Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-16 / 88. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 16. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7-Remélem, a jégkorong-világbajnokságon nem égünk le, mint az ajelölt, akire mi szavaztunk két hete... (Peter Gossányi rajza) Magyar holokauszt: a 60 év azt is jelenti, hogy talán mégis le van zárva valami Sok-sok millió tűzáldozat TALLÓZÓ KRÓNIKA Egy ortodox székesegyház felépítése érdekében megkezdték a bukaresti Károly parkban található kommunista mauzóleum lebontását, holott ez az ügy megosztja a román közvéleményt - olvasható az erdélyi napilapban. Az újság szerint fordulópontjához érkezett a románok „nemzeti katedrálisa” körüli huzavona azt követően, hogy egy építési vállalat megkezdte a bukaresti Károly parkban található mauzóleum lebontását. A gigantikus méretű ortodox székesegyház terve hetek óta megosztja a román közvéleményt, elsősorban a helyszín miatt. Szerdán például a Károly park környékének több tucat lakója tiltakozott, amiért szomszédságukban munkálatok zajlanak. „Nemrég házat vásároltam a környéken, amiért jelentős összeget fizettem. Nem szeretnék több évtizedig építkezés mellett élni” - mondta a lapnak az egyik lakó, utalva arra, hogy a kated- rális hatalmas mérete miatt a munkálatok elhúzódhatnak. Többen azt nehezményezték, hogy az ortodox egyház ingyen kapta meg a telket. Traian Ba- sescu bukaresti főpolgármester (az ellenzéki Demokrata Párt elnöke) bejelentette: szándékában áll a közigazgatási bíróságon megtámadni a művelődési minisztériumnak azt az április 5-i határozatát, amellyel az ortodox egyház rendelkezésére bocsátotta a Károly park egy részét. A főpolgármester ezt azzal indokolta, hogy szeremé megmenteni a nagy múltú létesítményt és a benne lévő mauzóleumot, amelynek lebontása „káros és helyrehozhatatlan lenne”. ROMÁNIAI SAJTÓ Elutasította a román képviselőház a határon túli románok támogatásáról szóló törvény- tervezetet. A tudósításokból kiderül: a plénum azt követően döntött így, hogy a közigazgatási bizottság ellenezte a jogszabályt. A tervezetet hat demokrata és liberális (vagyis ellenzéki) képviselő nyújtotta be. Egyikük, a demokrata párti loan Onisei felszólalásában úgy nyilatkozott: a közigazgatási bizottság jelentése ellentmond azoknak a politikai változásoknak, amelyek világszin- ten az utóbbi időben történtek a határon túli nemzeti közösségek támogatásának megítélésében. A közép- és kelet-európai országok új szerepe a román állam és a határon túli román közösségek kapcsolat- rendszerének újragondolását feltételezi - jelentette ki Onisei, hozzáfűzve: ehhez figyelembe kell venni a Velencei Bizottság álláspontját. A közigazgatási bizottság alelnöke, Liviu Radu Bara (aki a kormányzó Szociáldemokrata Pártot képviseli) megindokolta, hogy a testület miért utasította el a törvénytervezetet. Azt kifogásolta, hogy a jogszabály a Határon Túli Románok Képviselőinek Tanácsa (a Krónika című erdélyi napilap ezt „román Máért-nak” nevezi) létrehozását javasolja. Mint mondta, nem világos, hogy e testület hány tagból áll majd, közülük kiket választanak meg, és kik képviselik hivatalból az egyes román közösségeket. Százezrek, milliók máig fölfoghatatlan szenvedésének és halálának elégnek kellene lennie, hogy megváltsa az embereket az antiszemitizmustól, a rasszizmustól. SZÁLÉ LÁSZLÓ Minden évfordulós emlékezésben a jelen a lényeg. Maga az emlékezés is jelenbeli tevékenység, csak a tárgya a múlt, a célja nem. A magyar holokauszt 60. évfordulójának legfontosabb célja, hogy csökkenjen a gyűlölet a világban. Ennek szükséges, de nem elégséges feltétele az úgynevezett szembenézés a múlt bűneivel. Gyakori vád, hogy a magyar nép még mindig nem nézett szembe a hatvan évvel ezelőtti borzalommal, s az ebben való szerepünkkel. Nehéz persze elképzelni, milyen is lehet egy ilyen össznépi szembenézés. Egyáltalán létezik-e ilyesmi? Vagy úgy megy, hogy a történészek kutatnak, megírják, mi történt és hogyan történt. Az emberek egy része elolvassa, megismeri, megérti, átéli a könyvekben, folyóiratokban, újságokban foglaltakat, megnézi a kiállításokat, s mindezek közben és után igyekszik meghatározni, mi köze van neki hozzá. Mit kell megváltoztatnia a gondolkodásában, érzelmeiben, indulataiban, miknek kell cselekvésben is megnyilvánulniuk. Bibó István ezt a hosszú és gyötrelmes folyamatot javasolta 1947-ben, Rákosiék ezt elfojtották, s talán a - bűnös, kol- laboráns, passzív, tehetetlen - magyarok sem bánták ezt túlságosan. Nem hiszek a kipipált szembenézésekben, formális bűnbánatban, mert ezektől nem lesz kevesebb gyűlölet a világban. Ahhoz mélyebb, fájdalmasabb átélésre van szükség, s nem csak az értelmiség körében. Itt nem érvényes a képviseleti elv, egy nép nem mehet át katarzison képviselői által. A gesztusokban azonban hiszek, az olyanokban mint például a Willy Brandté, mert példát és mintát mutatnak az embereknek, akiknek nincs túl sok tapasztalatuk abban, mi a teendő a múlt bűneivel. Most az évfordulóra sok segítséget kaptunk, hosszú évek után elkészült az auschwitzi magyar kiállítás új változata, a Terror Házában megnyitották a Gyer- mekholokauszt című „szembe- nézőt”, s már látogatható a Páva utcai állandó holokauszt-emlék- kiállítás. Auschwitz után nem lehet verset írni - mondta Adorno. Hozzám közelebb áll, amit Bajcsy-Zsi- linszky Endre írt Teleki Pálnak még jóval Auschwitz előtt: ilyen körülmények között becsületes ember nem lehet többé antiszemita. Ebből normálisan az következett volna, hogy a holokauszt után nem lehetséges az antiszemitizmus, a rasszizmus. És nem lett igaza Adornónak, mert lehetett verset írni, és van antiszemitizmus Auschwitz után is. De ha van, mit jelent, miből táplálkozik? Ezt megfejteni ma már talán fontosabb feladat minden másnál. Húsvét után nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a zsidóság holokausztja, tűzáldozata valamiképpen megismétli a keresztáldozatot. A nagypénteki szenvedéssel és halállal - a keresztények hite szerint - az Isten fia váltotta meg az emberiséget az eredendő bűntől. A tűzáldozat nem múltbeli, hanem jövőbeli bűnöktől kellene, hogy megváltson. S százezrek, milliók máig fölfoghatatlan szenvedésének és halálának elégnek kellene lennie, hogy megváltsa az embereket az antiszemitizmustól, a rasszizmustól, a tömeggyilkosságoktól. Nem lehet, hogy ez sem volt elég! Az ember akkor újra elkövette az eredendő bűnt - egy nép faji alapon történő teljes kiirtásának programja és iparszerű gyakorlata aligha mérhető máshoz. De a megváltó itt már csak maga az ember lehet, ha mindent megtesz azért, hogy ilyen soha ne ismétlődhessék meg. A Páva utcai kiállítást megnyitó izraeli elnök azt mondotta, ne nevezzük a holokausztot fölfog- hatatlannak, mert nem az. A nácik nem vadállatok voltak, hanem emberek. A holokauszt emberi mű, méghozzá Európa egyik legfejlettebb, legnagyobb kultúrájú országából indult, s csatlakoztak hozzá tevékenyen más „kultúrországok” is, például mi. Logikus okfejtés, de én épp fordítva látom. Ha a nácik vadállatok lettek volna, akkor érteném, számomra éppen azért fölfoghatatlan, mert „kultúremberek” csinálták, asszisztáltak hozzá, hagyták, néztek félre. Ez a fölfoghatatlan, ami csak úgy magyarázható, hogy nem tudták a szörnyűségek teljességét, nem akarták tudni, s amit tudtak, megszépítették, hogy el tudják viselni passzivitásuk szégyenét. A holokauszt hatalmas irodalmával egyidős a felelősök keresésének, a felelősségek mértékének irodalma. A nácik elsődleges felelősségétől a kollaboránsok felelősségén át, a táborokhoz vivő vasútvonalakat nem bombázó szövetségesek felelősségéig, az ellenállásról lebeszélő zsidószervezetekétől, a szerzésben és irigységben gyökerező „népi” antiszemitizmuson át az életüket kivásárló gazdag zsidó családok felelősségéig, a nagyhatalmak, az egyházak felelősségéig hatalmasan széles a skála. Melyen persze éles határvonal húzódik a gyilkosok, aktív és passzív segítőik, valamint az áldozatoké között. Magam a méricskélést, az összehasonlítgatásokat s az ebből fakadó vitákat nemcsak terméketlennek, ingoványveszélyesnek is tartom. A végtelennek nincs mértékegysége. A halálnak sincs. Az Endlösungnak sincs. Egy halott kisgyerek felnőtt életének sincs. Hatvan év telt el, s még nincs lezárva semmi. Miért vagyunk mi, magyarok ennyire elkésve? Ennek nemcsak az az oka, hogy az emberek nem szívesen néznek szembe a saját vagy atyáik bűneivel, különösen, ha nem is egészen értik őket, hanem az is, hogy a szocialista diktatúra évtizedeiben ez a téma sok okból tabunak számított. Az elmúlt tizenöt év vitái pedig nemcsak a tabut törték meg, nemcsak a megtisztító katarzis felé vezettek, hanem - aktuálpoliti- kai célokból - rájátszottak a legsötétebb indulatokra is. És mégis. A hatvan év azt is jelenti, hogy talán mégis le van zárva valami. Nem olyan nagy idő, de nagyon fontos és ígéretes része a „soha többé”-nek. A szerző a Magyar Hírlap munkatársa Nem múltbeli, hanem jövőbeli bűnöktől kellene, hogy megváltson. KOMMENTÁR Kinek mennyi a sok? TÓTH MIHÁLY A kormánynak nincs mersze közzétenni, hogy a lakosság döntő többsége körében mekkora ellenérzést váltottak ki az egyetemi oktatás ingyenességének felszámolására tett próbálkozások. Hogy e tekintetben van mit titkolnia a koalíciónak, azt főképp a tandíj bevezetése körüli „húzd meg, ereszd meg” mutatja. Mese nincs, korábban megszerzett jog leépítéséről van szó. Csak megsavanyodott hab a tortán, hogy a gyermeke számára diplomát álmodó szülő még meg is kérdezi: Ivan Miklós vagy Mikulás Dzurinda taníttatásáért szüleik vajon mennyi tandíjat fizettek? Az ügy nem intézhető el azzal, hogy a kérdésfeltevőkre ráütik a bélyeget: populisták. Attól függetlenül, hogy mikor lesznek a legközelebbi általános választások, már most megállapíthatjuk, Dzurinda koalíciójának hajója betömhetetlen léket kapva vánszorog, és ebben a szociális érzéketlenségnek is szerepe van. Igaz, a hajószalonban még mulatnak. A fedélköziek már térdig járnak a beözönlő vízben. Közben pedig tettlegesen főijük egy másik, korábban szerzett jog leépítése. Zajac egészségügyi miniszter az ingyenes orvosi ellátás jogának megszüntetését a 20 koronás kezelési illeték bevezetésével kezdte, majd azzal folytatta, hogy nagy garral statisztikai adatokat tett közzé az orvoshoz fordulók meg a betegállományba kerülő alkalmazottak számának csökkenéséről. A legfelkészültebb elemző se tudja megállapítani, hányán voltak, akik a 20 korona megtakarítása érdekében nem fordultak orvoshoz. Az sem derül ki, hányán voltak, akik nem mertek beteget jelenteni. A munkahely elveszítésétől való félelem nagy úr, ritkán teszi az embert szakszervezeti oroszlánná... Az egészségügyi kormányzat legújabb leleménye, hogy kidolgozzák a térítéssel járó, illetve a térítésmentes gyógykezelések listáját. Körmönfontan próbálják e nóvumot becsempészni a köztudatba. Eddig úgy tudtuk, a járó betegek esetenként 20 koronát, a kórházban pedig naponkénti meghatározott összeget fizetnek. Most azzal lepik meg a lakosságot, hogy kilátásba helyezik a fizetendő gyógykezelési díj diagnózis szerinti differenciálását. A javaslat rövidesen a kormány elé kerül, és még az is megtörténhet, a parlament rábólint. Arról sincs statisztika, hogy Zajac kormánytaggá válása óta, intézkedéseinek hatására hány szlovák állampolgár gyomra lyukadt ki az idegességtől. Mert sok mindent el lehet viselni stressz nélkül. Elviselhető, hogy ebek harmincadjára került az ország vagyonának jelentős hányada, vagy hogy az egyetemi tandíj bevezetése miatt nem mérnök, hanem kallódó kétkezi melós lesz a tehetséges gyerekből. A munkaadó packázása miatt is kevesen ugranak a kútba. Az azonban elviselhetetlen, ha anyagi megfontolásból arra kényszerül az ember, hogy térítés- köteles náthalázzal forduljon-e orvoshoz, vagy arra panaszkodjék, súlyos, ezért ingyenesen kezelendő szívritmuszavara van. És arról még nem is esett szó, hogy nem mindegy, kinek mennyi a sok. Kisebb adó, több bevétel SIDÓ H. ZOLTÁN Utólag bevallható, hogy komoly bizonytalansági tényezőt jelentett az egyszerre végrehajtott, radikálisnak számító, az általános forgalmi adóra, továbbá a jövedelem- és társasági adóra kiterjedő pénzügyi reform. Az Ivan Miklós vezette szaktárca a 2004-es állami költségvetés összeállításakor konzervatív, kevésbé elegánsan kifejezve, óvatoskodó alapállást vett fel, nehogy az év során kellemetlen meglepetések érjék. Január elsejétől mindannyian saját bőrünkön érezzük, milyen is a 19 százalék bűvöletében élni. E szubjektív képalkotást mellőzve tekintsük át, hogy az első negyedévet hátunk mögött hagyva mit hozott az adóreform. Ami a legfontosabb: (eddig) nem vált be a kételkedők előrejelzése, mely szerint a kisebb adók kevesebb bevételt jelentenek, és rövidesen hatalmas hiányt halmozunk fel. Ezzel szemben a valóság az, hogy a nyugdíjasoknak szánt egyszeri 1000 korona folyósítása és a Kia Motors autógyár zsolnai letelepedésére fordítandójelentős állami támogatás ellenére a tervezettnél nagyobb adóbevételek miatt a költségvetési deficit egyenesen csökkent. A külföldi beruházókat mágnesként vonzó alacsonyabb adók következményeként az utóbbi időben sorra jelentenek be újabb és újabb céget, ezért idén a munkanélküliség a vártnál is gyorsabb ütemben mérséklődik. Az alapjában véve kedvező összképet mutató első negyedévi pénzügyi mérlegen egyetlen szeplő éktelenkedik: a dinamikus gazdasági növekedés, a szépen javuló termelékenység ellenére egy területen nem javítottak a prognózison - ez pedig a fizetések növekedése. Az év végére hiába ígérnek országos átlagban 15 500 koronás bruttó átlagbért, amely azonban az infláció miatt valójában kevesebb lesz a tavalyinál. A pénzügyminisztérium által közzétett grafikonhegyek látványa nem számít szemet pihentetőnek, egy dolgot a számok világából azonban mégis emeljünk ki. Az utóbbi időben csak a parlamenti választások évében volt tényleges béremelkedés. Ez hiba, mivel ha a polgárok legalább középtávon nem érzik meg életszínvonaluk emelkedését, akkor kudarcként élik meg a reformok végtelen sorát, s az általános elégedetlenséget - mint rendesen - újra a hordószónok és demagóg politikusok lovagolhatják meg.
