Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-16 / 88. szám, péntek
12 IZVILÁG ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 16. ÍZ LET Vifli vagy forró kutya HAJTMAN BÉLA Bár alábbi jegyzetem inkább a nyelvészek érdeklődésére tarthatna igényt, ennek ellenére úgy gondolom, az ínyesmesterek és a halandó, jókat evő és ivó olvasók közt nagyobb megbecsülést vívhatok ki, ha e rovatban teszem közzé, miképpen s mi módon vitáznak egymás ellenében a mai magyar nyelv fejlődését és változását vizslató grammatikusok. Különben egy-két kivételtől eltekintve élvezettel olvasom a nyelvművelésről, új szavaink létrejöttéről és fordításairól szóló cikkeket és tanulmányokat. Nem csak társadalmunk, a nyelv is változik. A nagy kérdés: a nyelvhasználók körében mennyire válnak be az új szavak? Ugyebár a pandúrokat a rend őrei váltották fel, ma már senkit sem fektetnek deresre, jobb híján a villamosszékbe ültethetik be az arra érdemeseket. A konyhakredenceink lábasainak is már jó száz éve, hogy lábuk kelt. Diákjaim csodálkoznak azon, ha arról mesélek nekik, hogy szépanyáik háromlábú lábasban sütötték párjaiknak a szalonnával feljavított tikmonyrántottát. Vagyis a tojást, azaz tikmonyt (tyúktojás) verték fel férjuruk kedvére. Tudvalevő, hogy az angol nyelv szavainak manapság nagy hatásuk van nyelvünkre. A sok közül csak egyet ragadok ki: a hot dogot. Már a kisiskolások is jól tudják, hogy a szóban forgó éhségűző forró kutyára fordítható. Úton-útfélen kapható, sőt a mindenféle burgerek kezdik őket kiszorítani a gyorsbüfék kínálatából. Pozsonyban ettem először az akkor még furcsaságnak tűnő kibelezett kiflit a nyolcvanas évek elején. Hatalmas sor állt a stand előtt. Akkor még tovább tartott az elkészítés. Szerencse, hogy hófúvásban jutottam hozzá a sor kiállása után, nem kellett sokat várni, hogy kihűljön a gőzölgő virslifej, a mustár is hűtötte valamelyest. Azóta már húsz év is eltelt, de megmaradt a hot dog elnevezés teljhatalma. Nyelvészeink becsületére legyen mondva, megpróbálkoztak a magyarítással - terjesztem is a viflit diákjaim körében. A bátrabbak már így kérték a gyorsbüfében, de nem sokra mentek vele. Pedig logikus és ésszerű, sőt ötletes a virsli+kifli összevonása. A citrancs is így született meg. De akadnak olyan nyelvészek, akik a pornócska elnevezés mellett ágálnak. Bármennyire szellemes megnevezés is, nem aratott nagy sikert diákjaim körében sem, inkább megrökönyödést váltott ki belőlük. Akkor inkább maradjon a hot dog, mondják kórusban. Talán szavazásra kellene bocsátani! Mi a jobb nekünk, szlovákiai magyaroknak: a vifli vagy inkább a forró kutya? Melyik a kisebbik rossz? Vagy mindkettő rossz? Attól tartok, egyikük sem válna be. Bonyolult ez. Ennél már csak a köztársa- ságielnök-választás a kacifántosabb. A viflinél egyre megy: megeszem, akár így, akár úgy hívom. A többi viszont gyomor dolga! Gyermekkorom ízvilága - újságba írók asztala A feltétel nélküli szeretet ízei Korai gyermekkorom - korabeli fotók tanúsága szerint - boldog rágcsálással telt, aminek meg is volt a következménye némi bébihurka formájában. A világ tele volt akkortájt körülöttem jobbnál jobban főző nőkkel, és sokáig abban a hitben éltem, hogy a férfiak, mint ahogyan szülni, úgy főzni sem tudnak. MOLNÁR MIRIAM A legkorábbi emlékeim Margit néni főztjéhez vezetnek vissza, ami az óvodai világ előtt volt. A túrós csúszás ebédek a Ki nyer ma? című műsor közben kerültek tálalásra, és reggel mindig volt túlcukrozott orosztea nagy bögrében. Ezen kívül még sok krétára, apró cérnaszálra és Géza bácsi nagy hahotázására emlékszem világosan. Ez után a boldog időszak után jött az óvodai realitás, ahol erőszakos óvó nénik tejlevessel és más borzalmakkal akartak minduntalan megetetni, amit nem viseltem valami jól. Nagy megköny- nyebbülésemre az iskolában Anci néni bennfentesként kezelt, és sok kakaó került a tésztámra, valamint mindig akadt dupla abból, amit szerettem, és sok mindent szerettem az iskola konyhájában. A délutánokat és a hétvégeket ezekben az években több esetben a nagyszüleimnél töltöttem, ahol nagyapámmal ruszlit ettünk kenyérrel, amitől rettentően savanyú szagú lett a kezem, és mindig jó érzés kerített hatalmába, amikor sikerült egyben kivenni a hal gerincét. Ha néha az éjszakát is ott töltöttem, reggel meleg kifli vagy zsemlye várt ránk, és titokban kávéba mártott kockacukrot is kaptam. Később, amikor már elég nagy voltam, hétvégenként én szaladtam el biciklivel a frissen sült kalácsért vagy más hétvégi finomságért a nagyihoz, amelyek alapanyagai is általában házilag készültek. Nagy kedvenceim mindmáig a házi készítésű szilvalekváros derelye (avagy barátfüle), a sokféle nudli, a szilvás gombóc, a mákos, diós és kakaós kalács, a párán főtt kelt gombóc, a csuszák, a krumplis tészta, a fokhagymás lángos és társai. Arra is nagy szeretettel emlékszem vissza, hogy a nagyi frissen hevítette nekem a túrót, és azt melegében ettem csupasz kézzel, mert úgy volt a legfinomabb. Egy időben szódavizet ittunk szörppel ebéd után. Ebbe az időszakba tartozik az a morvaországi látogatás is, amely során Alica (édesanyám húga) elküldött minket, gyermekeket kora reggel az erdőbe gombát szedni. Miután megérkeztünk a zsákmánnyal, pompás gombás rántot- tát készített! Ezen kívül az áfo- nyás lekvár, a kis kerek sütemények (amelyek közepén lekvár vagy mák volt) és a fenséges buchty is ízlelőbimbóim emlékezetébe vésték magukat. Az áfo- nyás lekvár egyébként itt Brooklynban is velem van, és ott sorakozik a nagyi szilva- és baracklekvárja mellett. A hegysúri nagyszüleimhez tett látogatások az ételek és illatok jegyében zajlottak. A tyúkhúsleveshez, amelyben általában egy egész tyúk vagy kakas főtt, a tésztát (amely házi tojásból helyben készült) egy külön nagy tálban tálalták. A nagypapa saját méhei mézét pörgette, a kertben volt friss gyümölcs és zöldség, évente kétszer volt disznóölés, a kiscsibék a nyári konyha asztala alatt csipogtak, a tyúkok és kacsák az udvaron, és friss tojást mindennap lehetett vételezni a tyúkok alól. A nagyszüle- immel élő keresztmamám már fiatal korában remek cukrász volt, és amikor nagy papírdobozokban vittük haza az általa készített süteményeket, napokig dicsértük a tehetségét, a szorgalmát és a türelmét. A csokimázas piskótás-pudingos szelet volt az én kedvencem. Iskolás mindennapjaim talán legboldogabb pillanata (messze távol a tizenéves koron túl is) az volt, amikor délután négy körül becsapódott a garázsajtó, és a mamám határozott lépteit hallottam közeledni. A bevásárlótáskájában mindig volt valami finom, általában édesség, amivel a húgommal átvészeltük az időt vacsoráig. Természetesen a mamám is remekül főzött minden este és hétvégén évtizedeken át. A szoci vüágában sok mindenért kellett harcolni. Vesepecsenyét csak protekcióval lehetett kapni például, és ha egy éjszakát hagymás pácban állt a hűtőben, másnap tükörtojással és szalmakrumplival volt tálalva (ketchuppel, ízlés szerint). És amikor az elvtársak éppen átengedtek Magyarországra, Pepsi-Cola is került a vasárnapi ebédhez. Én igazából mindent szerettem, amiben sok hagyma vagy fokhagyma volt, ami a mai napig is igaz. A mamám specialitásai közül a levesek maradtak meg bennem mélyen, lehet, hogy éppen azért, mert bab-, borsó-, savanyú krumpli-, lencse- és zöldségleves illata áradt a szombat (és vasárnap) reggeleken, s mi alig tudtuk kivárni, amíg elkészülnek. A lencselevest tejföllel, a borsólevest óriás csipetkékkel szerettük. Főzelékből a spenót és a borsó vezette a listát - bundás kenyérrel. A főételeket remekül egészítette ki a házilag rakott cékla, uborka és csalamádé. Őszintén szólva azóta is ezeket az ízeket keresem a vüág különböző részein, és nem találom. A délutáni csemegék évszakokra osztódtak, mert amikor volt friss gyümölcs, a mamám abból varázsolt túrótortát, piskótás sütit vagy gyümölcshabot. Amikor pedig nem volt, a sokféle pudingra került egy kis házilag készített rumos meggy és tejszínhab. A nyarat a dinnye, az őszt az őszibarack és a főtt kukorica jellemezte. Természetesen most, hogy már jócskán felnőttem, én is süthetnék és főzhetnék a családi receptek alapján, de azt, ami igazán megis- mételhetetlenné tette gyermekkorom ízvilágát, nem tudom pótolni: az őszinte és feltétel nélküli szeretet és törődés, amellyel e női kezek elkészítették és tálalták az ételeket, az tette őket különlegessé. A szerző New York-i munkatársunk KONYHANYELVÜNK A pár párkiféle pártfogójaként, azoknak és a hasonlóaknak csendes védelmében TÓTH FERENC (Most aztán nekem esnek mind, nyelvészek, ítészek, középiskolai magyartanárok, ritka nagy egyetértésben!) A párkit?! Védeni?! De hisz ez a nyelvromlás lehető legkirívóbb esete! Ez egy olyan illusztris példája a szlovakizmusnak, hogy..., hogy csak no! Ettől tán még a tramki sem rosszabb. Esetleg a tyepláki. Na de a párki...?! Hisz az magyarul virsli. Mely egy igen-igen szép ősmagyar szó. Élénk képzelőerőnknek köszönhetően szinte látni véljük Árpád ősatyánkat, amint ezüsttel kivert, gímszarvasos nyeregtáskájában az első pár (minden bizonnyal még az őshazából hozott) magyar ősvirslivel átnyargal a Vereckei- szoroson. A párki igenis - juj, de nehéz ezt kimondani, de muszáj, égessenek meg bár helyesírási szótárakból rakott máglyán - sokkal kedvesebb, mondhatnám, emberléptékűbb számomra. Az a két mássalhangzó egymás után még elmegy, ráadásul ez az „rk”, „rrrk” kellemesen ódon hangzású, akárha csak egy vidám kis sárgaréz kávédaráló ropogna nyugodalmasan egy téli vasárnap reggelen, otthonos kávéillatot árasztva szerte az egész lakásban, miközben odakint verébfej nagyságú pelyhekben hull a hó. A párkinak, kérem, még egy „i” is van a végén, ami a csoki-fagyi-suli- gimi-satöbbi-i esetében határozottan idegesítő, ámde így, az „rk” után nagyon is kellemetes a páros hallószerveknek. Na most, hogy a tramki se érezze magát igazságtalanul mellőzöttnek - mely vélemény az ő szempontjából igencsak jogosnak mondható -, a nyelvi játék kedvéért próbáljuk meg lefordítani őtet is. Ööö... teniszcipő. Nagyszerű. Szép magyar sport az, minden bizonnyal. És akkor mi legyen a teniszki? Nem beszélve a tramki tejtestvéréről, a botaszkiról. Ezeket ugyan hogyan fordítsa le az erőnek erejével csakis kristálytiszta magyarsággal beszélni óhajtó kisebbségi? Jaj, kérem, ne erőltessük már azt a tornacipőt! Hisz a tornacipőben már régóta egyáltalán nem csak tornáznak! (Sőt, úgy tűnik, lassan már csak azt nem csinálnak benne.) Mint ahogy a népesség túlnyomó része a teniszkiben sem csak - vagy egyáltalán nem - teniszezik. A kopácskit meg akár ne is említsük. (De azért csak említsük.) Futballista barátom azzal a vüágrengető hírrel tért haza a nemzetközi, hagyományosan kolbászevéssel és civilizált vedeléssel kísért labdarúgótornáról, hogy a kopácskit a magyarok csukának hívják. Ami egy igen jó ízű hal, fogni is sportos élmény nagyon, de hogy a futballhoz mi köze? A sportos vonulatot merészen tovább vivén tegyük vizsgálódásunk trágyává - pardon: tegnap a Rádiókabaréban Kazal megint berúgott tudományos borkóstolás közben - esetleg a tricskót, az otyeplo- vácskit, és természetesen a nagy klasszikust, a tyeplákit. A trikó tán tök magyar?' (Tricote-származék, tehát aligha.) És a többi? Netántán melegítő? Igen, ez valóban több, mint elfogadható, hiszen a melegítő melegít, nem csak sporttevékenység előtti bemelegítésre használható ruhadarab. így aztán fény derült a nagy rejtélyre: miért mászkál egy tiszteletben megőszült, legalább negyven kiló súlyfelesleggel rendelkező családapa, aki a „sport” szóról csaknem százszázalékos biztonsággal a tévé-sör párosra asszociál, eredeti kínai Adidas melegítőben, lábán hasonlóan márkás surrogóban. Hát, hogy ne fázzék! Rögvest magától adódik a kérdés: vajon mi szabja meg, mely rejtélyes törvény, hogy egy adott szó esetében a magyar eredetit - lett légyen az bár az idéden virsli -, avagy a saját maga által kreált, olykor borzasztó, olykor mulatságos változatot használja? Igen egyszerű. Elmondom. Hogyha a magyar eredeti kevesebb szótagszámmal rendelkezik, mint a - na jó - ferdített változat, csaknem biztos esélye van a meghonosodásra. Ha nem, csaknem kizárólagosan a többségi nemzet által használt szóalakzat győz nem kis fölénnyel. Jó példa erre a horcsica, melynek ősi hegemóniáját igenis jelentékeny mértékben kikezdte immár a mustár. (Értelemszerűen a magasabb műveltséggel rendelkezők körében inkább.) így mielőtt erőnek erejével úgynevezett ereden magyar szavak használatára intenénk az eltévelye- detteket, jó volna, ha az élő nyelv egyszerű matematikai törvényszerűségeit - avagy az-emberi faj természetes lustaságát - legalább olykor figyelembe vennénk. Nem olyan könnyű tudatosan, direkte párkit kérni, minekutána sokáig és direkte virslit óhajtott az ember. (Ez az „rsl”, hát ez valami rettenet!) De most immár — legyen osztályrészem bár megköve- zés vagy lassú tűzön pirítás - megteszem, tudatában annak, hogy a jelenkor sosem értheti meg a korokkal előbbre gondolkodó nagy szellemeket. Párkit kérek hát, csakazértis, de - jó, legyen - mustárral. Várom, hogy mi lesz.
