Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-21 / 92. szám, szerda
19 ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 21. Interjú Dr. Csernus Imre pszichiáter a saját bőrén tapasztalta meg a drogosok életét, szerinte két hónap alatt eldől, talpra tud -e állni a szenvedélybeteg, vagy a pokolra jut Saját kudarcainkért ne hárítsuk másra a felelősséget Az orvostársadalom nem fogadja egyértelműen, vannak, akik szeretik és kiváló szakembernek tartják, de vannak olyanok is, akik idegesek lesznek tőle, s megkérdőjelezik munka- módszereit. Lehet szidni vagy dicsérni, nem foglalkozik ezzel. Öntörvényű ember, aki saját magának akar megfelelni. Hosszú haja rendezetlen, a nyakán fagyöngy, a fülében karika. Dr. Csernus Imre pszichiáterrel beszélgettünk. PÉTERFI SZONYA Játsszuk azt, hogy nem szerepel a médiákban, nincs önálló tévéműsora, nem átkozzák vagy rajonganak Önért azok, akiknek megmutatta, merre menjenek, ha szabadulni akarnak a kábítószer-, gyógyszer-, az alkohol-, a játékszenvedély rabságából, vagy akár az étkezési zavaroktól. Kérem, mutatkozzon be. Harmincnyolc éves vagyok, pszichiáter, és a budapesti li- pótmezei Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben dolgozom. Ennyi? Mi ez, szerénység? Hiszen az intézetben, ahol a pszichiátriai betegek teljes spektrumát kezelik, Öntől leginkább a szenvedélybetegség elől menekülők kérnek segítséget. Talán azért is, mert, és ezt nem titkolja, ismeri a nar- kót. Miért és mikor kóstolta meg? Tudadanságból, 20 esztendősen, Amszterdamban. Szúrta? Volt egy idő, amikor igen. Orvostanhallgatóként próbálta ki a heroint, mégis tudatlanságot emleget. Ezt nem mondja komolyan! De igen, ne feledje, ez 1987-ben történt, Magyarországon nem volt drog. Pontosítsunk: volt, csak senki nem beszélt róla. Meg más időket éltünk akkor. Velem az történt, hogy Amszterdamban voltam a barátaimnál. Magyar ismerőseim beszélgettek, majd megjelent egy fura pasas. Ma már tudom, hogy tipikus heroinista kinézete volt. Csak nézelődtem és marhára unatkoztam, mígnem jött valaki, egy dí- ler, adott neki egy pakkot, a tag kicsomagolta a heroint, és elkezdett fóliázni. Vagyis elkezdte folyatni a szert. Spontán megkérdeztem, mit csinál. Már valamennyire be volt szívva, nem sokat mondott, de felém nyújtotta. Jól érezte magát? Egy fenét, hánytam, rettenetesen. De aztán... Tudja, a heroin azt csinálja, hogy olyan nyugalmat ad az embernek, amilyet addig el sem tudott képzelni. Fogalma sem volt, hogy ilyen létezik. Ez tetszett? Biztosan. Húsz évesen az ember egy csomó problémával, feszültséggel szembesül, szülők, egyetem, vizsgák, párkapcsolatok. Rengeteg konfliktusa van. A szer egy ideig nyugalmat ad. Most mondta, hogy Magyar- A szer egy ideig nyugalmat ad- Ha bajban érzi magát a narkós, akkor hirtelen le akar akasztani valakit (Somogyi Tibor felvételei) országon nem volt kábítószer, Ön mégis két éven át drogozott. Jugoszláviában születtem, ,ju- gó” údevelem volt, szabadon utazhattam. Eleinte Amszterdamba jártam, később Németországba, előfordult, hogy kéthetenként. A határon soha nem volt gondom, talán azért, mert akkor ki gondolt volna narkóra, meg aztán külföldi és orvostanhallgató voltam. Soha senkinek nem tűnt fel, hogy valami nincs rendben Önnel? Nem volt gondja a tanulással? Kezdetben a kábítószer nem okoz gondot. Milyen „kezdetet” emleget, amikor két éven át narkózott? Senki nem sejtette, miről van szó, abszolút titokban tudtam tartani. Az anyagiak sem okoztak gondot, üzleteltem. Nem állítom persze, hogy nem voltam függő, nem tudom, mi lett volna, ha folytatom. Mikor határozta el, hogy elég volt, felhagy a drogozással? Ez egy nagyon érdekes pillanata volt az életemnek. Negyedéves voltam, épp jött a vizsgaidőszak. Fent laktam a Svábhegyen, olyan albérletben, ahonnan nagyon szép volt a kilátás. Budapest nagy részét lehetett látni, ez főleg este volt csodálatos. Egy nap ácsorog- tam a teraszon, gyönyörködtem a panorámában, majd visszafordultam a szoba felé, és amit ott láttam... Rácsodálkoztam, hogy valójában milyen nyomorban élek. A nyomor az, amikor valaki kivetkőzik önmagából, és nincs körülötte senki. Se barátnő, se barát, senki, senki. Szóval a magánynak a legalsó szintje, és szétdobált dolgok, rendetlenség, kosz, a földön heverő könyvek, borzasztó. Újra visszanéztem a városra, majd a szobába és arra gondoltam, úristen, hova jutottam. Erre emlékszem, arra nem, volt-e bennem valami... Az élmény maradt meg bennem, de az nagyon mélyen. - — « Ennyi elég volt? Igen, de gyorsan vízbe mártottam az útlevelemet. Tudtam, hogy elázott iratokkal nem engednek át a határon, nem utazhatom. És mert jött a vizsgaidőszak, rettenetesen erős motivációm volt. A motiváció, az akarat egy dolog, de hát jelentkezniük kellett az elvonási tüneteknek. Hogy küzdötte le ezeket? Ez érdekes dolog. Ha valaki nagyon-nagyon motivált, annak az elvonás nem okoz fizikális nehézségeket. Ez akkor tudatosult bennem, amikor két hasonló testalkatú, 60-70 kilós, 4-5 éve heroinfüggő embert kezeltem. Egyikük minimális gyógyszeradaggal is elvolt, a másik az első naptól kezdve orvosságért ordítozott, erőszakoskodott a nővérekkel, megpróbált kiszökni. A két hozzáállás kapcsán kezdtem el gondolkodni, hogy is van ez. Mert ezt nem lehet a biológiára fogni. A negyedik-ötödik napon a másik hapsi le is lépett, valójában nem szerett volna változtatni az életén. Kamuból, alibiből jött be. Ezért én alig használok gyógyszert, beleértve a meta- dont is. Pedig, legalább is tájainkon, akik másképp nem voltak képesek a drogmentes életre, meto- donnal, szintetikus kábítószer segítségével „normális” életet élnek. A métádon egy alacsony küszöbű szolgáltatás, az ember problémáját nem oldja meg. A társadalom dönt úgy, inkább adok ingyen egy szert, hogy ezt a gondot letudjam. A métádon „előnye”, hogy állítólag nem okoz eufóriát. Azt nem, de kiszolgáltatottságot igen. Én a megvonási fázisban sem adom a pácienseimnek. Úgy hírlik, hogy amikor a drogos bemegy a rendelőjébe, és felvételét kéri az osztályra, visszaküldi az utcára. Miért? Először leülök vele beszélgetni, közlöm vele az osztály lehetőségeit, szabályait, illetve azt, mit várok el én. Utána megkérem, fontolja meg, tényleg szeretne-e változtatni, vagy az egész csak egy szalmalángef- fektus. Mert ha bajban érzi magát a narkós, akkor hirtelen le akar akasztani valakit. Ezek az elhatározások nagyon rövid életűek. Tehát a páciens szempontjából nagyon fontos, hogy átgondolja, sziklaszilárd-e a meggyőződése. Közlöm vele, egy hét múlva jöjjön vissza. Akkor már megmutatom neki az oszályt is, elmondom a terápia szabályait, és ismét elküldöm egy hétre. Ha akkor, a harmadik alkalommal úgy dönt, hogy vállalja, intenzíven elkezdek vele foglalkozni. Milyen terápiás eljárásokat használ? Nem sok, amit a szenvedélybetegtől elvárok. Azt akarom, hogy mondja ki érzéseit, vállalja a következményeket, szíwel-lélekkel csinálja, amit megbeszélünk. Akkor én érte vagyok. Megkérdezem tőle, szerinte ki az erősebb, a heroin vagy ő? Azt mondja, hogy ő. Mire én: akkor mi a francot keres nálam? A baj az, hogy előszeretettel hazudunk. Magunknak, a velünk együtt élőknek, a gyerekeknek is. Akik serdülőként rádöbbennek a felnőttek hazudozásai- ra, és akkor ugrott a szülői tekintély. A kölykök tele lesznek feszültségekkel, és a hasonló társaságot keresik. Mert ha már szar a vüág, akkor vegyünk be valamit, hogy ne lássuk olyannak. De hát ez is önbecsapás... Persze, ennek kell véget vetni. Ami kegyetlen meló. Meg kell látnunk magunkat olyannak, amilyenek valójában vagyunk. És fel kell vállalnunk igazi arcunkat. Az őszinteséget. Mert az adja az ember becsületét, tartását. Csak az ember olyan, hogy gyakran a körülménynekre hivatkozva feladja álmait. Sőt, meg is indokolja cselekedeteit. Erre mondom, hogy önprostitu- álja magát. Vissza a szenvedélybetegekhez. Hogyan éli meg, ha a ke- zeltje mégis meghal? Az eltelt évek alatt tizenöten választották a másik utat. De mert tudom, hogy mit tettem ezekért az emberekért, ám ők mégis a másik utat választották, a poklot, ez már nem rám tartozik. Tiszteletben kell tartanom döntésüket. Nem az én kudarcom, hanem saját létük tragédiája. Ki merem mondani azt is, jobb ez így. Mert a szenvedélybeteg nem csupán önmagát teszi tönkre, hanem környezetét is. Akinek nincs ereje rendbe rakni életét, az nem erre a világra való. Keményen fogalmaz. Egy hazugnak látszó világban megpróbálok őszinte lenni, sőt, minden megnyilatkozásomért vállalom a felelősséget is. Ez persze sokaknak nem tetszik. Vannak, akik ha leülnek velem szemben, félnek attól, mit fogok mondani. Tulajdonképpen ön- maguktól félnek, attól, hogy kimondom, milyennek látom őket. Ez az, amivel nem tudnak mit kezdeni. Ha valaki nem vállalja fel önmagát, mi jogon várja el, hogy mások becsüljék? Kedves uram - szoktam mondani a nekik -, van annak tartása, aki menekül? Méltósága, becsülete? Azt motyogja: nincs. Vagyis gerince sincs. Akkor maga, a nullától százig terjedő skálán, milyen férfinek tartja magát? Többször említette, hogy teljes erőbedobással foglalkozik betegeivel. Mi jelenti a lazítást, a kikapcsolódást? A tenger. Hasonlítom is magam ehhez a páratlan természeti csodához: olykor vad, nyugtalan, háborgó, parttalan, máskor szelíd, csendes, simogató. Tudom, hogy egyszer tengerközeiben fogok élni. Lenyűgöz az Adria.
