Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)
2004-03-27 / 73. szám, szombat
k. ► 14 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 27. MINDENNAPI KENYERÜNK Én igazam, te igazad ÉDES ÁRPÁD Ige: „Kormányozhat-e, aki gyűlöli a törvényt, és te bűnösnek tarthatod-e az igazat, a hatalmast, őt, aki azt mondhatja a királynak, hogy semmirekellő, és a fejedelmeknek, hogy bűnösök, aki vezető emberekkel szemben nem személyválogató, és a gazdagokat nem helyezi a nincstelenek elé, mert mindegyik az ő keze alkotása? ... Mert ő szemmel tartja az ember útját, és látja minden lépését. Még a sötétségbe és a halál árnyékába sem rejtőzhetnek el a gonosztevők. ” (Jób könyve 34,17-19,21-22) Lassan a nagyböjt végéhez közeledünk. A hozzá kapcsolódó néphagyományok, a kisúrolt és eltett húsos teknők, az elásott vagy eldugott zsírosbödön már rég a múlté. Nem mintha ezek a külsőségek volnának a böjt legfontosabb kellékei, de azért az se jó, ha a fürdővízzel a gyereket is kiöntjük. A böjt a bűnbánat ideje, az Isten előtt való újrakezdés, a megtisztulás nagy lehetősége. Ehelyett ott találjuk magunkat egy elnökválasztási kampány kellős közepén, mikor újra teletömik a fejünket ígéretekkel, abszolút és megingathatatlan igazságokkal, a mások hibájának csalhatatlan fölismerésével, egyedüli és üdvözítő megoldásokkal. S ha már a böjti népszokások kimúlóban vannak, hagyománnyá tesszük helyettük a népszavazást! Hogy értelme kétes, kimenetele meg homályos? Akkor már inkább őrizzük meg a régi szokásokat! Azoknak haszna legalább kipróbált! Jób barátainak megnyilatkozásaiban is egy kicsit ilyen kampány ízű beszédeket láthatunk. Rég ellesett igazságokat, korábbi nemzedékek bölcseletéit tartalmazzák az első három barát beszédei. Ám ezekhez hasonlókat maga Jób is tud mondani szép számmal. S ha emberileg vizsgáljuk szavaikat, még egyet is tudunk érteni velük, hisz amit mondanak, az bizonyos mértékben igaz. Mégis csupán arra elég ez a sok igaz tanács, hogy jól összevesszenek. Ahol egyre inkább előtérbe kerül a saját igazam, és egyre kevésbé fontos a másik ember meghallgatása, ott egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy a vitá- zók elbeszélnek egymás feje fölött, s végül egymásnak esnek. A mondás szerűit a vakok közt a félszemű már király. Ilyen királynak gondolhatnánk a háttérből előlépő, negyedikként megszólaló Elihút. Kezdetben visszahúzódva maradt, hogy először „beszéljenek a korosabbak”. (Jób 32,7) A bemutatkozása is jó, a róla alkotott első benyomás is kedvező, azt mondja, hogy „nem leszek személyválogató senkivel szemben.” (32, 21) Ennek az önmaga szabta feltételnek eleget is tesz, hiszen király és koldus, gazdag és szegény egyforma az ő szemében. Amit az Istenről mond, az is igaz, csak nem teljes, és ezért Jób esetében nem is használható. Kár, hogy ő is csupán a maga igazát hajtogatja, bölcsességét fitogtatja! Bár szavai megszívlelendők, az mégis visszatetsző, hogy ő már meg sem hallgatja Jóbot, így veszekedni sem lehet vele. Mily fontos, hogy végül maga az Úr szólal meg, lefegyverezve Jóbot és barátait, és nem engedi „elhomályosítani az örök rendet értelem nélküli szavakkal.” (Jób 38,2) Olyan jó lenne, ha mi emberek nem csupán az igazat tudnánk mondani, hanem a jót is. Kár viszont, hogy sokszor ezzel az igazsággal is problémánk van, hogy igazságunk féligazság, vagy csak a magunk igaza. Nagyböjt vége felé tekintetünket emeljük föl a Golgotára, s lássuk meg rajta az Isten Bárányát. Ő nem csak a maga igazát kereste, sőt fölvállalta bűneinket, hogy igazsága révén mi is megigazuljunk! Bár egyenlő volt Istennel, mégsem a maga dicsőségét kereste, hanem ha kellett, kötényt kötött, és megmosta a tanítványok lábát. Bár biztosan megtehette volna, de mégsem keresett királyságot itt e földön, hanem azt vallotta, hogy az Ő királysága nem e világból való. Hogy engesztelése árán utat készítsen nekünk az Atyához. Mindezt pedig azért, hogy mi kérhessük az ének szavaival: „Szeretnék lenni, mint Ő, alázatos, szelíd. Követni híven, mint Ő, Atyám parancsait. Szeretnék lakni nála, hol mennyei sereg dicső harmóniába’ örök imát rebeg.” A szerző református lelkész HETI BÖLCSESSÉG Istent keresd valahol máshol Amikor az ördög látta, hogy egy kereső ember a Mester házába lép, elhatározta, hogy minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy visszafordítsa az igazság keresésétől. Ezért aztán minden lehetséges eszközzel megkísértette a szegényt: gazdagsággal, kéjvággyal, hírnévvel, hatalommal, tekintéllyel. A kereső azonban annál sokkal jártasabb volt a lelki dolgokban, és vágyódott is a lelkiség után, így könnyen le tudta győzni a kísértéseket. Hanem amikor a Mester elé került, egy pillanatra meghökkent, mert a Mestert egy kárpitozott székben találta, tanítványai pedig a lábánál ültek. - Ebben az emberben nincs semmi alázatosság, ami pedig a szentek fő erénye - gondolta magában. Később még más dolgokat is megfigyelt a Mesteren, amelyek egyáltalán nem tetszettek neki. Egyrészt a Mester alig méltatta őt figyelemre. - Biztosan azért, mert én nem hízelkedem neki, mint a többiek - mondta magában. Másrészt az a ruha sem tetszett neki, amit a Mester viselt, és a kissé öntelt mód sem, ahogy beszélt. Mindez arra a következtetésre vezette, hogy rossz helyre jött, s keresését máshol kell folytatnia. Ahogy kilépett a teremből, a Mester, aki látta, hogy az ördög végig ott ült az egyik sarokban, ezt mondta neki: - Nem kellett izgulnod, Kísértő. Tudod, hogy kezdettől fogva a tiéd volt. - Ez a sorsuk azoknak, akik Isten utáni kutatásukban mindent hajlandók elhagyni, kivéve Isten valóságáról alkotott elképzeléseiket. Az emberek sohasem vétkeznének, ha tudatában volnának annak, hogy ahányszor csak vétkeznek, önmaguknak ártanak. (Anthony de Mello) Mert a naiv kisgyermek még elhiszi, amit szülei meleg szavakkal közöltek vele: hogy az ő hazája Magyarország Fránya igazolvány (Képarchívum ) Kicsordulna már a kalocs- nink is tán, ha nem kandikálna ki belőle a nagylábujjunk kacér hetykeséggel. Hogy így elszakadt országrészek, meg úgy határon túli magyarság, meg hogy az magyar kormány vállvetve küzd a mi jogainkért. Oly szép ez, s oly megható, az elérzékenyüléstől tán könny is szökik porszáraz szlovenszkói szemünkbe. TÓTH FERENC Ezzel szemben álljon itt néhány életkép, melyek nyilván csak véletlenül csírázhattak ki bátortalanul a véres magyar rögvalóság elhanyagolt rétjén, melyet Ady óta borít a vad dudva s muhar. Első számú életkép... ... melyben figyelemmel kísérhetjük egy ún. „felvidéki” gyermek lelkületének finom rezdüléseit, s ezáltal valós képet nyerhetünk naiv ragaszkodásáról az anyaország iránt, mely ragaszkodás felnőtt korára sem múlik el nyomtalanul. „Magyarba menni”, hát az valami csoda volt, valami áhított, vágyott, s évente egyszer hajdúszo- boszlói fürdés formájában materializálódott varázslatos tündérálom. Ki tudna aludni a lázas izgalomtól, mikor reggel „magyarba” menődik? Egy meseországba, ahol biztosan minden piros-fehér- zöld, ahol jóízű lángos és dinnye terem, amely természetesen ösz- szehasonlíthatatlanul finomabb, mint a „hazai”? Dehogy. Mint az „itteni”. Mert a naiv kisgyermek ilyenkor még egy az egyben elhiszi, amit szülei szelíd, meleg szavakkal közöltek vele, mint egyszerű, magától értetődő igazságot, amin vitatkozni sem érdemes: hogy az ő hazája Magyarország. Csak éppen itt él. Második számú életkép ... melyben termetes asszonyság keresetlen szavakkal közli véleményét arról az ipséről, aki egy könnyű kis koccanásos baleset után hirtelen jött őszinteségi rohamában az egész autóbuszt per tu letótozza. Ez egy összeszokott búcsújáró társaság az élet viharai által sokszorosan próbára tett, mindazonáltal jó kedélyű, kis jóakarattal középkorúként definiálható höl- gyeményekből, akik a rettenetes száz kilométeres útra először is jó fazék töltött káposztával szerel- keznek fel. Szívesen énekelnek zsoltárokat, visszaúton meg, nagy valószínűséggel a borkóstoló köHatáron innen és túl vetkezményeként, immár világiasabb jellegű nótákat. Izgatottan és jókedvűen fecserésznek, mert..., mert „magyarba” mennek, s még nagyon erősen él bennük a kisgyerek áhítata, aki „magyarba” mindig „haza” ment. Autó koccan a buszhoz, egyértelműen az autós hibájából, mert körülbelül olyan érzékenyen tápod a pedálra, mint egy ízületi gyulladásos ólomlábú elefánt. Sofőr kipattan, mint egy keljfeljan- csi, s a busz rendszámát meglátva paprikavörösen, valami minősíthetetlen durva hangon ekképp nyilatkozik:- Ezek a nyavalyás tótok... Eddig jutott. Ekkor meg az autóbuszból pattan elő egy töltött káposztás asszonyság - na jó, nem pattan, hanem kászálódik, de nagyon is fürgén és ingerült hangon kikéri magának. Először is megemlíti, hogy tényleg Tóth, de nem úgy. Majd felháborodottan áma véleményének ad hangot, hogy ő és az egész busznyi társaság van olyan magyar, mint száz kilométeres körzetben akárki. Közli még, hogy ő „ide” mindig úgy jön, mint „haza”, mert... De ezt már nem olyan emelt hangon mondja. Jé, pityereg... A személyautó sofőrje - az az ólomlábú - áll, mintha leforrázták volna, aztán zavartan motyogva elnézést kér. Hogy ő nem úgy gondolta. A társaság tovább indul. Csak valahogy már nem ízlenek annyira a zsoltárok. Se a töltött káposzta. Harmadik számú életkép ... amelyben korrekt politikai vita keretein belül közlik velem, hogy mi, anyaországi magyarok szeretünk ám titeket piszkosul, csak éppen ez a fránya igazolvány, ugye, hogy mennyi pénzbe kerül, éspedig a magyarországi magyar adófizető állampolgárok pénzébe, és milyen érdekes, hogy őtőlük ezt meg se kérdezte senki annak idején előre. Turistaház, hegyek között. Fiatal szlovmagy (= szlovákiai magyar) házaspár a közös konyhában szerencsétlenkedik egy szerény paprikás krumplival (na, kolbász azért van benne). Nagy magymagy (= magyarországi magyar) társaság érkezik, erősen politikai hangulatban - itt most mindenki olyanban van, a fene megette. A közös konyhában nemsokára természetesen politikai jellegű beszélgetés üti fel a fejét, hogy érdekel vagy nem érdekel - kit érdekel? A magymagyok szerint egy bizonyos illető azért nyerte meg a választásokat, mert „lejött ide és úgy beszélt, ahogy kellett”, és hogy ez a magyarigazolvány sem igen fog már egzisztálni, mert „a mi zsebünkre megy ez”. (Gyors, zavart pillantás a magymagyokra). - Természetesen támogatjuk mi is a nemzetiségi politikát meg minden. Késő. A paprikás krumpli ugyanúgy elvesztette az ízét, mint ama bizonyos autóbuszban ama bizonyos töltött káposzta. Negyedik számú életkép ... amelyben a mai teenagerek nemzetiségi azonosságtudatának némely demonstrációs jeleit térképezhetjük fel, különös tekintettel a „Ki a magyar?” kérdéssel fémjelzett rázós problémakörre. Szlovenszkói gyerekek a tavon csónakáznak, alapiskolások. A parton álló, s tőlük természetesen mérhetetlenül fejlettebb magyar- országi középiskolások természetesen megjegyzéseket tesznek a csónakázók kezdetleges technikájára, amit azok természetesen csípős viszontmegjegyzésekkel honorálnak. Végül elhangzik a vízválasztót jelentő „kabbe” kifejezés, mely igazából tán nem is olyan durva, hisz lassan már az óvodás rajzfilmekben is kötelező lesz. A középiskolásoknál erre kiborul a bili. Hogy neki egy sz... t... k... (a betűk helyébe tetszés szerinti trágár kifejezések helyettesítendők) ne mondja, hogy... (Ezt mondja ő, aki a sperma népies elnevezését leginkább interpunkciós jelként használja) ...pláne, ha nem is tudsz rendesen magyarul, te f... g... p... (az előbbi behelyettesítéses módszer ismét- lendő). A srácok ekkor már a parton állnak, támadóállásban, s kicsink becsületére váljék, nem ijed meg a nála két fejjel magasabb jókötésű gimnazistától.- De hát mi is magyarok vagyunk...- Te, magyar...? - bődül fel az agresszív anyaországi sarjadék. - Akkor miért beszélsz őbetűsen?- Nem is igaz, hogy őbetűsen beszélek! - vicsorog a kicsi. Ideje őket szétválasztani. Megint megkeseredett valami, noha ezúttal nem volt jelen sem töltött káposzta, sem paprikás krumpli, sem egyéb étek. Az agresszívnek nehéz volna elmagyarázni, hogy a kissrác tényleg nem őzik, csak a mai felsőtagozatosok első hallásra kissé furcsa, jobbára indulatszavakból, mély, morgó torokhangokból, vakkantásokból és röffenésekből álló nyelvezetét használja, amelyben csudálatosképpen itt-ott még eredeti magyar szavak is felbukkannak. És hát persze a „kabbe” se kellett volna.- Azért ne feledjük el - mondja tudálékosan az agresszív égjük társa -, hogy volt nekik egy Trianon is. (Szemmel láthatóan büszke, hogy e szót ismeri.) Nekik volt, csakugyan? Nektek meg nem? Konklúzió Tudjátok mit, kedves magymagy felebarátaim az Úrban? Nem fogom én ezt már forszírozni, meg magyarázni sem, hogy én is magyar .vagyok, vagy mi a szösz. Ha ti magatoktól nem látjátok be, hogy csak a szokásos mocskos politikai játék folyik a szokásos locsogással felvezetve, és hogy az ilyen és ehhez hasonló politikai kalózakciók célja mind- összesen csakis és kizárólag a politikai népszerűség hajhászása s ezáltal a a szavazatok begyűjtése, akkor én tinéktek ezt nem is nagyon fogom bizonygatni. Ha ti még elhiszitek, hogy egy bizonyos párt hatalomra jutása akár csak egy mákszemnyit is változtat a sorsotokon... És ha attól féltek, hogy emiatt az évenkénti két ingyenes utazás miatt kell majd hátralévő éveiteket kenyéren és vízen tengetnetek, akkor én ezt inkább kifizetem. És csináltatok még magamnak egy jópofa fekete trikót is - ez most úgyis trendi - „Turista vagyok, de magyar” felirattal. De Magyarországra - ahol különben mindig otthagyok egy rakás pénzt, akkor is, és most már csak azért is „haza” megyek. Még akkor is, ha tót-h vagyok. (A szerző illusztrációs felvétele)
