Új Szó, 2004. február (57. évfolyam, 26-49. szám)
2004-02-13 / 36. szám, péntek
12 IZVILÁG ÚJ SZÓ 2004. FEBRUÁR 13. * r IZLET Ma a Slovnaft füstje csap meg HAJTMAN BÉLA Egyre ritkábban jutok el kies hazánk fővárosába, egykori diákéveim városába, ahol annak idején a mozijegy ára mellett nem csak egy könyvre futotta a heti szülői apanázsból, hogy az antikváriumok gazdagon olcsó kínálatáról ne is beszéljek. De hát nemcsak a könyv, a kenyér és a bor, az életstandarddal együtt a standard kávé ára is emelkedett mindennel egyetemben. Már diákkoromban is épült-szépült Pozsony, de mindinkább az épülést érzékelték érzékelő szerveim: a légkalapács anapesztusi, de még inkább a rövid szótagolású, fegyverropogásszerű pirrichiusi üteme visszhangzott fülemben, amint a Krym kávéházban forró rumos teát szürcsölgettem. „Nem úgy van most, mint volt régen, nem az a Nap süt az égen...” énekelhetnénk a Muzsikás együttessel. Bizony, sok épület, pártember, mozgalom, tömegszervezet épült le, át, fel vagy újjá. Ugye, emlékeznek a kedves olvasók a nyugati külföldről behozott áruk bolthálózatára, a Tuzexre? Talán túlzás a hálózat kifejezés, nem volt ezekből olyan sok. Számomra maradandó élmény az, amikor anyukámmal főleg a húsvéti és karácsonyi ünnepek előtt szerét ejthettem a pozsonyi Tuzex élelmiszerüzlet meglátogatásának. Kellő bonhoz, a köznyelvben boriihoz kellett jutni, hogy az ember az importáruk boltjában vásárolhasson. Nem tudom, mennyit kóstált a szükségpénz feketepiaci ára, ez akkor még nem érdekelt, s mire érdekelt volna, megszűnt a pénznem. Nos, kora reggel, hajnaltájt ültünk vonatra, hogy még nyitás előtt odaéljünk. Szombatonként hosszú sor kígyózott az üzlet bejáratától kezdve egészen a hatalmas épülettömb sarkáig. Szélcsendben kibírható volt az egy-két órás lassú araszolás, de volt úgy is, hogy esernyőt kellett nyitnunk, míg nem értünk az eresz alá. De mit nekünk eső és böjti vagy akármilyen szelek! Mindenki kitartott, s várta az üzlet elé jutás pillanatát, s a „mikor a kosarat a kezemben tartom...” című verssor valóra válását. Voltak, kik csehszlovák koronáikat még a bejárat előtt bonra válthatták. S az ernyedt nap kibukkanásával egyre közelebb kerültem édesanyámmal a bejárati ajtóhoz. A sor végén állván még a jellegzetes pozsonyi füstszagot, vagyis a Slovnaft olajfinomító bűzét éreztem, majd méterről méterre előbbre jutván ezt a bűzt felváltotta a pörkölt kávé, a rágógumik, a svájci csokik és a dohányáru különleges illatkeveréke. És mikor a kirakathoz értünk, már nem tűnt hosszúnak a várakozás, mert lekötötték figyelmemet a különös formájú dobozok, zacskók, üvegek. Gyermeki naivitásommal azt még felfogtam, hogy nem akármilyen üzletbe lépünk be rögvest - ahol a cukorkák is dobozban vannak, a rágok is másképp csomagoltak, legalábbis nem úgy, mint az akkortájt elterjedt rózsaszín Pedrók. Haragudtam is a nyugatiakra, a vad imperialistákra, hogy miattuk kell korán kelve Pozsonyba felutaznom, s még hozzá várakoznom arra is, hogy kosárhoz jutva bejussak. Másfelől a beavatottság, a bennfentes- ség, a kiváltságosság érzete kerített hatalmába, mikor a jól kivilágított, édes illatokat bőséggel árasztó üzlethelyiségbe, a kapitalista áruk szentélyébe léphettem. Szememet legeltettem az ízléses, formás csomagokon, betűztem a márkaneveket. Többször visszatértem kedvenceimhez, a jázmin és fahéj illatú teásdobozokhoz. Mielőtt távoztunk volna az íz-, szín- és illatkavalkádból, még egyszer mélyen beleszippantottam az édes levegőbe. Az utcára érve ezt váltotta fel a Slovnaft irányából érkező füstfelhő cukorrépa szaga. Egész úton hazafelé a Tuzexben vásárolt dobozokat, csokikat szagolgattam, aztán ízlelőbimbóimat kellőképpen felajzván átadtam magam a háromszög alakú Toulborne nevű mézes, mogyoró ízű csoki élvezetének. Pozsonyi diákként egyszer - akkor még nem tudtam, hogy utoljára - egy-két bonhoz jutva kivillamosoztam a kiváltságosok élelmiszer- üzletébe. Igazán csak zsebpénzre való bon lapult zsebemben. Sokáig törtem a fejem, mit is vegyek? Nem a jázmin illatú tea győzött, sem a rágókat tartalmazó csomag, de még a Toulborne csőid sem, hanem egy nem akármilyen márkájú dobozos sör és egy barna csomagolású holland pipadohány. Fiatalság bolondság. De amikor a szlovák nemzeti felkelésről elnevezett téren az örökláng előtt belekortyoltam a sörbe és beleszagoltam az aromás dohányba, úgy éreztem, hogy szabad és boldog vagyok. Aztán tényleg eljött a szabadság eufórikus időszaka: megnyíltak a határok, bezártak a Tuzex-üzletek. Nem kellett már dobozos osztrák sörért villamosozni. Azóta Pozsonyban járván az elképzelt Tuzex illata helyett a Slovnaft füstje csap meg csalhatatlanul. Gyermekkorom ízvilaga - újságírók asztala Felejthetetlen finomságok MISLAY EDIT Egy régi emlékkép. Magam is meglepődtem, hogy annyi év távlatából hirtelen előbukkant. Ötéves lehetek. Apai nagyanyám a konyhaasztalon tésztát gyúr, én pedig mellette ugyancsak ilyesmivel foglalatoskodom - kicsiben. Előttem a „hokedlin” a kis nyújtódeszka, rajta az én tésztám: igaz, ebbe nem kerül tojás, csak egy kis víz. Nagyanyám a sajátja mellett az én munkámat is figyelemmel kíséri. Megmutatja, hogyan készítsek belőle apró fonottkalács- formát, aztán ezeket a tűzhelyen, a „spóron” megpirítom, és jóízűen meg is eszem. Ezzel persze korántsem akarom azt mondani, hogy gyermekkoromból ez volt a legmeghatározóbb ízélményem, mert a nagymamáim természetesen ennél sokkal finomabbakat főztek, sütöttek. Városi gyerekként falusi nagymamák mellett nőttem fel, így gyerekkoromat eleinte az ő főztjük kísérte. És - ahogy ez a nagymamákra általában jellemző - jól főztek. Igaz, többnyire egyszerű ételeket, amivel nincs sok gond, hiszen falun az állatok körül meg a kertben sok a tennivaló, nem lehet az egész napot a konyhában tölteni. De hogy a legegyszerűbb étel is mennyire ízletes lehet, arra jó példa, hogy az öcsémmel a kedvenceink közé tartozott a húsleveshez készített házi metélt maradéka, ami vajon megpirítva (úgy, hogy itt-ott jó ropogós legyen), megsózva igazi csemegének számított. Gyerekként a húslevesért nem lelkesedtem túlságosan, annál inkább a benne megfőtt töltelékért. Sajnos annak idején nem lestem meg, hogyan készül, az biztos, hogy volt benne máj, tojás, kenyér vagy kifli meg petrezselyemlevél is. Ha csirkehúsleves volt az ebéd, általában akkor összpontosítottam nagyon, amikor a levesből az aprólékot osztotta a „mama”, mert a kedvencem a zúza volt, és annak nagyon örültem, ha az én tányéromra is jutott belőle. De szerettem a „mocskos haluskát” is, azaz a lekváros tésztát, bár azt hiszem, a pirított, cukros prézlis változat még jobban ízlett. És ettem kisgyerekként a nagymamánál vajas-cukros kenyeret is, kristály- vagy porcukorral megszórva. Akár egy egész tepsivel meg bírtunk volna enni az öcsémmel a „barna kalácsból”, mely nem volt más, mint csokoládémázzal leöntött kakaós tészta. Az anyai „mamánk” süteményei közül a kapros-túrós kalács marad emlékezetes számomra. Ki ne hagyjam a mézes meg a nanuk- szeletet! Mindkettőnek az elkészítése meglehetősen időigényes volt, de a végeredmény magáért beszélt. Az előbbit a méz, az utóbbit mandulaízű krém tette ellenállhatatlanná. (Gyorsan, ide elém néhány mézes vagy mandulás szeletet!) És akkor még nem is említettem az abszolút befutót, a diókrémes kakaótortát. Egyszerűen fenséges! Ha nem torta volna, hanem mondjuk regény, szerintem legalábbis Nobel-díjat érdemelne. És már a harmadik nemzedék készíti a családban. Nagyanyám és anyám után most az öcsém a kakaótorta mestere. És szólni szeretnék a szüleim főztjéről is, amelyek között ugyancsak megvoltak a kedvenceim. Apám nemcsak enni szeretett, maga is szívesen forgott a konyhában. A tojásrántottája és az omlettje utolérhetetlen volt. Olyat, amilyet ő készített, azóta sem ettem. Az omlettje soha nem esett össze, hanem puha és testes volt, mint egy pehelypaplan, és a színe egészséges barnáspiros. Amikor kérdeztem tőle, neki miért sikerül mindig, azt mondta, tudni kell, mikor öntsük a tojást az olajra. Próbálta ugyan elmagyarázni, de én valahogy soha nem tudom elkapni a megfelelő pillanatot. A se nem túl lágy, se nem túl kemény tojásrántottája ugyanilyen „hűde- finom” volt. Pirított hagymával vagy szalonnával vagy mindkettővel, megszórva pirospaprikával, esetleg még borssal is, és mindehhez pirítós kenyér - a mennyei étkek egyike volt számomra gyerekként. A kocsonyafőzésre -egy városi lakás szűk konyhája ugyan nem túl ideális, de apánk ebbe is sokszor belevágott tél idején. Az elkészítés kényelmetlenségeit aztán hamar elfeledtük, amikor sorra vettük a kocsonyás tányérokat, és jókat lakmároztunk. Gyönyörű, tükörtiszta, ízletes volt apám kocsonyája. Ezt csak azért jegyzem meg, mert később volt szerencsém olyan kocsonyához is, amelyiknek a tetejéről centi vastag zsírréteget kellett előbb lekaparni. Az apám sütötte kirántott húsnak, azaz bécsi szeletnek még a rokonok, barátok körében is legendás híre volt. Nemegyszer mondták is nekünk: senki nem tudja úgy elkészíteni, mint apátok. Nekünk ezt természetesen nem kellett magyarázni, hiszen éveken keresztül ettük, és soha nem tudtuk megunni. Nem volt rágós, hanem omlós, a bundája pedig nem páncélszerű, hanem szintén ízletes, puha. Anyám székely- és töltött káposztája legalább ekkora népszerűségnek ör7 vendett. A töltött káposztából egy hatalmas fazékkal készített mindig, jó esetben három napig is kitartott, mert az az igazság, hogy elég kapós volt. Anyám leginkább kisebb fej káposztából készítette, és az ő receptje az, hogy tojás helyett vizet tett a töltelékébe. De ugyanígy nagyon neki tudtunk esni a zöldbab- vagy a krumplifőzelékének. Nem tudott annyit főzni egyikből sem, hogy ne sajnálkozzunk felette, ha elfogyott. Emlékszem, egyszer nálunk járt az öcsém barátja, és anyám akkor is krumplifőzeléket készített. Amikor a gyerek hazament, nem sokkal utána az édesanyja telefonált hozzánk: árulja már el anyám, mit adott enni a fiának, mert arról áradozott otthon, hogy ő még olyan finomat nem evett. Semmit, felelte anyám, csak egyszerű krumplifőzeléket. De azért láthatóanjólesett neki, hogy ilyen sikere van a főztjének. Kicsit elszomorít, hogy nem sikerült minden családi konyhafortélyt ellesnem, de azért remélem, hogy egy-két receptet sikerül megmentenem és egyszer majd én is továbbadhatom őket. Diókrémes kakaótorta Tészta: 8 tojásfehérjét kemény habbá verünk, 8 tojássárgája, 4 dkg kakaó 5 dkg liszttel összekeverve, 18 dkg vaníliás cukor (vagy kristálycukor) és fél zacskó sütőpor jön bele. Krém: 15 dkg margarint 15 dkg cukorral habosra keverünk, 20 dkg diót adunk hozzá, ezt 1 dl tejjel leforrázzuk, és fél óráig keverjük. Akkor jó, ha a krém már szép fehér. A krémet hűtőbe tesszük, hogy kicsit megkeményedjen. Amikor már elég kemény, vastagon megkenjük vele a kettévágott tortalapot, majd a maradék krémmel a tortát kívülről is bekenjük, és dióval minden oldalról megszórjuk. BÁLINT-NAPI MEGLEPETÉS Édes ostyám Hozzávalók: 20 dkg vaj, 10 dkg cukor, 1 csomag vaníliás cukor, 4 tojás, 10 dkg liszt, 10 dkg őrölt zabpehely, 1/2 kávéskanál sütőpor, 2,5 dl tej, egy kezeletlen citrom reszelt héja, 1 evőkanál rum. Elkészítése: A vajat, a cukrot és a vaníliás cukrot habosra keverjük, majd egyenként hozzáadjuk a tojásokat is. A lisztet, a zabpelyhet és a sütőport összekeverjük és lassan a vajas masszához adagoljuk. Végül hozzáadjuk a tejet, a citromhéjat és a rumot. Ostyasütőben ostyánként kb. 4 perc alatt megsütjük. Mikor kész, szórjuk meg porcukorral, és kínáljunk hozzá gyümölcslekvárt. A meleg ostyával különlegesen fínom egy gombóc vaníliafagylalt. Mint mikor a fagyos lélek olvad fel a szerelmes szív mellett. Ugyanez elkészíthető gofrival is. Szerelmes gofri Hozzávalók: 25 dkg margarin, fél kezeletlen citrom lereszelt héja, 20 dkg cukor, 4 tojás, 15 dkg étkezési búzakeményítő vagy liszt, 15 dkg liszt, 1 késhegynyi sütőpor, Tevőkanál citromlé, porcukor. Elkészítése: A puha zsiradékot egy tálba tesszük. A citromhéjat, a cukrot, a tojásokat, a keményítőt, a lisztet és a sütőport hozzáadjuk, és az egészet a legmagasabb fokozatra állított kézi robotgéppel alaposan összekeverjük. Végezetül a citromlét is hozzádolgozzuk. A gofrisütőt előírás szerint előmelegítjük, megkenjük olajjal. A megfelelő tésztamennyiséget az alsó sütőfelületre töltjük és megsütjük. Ebből az adagból 10 darabot készíthetünk. Melegen vagy hidegen porcukorral megszórva, gyümölcsízzel kínáljuk. Akinek nincsen ostyasütője, se gofrisütője, de szeretné szerelmét holnap valami szíves édességgel meglepni, megteheti. Javában tart még a farsang, stílusos is a farsangi fánk hát. Ha a múltkori ízvilágban közölt fánkrecept tésztáját szív alakú kiszúróval szaggatjuk ki, édes szíves fogadtatásban részesíthetjük vele szerelmünket. Meg minden szerettünket.
