Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)
2004-03-03 / 52. szám, szerda
8 Kultúra ÚJ SZŐ 2004. MÁRCIUS 3. SZÍNHÁZ KOMÁROM JÓKAI SZÍNHÁZ: Háztűznéző (vendégjáték Somorján) 19 MOZI POZSONY HVIEZDA: Horrorra akadva 3 (am.) 18, 20.30 MLADOSÍ: Zelary (cseh) 17, 20 TATRA: Goodbye Lenin (ném.) 18, 20.30 PÓLUS - METROPOLIS: Mackótestvér (am.) 15, 15.30, 16.50, 17.20, 18.40 Horrorra akadva 3 (am.) 15.10,16.55,18.45,19.40,20.30, 21.30 Good Bye Lenin! (ném.) 18, 20.20 Túl közeli rokon (am.) 15.45, 21.15 Zelary (cseh) 15.35,18.25 A Gyűrűk Ura - A király visszatér (am.-új-zél.) 16.10, 19.55 Az utolsó szamuráj (am.) 17.10,19.10, 20 KASSA TATRA: Good Bye Lenin! (ném.) 15.45, 18 Dühöngő bika (am.) 20 CAPITOL: Mackótestvér (am.) 16,18 Underworld (am.) 19.45 ÚSMEV: Horrorra akadva 3 (am.) 16,18, 20 DÉL-SZLOVÁKIA GALÁNTA - VMK: Rocksuli (am.) 19 ÉRSEKÚJVÁR - MIER: Horrorra akadva 3 (am.) 17,19.30 VÁGSELLYE-VMK: Snowboarder (fr.-svájci) 20 ROZSNYÓ - PANORÁMA: Túl közeli rokon (am.) 16.30,19 GYŐR PLAZA: Az Amazonas kincse (am.) 19.15 Apám beájulna (magy.) 14.30,16.30,20.15 A felejtés bére (am.) 14.45,17,19.15 Felül semmi (ang.) 15,19.30 A Gyűrűk Ura - A király visszatér (am.-űj-zél.i) 16, 18, 20 Igazából szerelem (ang.) 17 Magyar vándor (magy.) 13,15, 17.15.19.30 Pofa be! (ff.) 18.35,20.30 Túl közeli rokon (am.) 13.15, 15.30,17.45,20 Ma este: Peter Lipa a Deja vu Klubban A dzsessz megszállottja STRIEZEN EC DÁVID Peter Lipa, azon kevés honi dzsesszzenész közé tartozik, aki külföldön is elismerést vívott ki. Ma este a Deja Vu klubban legújabb, Beatles in Blue című cédéjének dalaiból is ízelítőt ad. Ha jól tudom, a családja magyar származású. Apukám Budapestről, anyukám Berettyóújfaluból származik. Nagymamámmal csak magyarul tudtam beszélni, így könnyen elsajátítottam a nyelvet. Kiskorom óta három nyelvet tanultam: a magyart, a szlovákot és a sarisit, vagy az Eperjes környéki nyelvjárást. Fontosnak tartom, hogy kommunikálni tudjak az emberekkel ott, ahol fellépek, így a német és az angol mellett lengyelül, oroszul is megértetem magam. Szlovákiában mindent elért, amit egy dzsesszénekes elérhet. Gondolt arra, mi lett volna, ha a tengerentúl születik? Szerencsém van, mert dzsesszel ilyen régen és ilyen fanatizmussal, mint én, kevesen foglalkoznak errefelé. De én ma is úgy érzem, semmit sem tudok és még semmit sem értem el. Többet kellene gyakorolnom, foglalkoznom a zenekaraimmal, fesztiváljaimmal. Lehet, hogy ha csak az énekre koncentrálna, akkor talán abban eljuthatna az áhított szintre. Igen, csakhogy Szlovákiában élünk, és nem biztos, hogy a családomat el tudnám tartani. Már jó pár éve eldöntöttem, hogy a saját magam menedzsere leszek. Én választom ki magamnak a megfelelő zenészeket, szervezem a próbákat, fellépési lehetőségeket. Sajnos, a dzsesszben nem működik az, hogy elég az alkotásra koncentrálni, a többit meg majd más elintézi. Az utóbbi pár évben több olyan lemeze is megjelent, amely nem mondható igazán dzsesz- szesnek. Tudatosan nyitott a po- pulárisabb irányzatok felé? A tradicionális dzsessz jellegzetes populáris műfaj, és a bluesban is megtalálhatók azok az irányzatok, amelyek megszólítják az embereket. Én mindig dalokban gondolkoztam, és ha egyik-másiknak sikerült a rádióadókhoz is eljutnia, azt saját sikeremnek tartom. De például a Beatles-dalokat feldolgozó albumom nem kommersz, nem is játsszák a rádiók. Mindkét dolog közel áll hozzám. Létezik jellegzetes szlovák dzsessz? Nem hinném, hogy ezt ennyire le lehetne bontani. Nagyjából ugyanolyan hatások értek bennünket is, mint a többieket, ugyanazoktól tanultunk, ugyanazok a példaképeink, a különbség csak az, ki hogyan játszik, miként éli meg a dzsesszt. Gyakran játszik Magyarországon. Milyennek látja az ottani jazz világát? Úgy érzem, minőségben és mennyiségben is előttünk járnak. Emellett a média és az ország is jobban támogatja őket, külföldön is nagyobb nevük van, mint a szlovákoknak. Szeretem Jávori Miklós vagy Pege Aladár zenéjét. De nagyon jól ismerem a Benkó Dixiland muzsikáját is. Fotó: P. Kastl Alexa Károly irodalomtörténész-kritikus a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében Egy polgár a Pozsonyi Páholyban Csanda Gábor, Alexa Károly és Tőzsér Árpád (Fotó: MKKI) Pozsony. Alexa Károly irodalomtörténész-kritikus volt a vendége a Szlovákiai Magyar írók Társasága rendezvénysorozatának, a Pozsonyi Páholynak hétfőn este a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében. Alexa Károly neve egyebek mellett a hetvenes-nyolcvanas évek legendás folyóirata, a Mozgó Világ hasábjain vált ismertté. A neves szakember munkásságát az esten Tőzsér Árpád méltatta. ÚJ SZÓ-TUDÓSÍTÁS Alexa, aki a határon túli magyar irodalmak történéseit, alkotóinak munkáit is figyelemmel kíséri, a Magyar Intézetben a határon túli magyar irodalomrészek reciprocitásának kérdéseivel foglalkozott előadásában. Szólt a szlovákiai magyar irodalommal való ismerkedésének hatvanas évekbeli kezdeteiről, a nemzeti irodalom anyaországi és kisebbségi ágának korabeli kommunikációs zavarairól, illetve a saját korosztályához, a „nagy ge- neráció”-hoz tartozó felvidéki li- terátorok újfajta beszédmódjáról. Alexa szerint ez az új beszédmód „talán abszurdabb, talán fri- volabb, talán kedélyesebbnek látszó” a korábbi szlovákiai magyar írónemzedékek szövegalakításánál, de lényegében a hatvanas-hetvenes évek fiataljai is „ugyanazokból a tényekből építkeznek, mint az előttük járó korosztály”. A hagyományos sorsirodalomra jellemző hangvétel radikális megváltoztatása és a világra nyitottabb szemléletmód fokozatos térnyerése aztán lehetővé tette az új írógenerációk számára KOCUR LÁSZLÓ Bár így nem szokás recenziót kezdeni, Hajtman Béla Hídon című regényét nem tartom kifejezetten sikerült alkotásnak. Részben a kötetkoncepció tisztázatlansága, részben nyelvi megformálatlansága miatt. A kötet egyik lapján azt írja a szerző: seggre huppanva hátraestél. Vajon lehet seggre huppanva előre is esni? Sajnos, túl sok funkciótian halmozás maradt a kötetben, így nyelvhasználata olykor a pongyolaság benyomását kelti. Azonban műiden fenntartásom ellenére már vagy háromszor elolvastam. Aláhúzogattam, a lapszélekre írtam megjegyzéseimet. Mert Hajtman Hídonja megszólít. Mítoszteremtő erővel bír e másfélszáz oldalas regény. A mindannyiunk által birtokolt történelmi tapasztalatnak, a párkányi csonka hídnak írja meg egyfajta magántörténelmét, éppen akkor, amikor az referen- ciálisan törlésjel alá kerül(t): a híd újra ép. De a közös történelmi tapasztalatnak nemcsak ezzel a vonulatával szólít meg, hanem a Bétével, a sárga málnával meg a Junoszty televízióval. Akinek ezek a dolgok ismerősek, össze tud kacsintani a főhőssel, s otthonosan fog mozogni a regény világában, mely a „létező szocializmus” utolsó a kapcsolatfelvételt, a fiatal lite- rátorok „már egymásra is jobban figyeltek valahogy”, mégpedig nem csupán anyaországi-kisebbségi viszonylatban, hanem „Kolozsvártól Pozsonyig vagy Szabadkától az emigrációig”. Ma már a magyar irodalmi életet eleven, határokon átnyúló párbeszéd jellemzi, és az irodalmi folyóiratok jelentős része igyekszik kompetenciáját jóval természetes hatósugarán túlra kiterjeszteni. Sajnos, a kritikában azonban „továbbra sincs meg az a fajta integratív szemlélet, ami egységben láttatná a magyar irodalmat”. A magyar polgár - és a magyar író címmel a közelmúltban a Kortárs Kiadónál jelent meg a jeles irodalomtörténész-kritikus szép egy-másfél évtizedének tárgykultúráját is reprezentálja. Magam talán ha háromszor jártam életemben Párkányban, mégis olyan ismerősnek tűnik a Hajtman vázolta miliő: újabb adalék a szlovákiai magyarság helyzettudatának alakulástörténetéhez. Hajtman kötete problémacentrikus. Eltöprenghetünk a narráció kérdésein, rákérdezve, ki beszél a regényben. Latolgathatjuk a műfa- jiság problémáját, mert a könyv ugyan regénynek tartja magát, de sok köze van a naplóhoz, az emlékirathoz. Tér- és időszerkezetét továbbgondolva tűnődhetünk azon, vajon általánosak vagy specifikusak-e a benne foglaltak. Ám azokat a férfiolvasókat, akikkel beszélgettem a kötetről, legalább a fenti, javarészt elméleti problémákhoz hasonló vagy azt meghaladó mértékben foglalkoztatta: miért nem tud a főhős mit kezdem a másik nemmel. Rövidke dolgozatunk második felében ezt a problémát járnánk körül. A regény főhősének életében hat fontos lány van: Ivi, Magdika, Ildikó, Lívia, Piroska és Ági. Magdika és Lívia a főhős helyett Tanathosz hideg katjai közé vándorolnak, mindketten közlekedési balesetben halnak meg. „Zokogva rohantál haza. A sezlonra vetetted magad, fejed a díszpárnába fúrtad.” Ez a kikivitelű legújabb könyve. Az esz- széregénynek is nevezhető új Alexa-kötetet, melyet a magyar- országi kritika igen kedvezően fogadott, az esten Csanda Gábor mutatta be a közönségnek, aki Karinthy Frigyes szellemes polgár-meghatározását idézte, miszerint „A jó polgár általában 175 centiméter magas. Esetleg hosszabb. Vagy rövidebb. A jó polgár szorgalmas, nagyon szeret dolgozni, és másokkal is meg akarja kedveltetni a munkát. Ezért dolgoztat másokat. Ez néha annyira elfoglalja, hogy ő malencéves főhős reakciója. Ivi az oviból - ahogy a fejezet címe is mondja - az első, és az első kudarc. A délceg nagycsoportos megküzd szíve hölgyéért, de lényegileg neki csak a Jól végzett munka öröme” jut, Ivi nem viszonozza érzéseit. Az esztergomi Piroskával sem sikerül dűlőre jutnia. „Kényelemszeretetből, lustaságból, enyhe dacból már nem írtál többé Piroskának. Pedig amikor a fényképét először a kezedbe vetted, arra gondoltál, milyen jó lenne vele megszabadulnod hétről hétre gyötrőbb érintetlenségedtől.” A nála két évvel idősebb Ildikó hozza őt a legmegalázóbb helyzetbe, mikor egy Grendel-kötettel és betétjével otthagyja őt a buszmegállóban. A főhős úgy érzi, az egész vüág összeesküdött ellene, holott csak erekci- ójával nem tud mit kezdeni. Ági pedig a kudarcok kudarca, amint a félhomályos, fülledt moziban..., na de ezt hadd ne írjuk le, ezzel is olvasásra serkentve az újságolvasót. Ahogy a szigorú tollú szegedi Huba Márk írja: „Mintha egy sze- xuálisan-pszichésen sérült ember hipnózisban elhangzó kivetített monológját olvasnánk a gyerekkortól az ifjúkorig, a még mindig beteljesületlen szexuális vágyakozással be(nem)fejezve a történetet. »Történelmi híd« van, a »pszichés híd« viszont csak nem épült fel.” ga néha alig jut hozzá, hogy dolgozzon.” így Karinthy, a polgár. Alexa rendkívül összetett világ- és polgárképéről pedig leginkább talán a könyve zárlatában olvasható elmés definíció révén alkothatunk fogalmat: „Mi is hát a magyar polgár? Volt-e valaha, van-e még, s ki tudja, nem lesz-e mégis? Amiben biztosak lehetünk, az az, hogy a polgár egy szó. Átvett szó, Európából kaptuk, de itt lett az, ami. Lett vidéki is, pesti is, pannon meg sztyeppéi vérségű, szereti a várost meg a földet; szereti a tudást, tud emlékezni, kicsit német, sörivó, aki áradozik a jófajta borokról, egy kicsit zsidó meg tót, és mindenekelőtt: tudja magáról, hogy polgár...” - írja Alexa Karinthyhoz hasonló szellemességgel. Merthogy a polgár szellemes. Már ha éppenséggel nem nyárs, (hi) Május végéig Projekt 100 Válogatás az aranykorból A film centenáriumának évében indították el Csehországban és Szlovákiában a Projekt 100 elnevezésű szemlét. Szervezői az évforduló kapcsán évente tíz filmet választanak ki az aranykorból, s a mozgókép százéves történelmére utalva száz alkotást mutatnak be az art- mozik és a filmklubok közönségének. A szervezők szándéka, hogy ezzel a felnövekvő nemzedék esztétikai kultúráját gyarapítsák. A fiatalok azok, akik a filmtörténet örökségéből választott alkotásokat jószerével csak fesztiválokon láthatják. Az idei Projekt 100 vetítésein felújított kópiákról elevenítenek fel olyan klasszikusokat, mint Woody Alien Annie Hall című vígjátéka, Ingmar Bergman filmdrámája, a Fanny és Alexander, Roman Polanski thrillere, a Rosemary gyermeke, David Lynch megdöbbentő képsorokat mutató drámája, Az elefántember, Martin Scorsese Dühöngő bika című munkája, a Tokiói történet című japán film, valamint Federico Fellini Édes élete. A jelenkort két produkció képviseli, a friss Oscar-díjas Barbárok inváziója, valamint az orosz Visszatérés. A cseh archívumból Juraj Herz A hullaégető című munkáját vetítik. A szemle filmjei május 31-éig az ország 32 mozijába kerülnek el. (tébé) OLVASÓSAROK A lelki híd csonka maradt... „Mi is hát a magyar polgár? Volt-e valaha, van-e még...”
