Új Szó, 2004. február (57. évfolyam, 26-49. szám)
2004-02-23 / 44. szám, hétfő
A mexikói kisvárosoknak különös hangulatuk van, ahol a tradíció és a régi idők varázsa ott bujkál minden utcarészletben A boltban a szénától a gyógyszerig minden kapható Szeretem Cholulát, mint általában a mexikói kisvárosokat. Itt biztosan találok utcai árust, aki majonézzel, sajttal és chilivel bekent főtt kukoricájával elvarázsol, valamelyik sarkon pedig bármikor megvehetem kedvencemet, a valódi gyümölcsből (ananász, mangó, guava, kókusz) házilag készített jégkrémet. PALANOVICS NORBERT A mexikói kisvárosoknak (ezen a százezer lakosnál kisebb városokat értem) különös hangulatuk van, ahol a tradíció és a régi idők varázsa ott bujkál minden utcarészletben, boltban és persze az emberek fejében. Ez részben talán a szegénységnek is köszönhető. Első hallásra ez furcsának tűnhet, de ha nem lenne szegénység, aligha látnék út szélén legelő szamarat, templomkertbe kikötött lovat vagy épp öszvérháton kaktuszültetvényre igyekvő szalmakalapos férfit. És biztosan nem lennének olyan vegyesboltok sem, ahol szénától a gyógyszerig minden kapható. Az emberek pedig nem a szabóságba mennének, amikor telefonálni szeretnének. Utóbbiról annyit, hogy a „távbeszélőhelyek” a legtöbb hívást az Egyesült Államokba közvetítik, vagy megfordítva, onnan Mexikóba: a kivándorolt családtagok így tartanak kapcsolatot az otthoniakkal. Érdekes azt is megfigyelni, hogy a telefonos helyektől húszharminc méterre mindig van egy olyan intézmény is, amely előtt 14 Kitekintő_____________________________________________________________________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2004. FEBRUÁR 23. lóz-CD-iket maximumhangerőn próbálják reklámozni. A piac elképzelhetetlen „ételudvar” nélkül. Itt - vagy akár a többi utcai árusnál - már kora reggel (a mexikóiaknál úgy 9 óra tájban) lakmározni lehet a különböző ínyencségekből. Van hús hússal, no meg tortillával és persze a méregerős chilipaprika vagy -szósz, a salsa sem maradhat el. Nem csoda, hogy a mexikói lakosság legalább 10 százaléka gyomorfekélyben szenved. Talán ez utóbbin valamelyest segíthet a frissen facsart narancslé: ez ugyancsak kihagyhatatlan része egy kisvárosi reggelinek. Ha már az italoknál tartunk, érdemes megemlíteni a legősibb indián „tüzes vizet”, a vidéken népszerű pulquét. Utóbbit agavéból készítik, mint a tequilát is, csak a pulque esetében a kaktusz gumójából kipréselt levet erjesztik. Már a maják is ezt itták, sőt állítólag nemi vágy gerjesztésére is használták. Sajnos azonban a piacon nem túlságosan higiénikusak a viszonyok, ezért nem minden ehető vagy iható. Sok helyen láttam transzparenseket, amelyek a fertőzött víz (kolera), illetve a szúnyogcsípés (malária és den- gue-láz) veszélyeire hívják fel a figyelmet. Tehát érdemes vigyázni. Persze magyar cukrászdában is kaphatok szalmonellafertőzést, gondolom magamban, miközben a mexikói kisváros főterén kedvenc sült szöcskémet majszolom és friss gyümölcslét hörpintek hozzá. A háttérben a helyi őslakosok nappali tűzijátékkal és petárdával köszöntik templomuk védőszentjét. Cholula, Mexikó, 2004. február napszaktól függetlenül hosszú sorok kígyóznak. Ez az intézmény nem a kocsma, bár természetesen az is népszerű a maga vadnyugati hangulatával, lengőajtajával és hosszú bárpultjával. De az a hely, amiről most beszélek, a pénzfogadó és - küldő intézmény. Itt lehet felvenni az Egyesült Államokból a családtagok, barátok által hazaküldött pénzt. Mivel több mint 22 millió mexikói, az ország lakosságának ötödé él az Egyesült Államokban, szinte minden családnak akad legalább egy kivándorolt „mecénása”. Egy másik hely, ahol biztosan nagy a nyüzsgés, a piac. A tortil- lát kézzel készítő, népviseletbe öltözött indián őslakos asszonyok, a csirkét, disznót vagy marhát helyben feldolgozó hentesek, gyümölcs- és kaktuszlevé- lárusok (utóbbiból isteni saláta készíthető), a kukoricát morzsoló gyerekek mind-mind jellegzetes alakjai egy tipikus mexikói piacnak. Aztán ott a sok kisteherautó farmeros, westerncsizmás és -kalapos kereskedővel. Részben ők azok, akik az autórádiójukból harsogó, semmi mással össze nem téveszthető mexikói lakodalmas (néha mariachi, néha északi ranchero) zenével megadják a kisváros alaphangulatát. Ehhez hozzájárulnak azok a CD-árusok is, akik 15 pesóért - háromszáz forintért - kínált kaVan itt minden, mi szem-szájnak ingere, de a viszonyok nem túlságosan higiénikusak (Képarchívum) A nagy tekintélyű folyóirat névjegye Ausztriának, s bizonyítja; az ország nem süllyedt el a provincializmusban Europäische Rundschau: kulisszatitkok Olyanokat előzött meg, mint Hemingway és Jiménez Miért kapott Churchill irodalmi Nobel-díjat? SZÁSZI JÚLIA Húsz ország miniszterelnöke tett eleget a felkérésnek és írt az Europäische Rundschau, a negyedévenként megjelenő folyóirat fennállásának 30. évfordulója alkalmából kiadott ünnepi számba. Az Europäische Rundschau megadja a módját az ünneplésnek, amelyet kicsit elhalasztott: Schüssel osztrák kancellár javaslatára bevárták az Európai Unió bővítésének évét. A késleltetett jubileumon kerekasztal-beszélgetés lesz a legidőszerűbb témákról, a kibővített Európai Unióról, az azon belüli viselkedési formáról, „a cselekvőképes szolidaritás és a nemzeti korlátoltság” köztes állapotáról, s nem marad el a díszvacsora sem. Akik kicsit is követik ennek a folyóiratnak a történetét, forgatják lapjait, tudják: nincs az az emelkedett hangulat, amely megakadályozhatná az adott témában a kritikus hangot, olyan véleményt, amely akár szögesen ellentétes az immár három évtizedes folyamatos megjelenést elősegítő Ausztria, s azon belül a támogatók nézeteivel. Lendvai Pál, a folyóirat 3 évtizeddel ezelőtti elindítója, s azóta is főszerkesztője egyetért azzal, hogy talán ez a szuverenitás a fennmaradás egyik titka. No és persze a mindenkori osztrák kormánynak az a szándéka, hogy ténylegesen kihasználja az ország adottságaiból következő hídszerepet - ha a politikában nem mindig sikerül is, legalább egy nemzetközileg jegyzett folyóirat révén. Ez volt az alapítás vezérelve is - meséli Lendvai. Igaz, nem Bécsból indult ki. A 70-es évek elején, a legvadabb hidegháború kellős közepén egy kaliforniai egyetemen - ahol Lendvai vendégtanár volt - egy amerikai szoyjetszakértő történész vetette fel: Ausztria miért nem használja ki jobban, hogy Kelet és Nyugat mezsgyéjén fekszik. A gondolat, és a folyóirat ezután kidolgozott koncepciója, a véleményeket ütköztető kommunikációs platform, egy kelet-nyugati párbeszéd fórum lehetősége megtetszett Bruno Kreisky kancellárnak. A máig érvényes irányt mintegy kijelölte, hogy az egyesületi formában működő kuratóriumnak a kancellár éppúgy tagja volt, mint politikai ellenfele, akkor a néppárti ellenzéki frakció vezére. A lap hasábjain pedig nyugati szerzők mellett keleti ellenzékiek is publikáltak, s mutatták be magukat, gondolatvilágukat, sok esetben először Európának ezen a felén. Az első 20 évben minden 3. szerző kelet-európai volt, köztük hetven magyar - akkortájt ez egyáltalán nem volt magától értetődő. Eretnek gondolatok is napvilágot láttak itt: Andreas Unterberger, a Die Presse mai főszerkesztője 1981-ben valósággal sokkolt, amikor leleplezte az osztrák külpolitika „mitologizálását”. A hidegháború megszűnte, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának határnyitása új kihívásokat hozott (például a magyar nyelvű megjelenést is). Nem mintha ekkortól kezdve nem lett volna szükség a párbeszédre, eltérő nézetek, jövő- és jelenképek megismerésére. És akadt bőven olyan, a „széliránnyal” szembeforduló gondolat, amelynek publikálására Lendvai máig büszke. Itt jelent meg német nyelvterületen először bő ismertetés Francis Fukuyama A történelem vége című, nagy vitát kavart munkájáról. Fukuyama ugyanúgy az időnként jelentkező szerzők közé tartozik, mint Zbigniew Brzezinski, Timothy Garton Ash - hosszú a nagy nevek listája. Valóságos szentségtörés volt Karl-Markus Gauss Miért alussza át Ausztria a keleti bővítést? című cikke. Ráadásul ez 1998-ban abban a külön- számban jelent meg, amelyet az első osztrák EU-elnökség alkalmából adtak ki. Gauss ostobának és szűk látókörűnek minősítette az osztrák politikát, amely szerinte hátráltatja az EU fejlődését, s mindezt példákkal támasztotta alá. Soha, senki nem szólt a főszerkesztőnek, hogy ezt talán mégsem kellene, pedig a bírálat húsba vágott. Még a támogatók köre is az ellentétek áthidalhatóságát jelzi: rivális nagybankok vállalnak szerepet, nemcsak a megjelenés anyagi támogatásában, hanem az ötévenkénti jubüeumok megrendezésében, színvonalas meghívottakkal, méltó programokkal. A tavaszi EU-bővítés után kezdődik a folyóirat immár harmadik élete. Lendvai nem tart témahiánytól. Eddig is volt elég szó az utóbbi időben aktuálissá vált problémákról, a kisebbségek helyzetéről, a múltfeldolgozás gondjairól, Ausztria és Csehország vagy Szlovénia viszonyáról. Ezek a megoldatlan problémák az érintett országok EU- tagságával is csak a felszínről tűnnek el. A tervek között szerepel annak vizsgálata, mennyiben változtatja meg a szorosabb kapcsolat az európai szociáldemokrácia helyzetét, s milyen szerep tulajdonítható a nagy politikai egyéniségeknek - és jelenlegi hiányuknak. A folyóirat kis létszámú állandó gárdával dolgozik, s ez Lendvai véleménye szerint ugyan koncentráltabb és intenzívebb munkát igényel, ugyanakkor megkönnyíti a gyors döntést, a téma kiválasztását. Kormányok jönnek és eltűnnek Bécsben, de a jelek szerint bármely összetételben is irányítják az országot, kitartanak a felismerés mellett: egy ilyen nemzetközi tekintélyű, pártok feletti folyóirat egyéb erényei mellett névjegye Ausztriának, s azt bizonyítja, hogy az ország nem süllyedt el a provincializmusban. Bécs, 2004. február MTI-PANORÁMA A svéd királyi akadémia archívumának tanúsága szerint csak azért ítéltek Sir Winston Chur- chillnek 1953-ban irodalmi Nobel-díjat, mert a jelöltek között nem találtak erre igazán érdemes írót. A néhai brit miniszterelnök, akinek háborús emlékiratait ma is a műfaj klasszikusának tekintik, a maga idejében is meglepetést keltett irodalmi Nobel-díjá- val. Maga a svéd királyi akadémia sem volt meggyőződve a nagy politikus írói képességeiről, de a többi jelölt még kevésbé tetszett neki. Churchill neve az utolsó pillanatban bukkant fel, miután rájöttek, hogy az eredeti 25-ből versenyben maradt három „betűvető“ közül egyik sem érdemelné meg a Nobel-díjat. Az utolsó fordulóba Robert Frost amerikai költő, Walter de la Mare brit költő és Halldor Laxness izlandi író került. Ók olyan riválisokat előztek meg, mint Ernest Hemingway, Graham Green, a spanyol Juan Ramon Jiménez, valamint a francia Jules Romains és Julien Benda. Végül azonban a testület úgy találta, hogy egyikük sem felel meg az irodalmi Nobel-díj követelményeinek, és csakis ezért döntöttek Anders Österling, az akadémia titkára javaslatára Churchill mellett. Az erről szóló dokumentumot természetesen gondosan ad acta tették az akadémia pincéjében. Churchill neve amúgy nem először merült fel a Nobel-díja- sok között. Már 1946-ban javasolta ót egy akadémikus történeti munkáiért és önéletrajzáért. Az akkori titkár, Per Hallström azonban alaposan leszedte a keresztvizet az akkor éppen ellenzékben lévő volt miniszterelnök irodalmi munkásságáról, csupán az egyik őséről írt Marlborough című művének kegyelmezett meg. Két évvel később Nils Ah- lund akadémikus már igazi irodalmi értékeket fedezett fel Churchill első világháborús me- moáijaiban, sőt a politikust beszédei alapján is érdemesnek minősítette a díjra. Mégis további öt évnek kellett eltelnie, hogy Churchill, akkor már újra miniszterelnökként, megkapja a magas kitüntetést. Attól is félt ugyanis a svéd grémium, hogy döntésüket „politikai gesztusként“ értékelik. Végül 1953. október 15-én Sir Winston Leonard Spencer Churchill „mesteri történelmi leírásaiért, valamint az emberiség nagy értékeit védő ragyogó szónoki képességeiért“ kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Az év neves jelöltjei sem maradtak végül hoppon: Hemingway 1954-ben, Halldor Laxness 1955-ben, Juan Ramon Jiménez pedig 1956-ban lett Nobel-díjas. Az EU-bővítés után kezdődik a folyóirat immár harmadik élete.
