszélgetni.) Érdekes reflexiókkal, önvallomásokkal, emlékekkel glosszálja a tanulmányhoz mellékelt két levelemet is: Most pedig a mellékelt levél, azaz levelek. Semmivel sem kisebbítem tanulmányod értékét, jelentőségét, ha azt mondom, hogy a levelek azzal egyenértékű élmény volt nekem. (...) „Megszállottságod” engem nem nyugtalanít, valahogyan nem is emlékszem, mondtad- e valaha is, hogy pszichiáter akartál lenni, az én fiam az lett, Bohnicén orvoskodik, s rajta keresztül kissé benne élek ebben a sűrű közegben. (Látod, én meg matematikus és filozófus akartam lenni, onnan terelt el - vesztemre? - ,gnásik énem”. A kézműves ősök hagyománya Benned félig magyarázat, félig kegyelet: ilyen vagy és punktum. (Ld. Tóth Árpád verseiben a „kéz” domináns, kiváltságos szerepét.) Test és lélek, ész [nyilván elírás;
