Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)
2004-03-16 / 63. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 16. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 GLOSSZA Egyenlőbbek? KOCUR LÁSZLÓ Meciar ebben a hónapban nem kap fizetést. Aggódom, még a végén nem tudja miből fedezni az Elektra rezsiköltségét... A napilapok hozzáfűznek egy-két magyarázó mondatot, miért is Hrusovsky házelnök drákói intézkedése. Ha a parlamenti képviselő két napig iga- zoladanul hiányzik, a házelnök a felére csökkentheti fizetését. Ha négy vagy több napig, ugrik a teljes pénz. Úgy látszik, még mindig vannak egyenlőbbek. Mert próbálna meg bárki négy napig a munkahelye mellé járni. Nem a fizetését veszítené el!- Elutazott a feleségem, szomszédasszony, nem tudna kölcsönadni egy csipetnyi sót? (Lehoczki István rajza) A szlovákiai magyarság Nagy Imre egykori magyar miniszterelnökhöz fűződő viszonya még feltárásra vár A magyar kisebbség külön jussa A történelemalakításig eljutó politikusi pályakép felvázolásaként mutatta be a minap a Duna Televízió a Nagy Imréről készült összeállítást. A portréfilm a Vitatott személyek című sorozatból átvett ismétlésként került újból képernyőre. KISS JÓZSEF S úgy tűnik, hogy a Nagy Imre alakját és politikusi pályáját felidéző történészek alighanem szándékosan kerülték a szenzáció- hajhász szülemények tudományosan egyébként már megtörtént cáfolását. Nyilván ebben közrejátszott a felértékelésüktől ódzkodó történészi felelősségérzet. így például a magyarországi kutatás már a rendszerváltás előtt kiderítette, hogy Nagy Imre a cárgyükosság idején a Bajkálon túli egyik vörös egység géppuskásaként harcolt. A kivégzőosztagban lehetett névrokona, de Nagy Imre aligha tehetett kétezer kilométernyi „kiruccanást” az Urálba. Egyébként őt magát fenyegette - osztagával együtt - azokban a napokban az agyonlö- vetés, amitől akkor csak a cseh légionáriusokkal kötött egyezség mentette meg. Nem valószínű, hogy maga az élmény különösebb nyomokat hagyott volna benne, s befolyásolta volna őt abban, hogy alig két évtizeddel később, 1937-ben a moszkvai magyar emigráció lapjában, az Új Hang hasábjain megjelent Szabadságharc a Duna völgyében című tanulmányában a csehszlovák polgári demokrácia védelmére kelt. írásában az 1848-49-es magyar szabadságharcból és Marxnak a haladó és reakciós nemzeteket megkülönböztető, torz felfogásából kiindulva, a Csehszlovákia elleni hideri fasiszta agresszió veszélyének közvetien árnyékában a cseheket és szlovákokat immár a haladás élvonalába sorolta. Ugyanakkor leszögezte: „Senki sem tagadhatja, hogy a trianoni diktátum sérelmes a magyar népre, hogy a tisztán magyarlakta területek elszakí- tása orvoslásra szorul.” S ezt szem előtt tarva nyüvánította a magyar nép létérdekének - a „határon túli testvéreinek” sorsát is beleértve - a Csehszlovákia melletti kiállást. De mit érezhetett akkor, amikor immár itthon, másodüt minisztersége idején, 1945 végén és 1946 elején közelebbről is megtapasztalhatta a csehszlovákiai „népi demokrácia” győztesi pózba öltözését. A belügyi tárca élén közveden felelősség hárult rá abban, hogy az üldöztetés elől menekülni kénytelen szlovákiai magyarok az anyaország segítőkészségét érezhessék. A minisztérium közigazgatási főosztályának vezetője, a német nemzetiségű lakosok kitelepítéséről szóló rendeletek kidolgozásával és végrehajtásával megbízott Bibó István azon fáradozott, hogy minél kevesebben kerüljenek a kitelepítettek listájára. S ezzel igyekezett elvenni az élét annak a csehszlovákiai törekvésnek, hogy a magyar kormányzat a németek helyére fogadhasson be minél több kitoloncolt szlovákiai magyart. „Nagy Imre nekem ezért egy rossz szót sem szólt. Minden normális hivatali helyzetben ezért járt volna egy kiadós fegyelmi” - vallotta be a hetvenes években készült életinteijújában Bibó. Vajon felvillant-e emlékezetükben, legalább egy pillanat erejéig 1956 őszén, azokban a viharos november eleji napokban ez a tíz évvel korábbi politikai „cinkosság”. Hisz e mögött a közös politikusi felelősség munkált. Államigazgatási posztjáról 1946 márciusában lemondva Nagy Imre a parlament külügyi bizottságának tagjaként részt vett a párizsi béke- konferencia elé kerülő magyar javaslatok kidolgozására létrehozott albizottság munkájában. Minden bizonnyal az itt szerzett információk és ösztönzésektől sarkallva találkozott a párizsi Interparlamentáris Unió ülésén a csehszlovák delegáció kommunista tagjával, Ladislav Holdossal. A kommunista fordulat meggyorsítása ügyében Magyarországra látogató Korot- keviccsel, az SZKP KB magyar referatúrájának vezetőjével találkozva arról számolt be, hogy „nem tudott vele közös nyelvet találni”. Minden valószínűség szerint kedvezőbb hangulatban társaloghatott - ekkor már mint a parlament elnöke - az 1948-as forradalom 100. évfordulója alkalmából tartott ünnepi parlamenti ülésen résztvevő hivatalos csehszlovák delegáció vezetőjével, Zdenék Fierlingerrel. Az ünnepi beszédet Nagy Imre tartotta. Fierlinger felszólalásában közeledést és együttműködést szorgalmazó hangot ütött meg. A két ország viszonyának lassú javulása nyomán megszülető csehszlovák-magyar baráti és együttműködési szerződés 1949 júniusában jóváhagyott parlamenti ratifikációs okmánya azonban már nem az ő kézjegyét viselte. Ekkor már a mezőgazdaság erőltetett ütemű szocializálását bíráló nézetei miatt a párt felső vezetésében kegyvesztetté vált. A szlovákiai magyarság Nagy Imre nevét igazából 1956 őszén ismerte meg. S úgy tűnik, az 1956- os felkelés idején a népakarat sodrásába került Nagy Imre alakjának a szlovákiai magyar közegben kiváltott hatása társadalomlélektani vizsgálódást igényelne. Annál is inkább, hogy vajon mi késztethette a csehszlovákiai pártvezetést és személyesen Jozef Lenártot 1968-ban egy ugyancsak megdöbbentő lépésre. Huszár Tibor professzor 1968 Prága-Budapest-Moszkva című könyvének tanúsága szerint a Literámí Listyben 1968 ban megjelent „Szintén egy évforduló” című, Nagy Imrét úgymond rehabilitáló cikke elleni elítélő, Kádáréknak megígért reagálással a pozsonyi Új Szót próbálták megbízni, amire végül is nem került sor. Vajon túlságosan megmaradt a szlovák pártvezetés emlékezetében, hogy a szlovákiai magyarok képviselői az 1956-os korabeli és későbbi hűség- nyüatkozatokkal igyekeztek bizonyos kisebbségvédelmi lehetőségeket is keresni? Vagy üyesmit sugalltak Kádárnak a környezetében levő, Csehszlovákiából származó magyar kommunisták, akik a szülőföldön maradottakkal szoros kapcsolatot tartottak fenn. Nagy Imre majd ezeroldalas, kétkötetes tudományos életrajza, - amelynek szerzője a portréfilm forgatókönyvírója, Rainer M. János - arra figyelmeztet, hogy örökségének megvan a szlovákiai magyarsághoz szóló külön jussa is. De ez még igazából alaposabb feltárásra vár. A szerző történész LEVÉLBONTÁS Válasz a szórólapokra A királyhelmeci polgármester szórólapja olyan benyomást kelt, mint egy tehetetien, felbőszült anya látványa, aki nincs a helyzet magaslatán, s azzal fenyegetőzik, hogy „válj csak, megmondom apádnak, mit tettél”. A 2004. február 26-i ülést illetően (ez' volt az első kimaradásom) levélben igazoltam távolmaradásom okát. Nem léhaságból, hanem igenis alapos megfontoltságból nem kívántam egy év elteltével tovább építeni „Déva várát”. Ugyanis az önkormányzati ülések - időtartamát illetően - rekordokat döntöttek, éjszakába nyúltak, de tartalmát tekintve érdekességnek a 2003. december 11-i ülés programja szolgál, amely magáért beszél. Megnyitó: A javaslatok és a jegyzőkönyv-hitelesítő bizottság megválasztása 1. A határozati javaslatok ellenőrzése 2. Vita 3. Határozati javaslat 4. Befejezés. Ezt a napirendi programot egyedül én nem szavaztam meg, felhíva a figyelmet, hogy a 2004-es költség- vetés megtárgyalása kimaradt a programpontból, s ellenkező esetben hasonlóan a 2003-as évhez ismételten „provizóriumon” leszünk. A polgármester úr és a pénzügyi bizottság elnökének válasza: „Na és, a parlamentben sem fogadták még el a költségvetést!” (A parlamentben 15-ig el lett fogadva.) Mindezek után a polgármester úr még azt sem tartotta fontosnak, hogy a törvényből adódóan, legalább kéthavonta összehívja az önkormányzati ülést február 11-ig). Pató Pálként (Hej, ráérünk mi arra még!) február 24-én jut eszébe a városi rendőrökkel este 17:30-kor kikéz- besíttetni a 26-i ülésre szóló meghívót, gazdag programponttal, amelyhez hiányos anyagot csatol. Összegezve, december 11-től csak február 26-án lett egyszerre fontos a polgármester úrnak és a felhívást aláíró képviselőtársaimnak a költségvetés, a szemétdíj, a szociális juttatásokról szóló rendeletek hirtelen elfogadása. A március 9-i rendkívüli ülésre (ezt sem értem miért rendkívüli, amikor még az éven nem volt ülés) az ülés napján kaptam értesítőt!? Én arra esküdtem fel, hogy a legjobb tudásom szerint hozok döntéseket, amelyekhez információk céljából szükségem lenne írásos anyagokra, jegyzőkönyvekre, amelyeket viszont a városi hivatal megtagad kiadni. A polgármester úr egyet felejt el, hogy Királyhelmec lakossága nem a „Pro Pátria” polgári társulást választotta, hanem a polgármester urat mint függeden jelöltet, s mellé a 12 tagú képviselő-testületet, akivel együtt kellene vezetnie és szolgálnia a várost. Zvolenskyné Kiss Gabriella KOMMENTÁR Törvényhozási selejt PÁKOZDIGERTRÚD Zuzana Martináková, az SDKÚ-ból távozott képviselő sem érti, miért nem lehetett a mostanában sűrűn kritizált szociális törvények januártól hatályba lépett módosításain korábban, még azok parlamenti bizottsági vitája során változtatni. Akkor, amikor mindenjózanul gondolkodó és számolni tudó ember tudta: semmi jó nem következhet abból, ha könnyedén odavetett tollvonással továbbrontják tízezrek addig sem magas életszínvonalát. A szociális törvények hibáira most a kelet-szlovákiai romák zavargásai hívták fel a figyelmet. A szociális és családügyi miniszternél szociális érzékenységgel valamelyest jobban megáldott némely képviselőknek a javasolt segélyösszegek emelésére tett korábbijavaslatait azzal utasították vissza, hogy nem lenne rá költségvetési fedezet. Most pedig - láss csodát! - a parlament annak az SDKÚ-nak a javaslatára nyesegeti a szociális reform vadhajtásait, toldja meg néhány koronával a szociális juttatásokat, amely néhány hónappal korábban hallani sem akart mérsékeltebb ütemű és kevésbé fájdalmas szociális reformról. Eudovít Kaník szociális miniszter és képviselői most - a kormányt megkerülve - javaslatok formájában próbálnak a lehető leggyorsabban enyhíteni az év elejétől hatályos szociális törvények szigorán. Sokaknak nem tetszik a törvényalkotási szokások ilyen látványos mellőzése. Ezt még a kormánypártiak közül is kifogásolják. Semmi se gátolja a gátlástalan SDKÚ-sokat a hibák megismétlésében. Ha ez így folytatódik, az eddigi selejteket újabbak követik a törvényalkotásban. Élő embereken folytatnak kísérleteket, ráadásul bürokraták íróasztalon számítják ki a következményeket. Nem éppen felemelő érzés tudni, hogy az EU-ba kerülés előtt néhány héttel fegyveres erők igénybe vételével korrigálják a törvényalkotók némely tévedését. A szociális, önkormányzati hivatalnokok is a megmondhatói, milyen óriási galibát tudnak okozni a sebtében összetákolt törvények, amelyekben sokszor még az évtizedes szakmai gyakorlattal rendelkező jogászok sem igazodnak el. Az immár a miniszter által is bevallottan elnagyolt szociális törvények miatt a korábbinál rosszabb szociális helyzetbe kerültek vajon hogyan igazodjanak el az ilyen törvényekben? Bocsánatot kér valaki is attól a mások segítségére szorulótól, aki a hibás, rosszul értelmezhető törvény miatt akár csak egy hónapra is nélkülözi csekélyke járadékát? Vagy attól a rokkantnyugdíjastól, aki mozgásképtelensége, rossz anyagi helyzete miatt képtelen hivatalok sorát végigjárni, hogy kiharcolja magának, amiről utólagosan kiderül, hogy mégiscsak jár neki? Valószínűleg a selejtes törvény betűjéhez kényszerűen igazodó egyszerű hivatalnokot hibáztatja. Pedig a legnagyobb hibát a főhivatalnok követte el. JEGYZET Kenyér helyett háború TALLÓSI BÉLA Egy oratórium jelenetét ábrázoló fotó van a számítógé- " pem mellett, azt nézem évek óta. Rajta rigmusra mozduló, vörösre festett ruhájú, arcú, hajú férfiak csoportja. Aki ránéz, megjegyzi, milyen jó felvétel a paradicsomháborúról. Igencsak elborzadnak, amikor kijavítom őket, mondván, Herman Nitsch osztrák képzőművész Hatnapos játékának egy jelenete. A férfiakról csöpögő kocsonyás vörös folyadék pedig állatvér. Bizonyítékként említem e dolgot, hogy ennyire ismerik mifelénk is a paradicsomháború turistacsalogató hagyományát. Ugyancsak turistacsalogatóként ápolt tradíció a narancsháború, és hallottam már borral locsolkodók csatájáról is. A minap egy újabb őrült hagyományról tudósított a média: a lisztháborúról. Görögország egyik városkájában űzik, a tudósítás szerint immár kétszáza- dik éve. A lényege, hogy a résztvevők a vállukon átvetett, testük előtt tartott tarisznyában színezékkel kevert lisztet cipelnek, s dobálják, szórják egymásra a lisztbombákat, mert ebben a háborúban mindenki mindenkinek ellensége. A harcoló felek pedig ujjongnak az élménytől, mert - miként mondják - ha az ember belép ebbe a háborúba, elfelejti minden problémáját. A lisztháború csupán két órán keresztül dúl, ám utána jó pár napig takarítják a csatateret, míg a mindenbe beivódó fehérségtől megtisztítják a városkát. De megéri: mert e turistalátványosság nem kevés pénzt hoz a konyhára. Bizonyára jóval többet, mint a szétszórt liszt ára. Ráadásul e lisztcsata messze földön híressé teszi a görög városkát. Legyen bár így, én a lisztháborúról szóló mozgóképes tudósítást látva mégis terményvédő lettem. Mint BB a kakasokat, a bikákat, én a terményt fogom védeni körömszakadtáig: a paradicsomot, a narancsot, a bort és elsősorban a lisztet, magyar embernek mindennapi kenyerét. Biztos a hagyomány ápolásának védelmére kelnének egyesek, mondván, a csatázok nem minőségi liszttel töltik meg tarisznyáikat, csak valami ócska őrleménnyel. Én akkor is amondó vagyok, nagy bűn olcsó szórakozásra elfecsérelni, elpazarolni azt, amit a föld éteknek megtermett. Nagyapámra gondolok ilyen helyzetekben, aki az elébe kötött tarisznyájából az életet adó magot hintette nagy reménnyel, hogy bőséges termést hoz az esztendő. Ha tudott volna a lisztháborúról, és látta volna a lisztszórókat, szikár, szókimondó magyar emberként a jóistent is lekáromí- totta volna az égről. Mert neki a lisztből sült kenyér még szent volt: keresztet rajzolt rá a késsel, mielőtt megszegte. Hálából, hogy megadatott a mindennapi betevő. De hát az még a szegény világban volt!
