Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)

2003-12-23 / 294. szám, kedd

ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 23. Karácsonyi vendég 9 Cserhalmi György: „Mindig azt hittem, megmaradok jó kis nyers embernek, amilyennek én képzelem magamat. És a lányom, ez a huszonhét éves, okos fruska most átalakít." Bádogpultos kocsmában érzi a teljes szabadságot lág, így év vége felé mivel telnek a napjai? Égetem a leveleket, fát vágok, befűtök, kutyát sétáltatok, néha megfőzök. A múlt héten még a ker­tet gereblyéztem. Kétszázhetven négyszögöl a belső kert, ami kint van, a szántó, a legelő nem nagy, ab­ból csak három hektár az enyém. Ha majd egyszer abbahagyom a színé­szetet, veszek egy tizennyolc funkci­ós Yamaha traktort, és úgy fogok él­ni, mint a rendes emberek. Vetni és aratni fog? Szántani, trágyázni, mindent, amit a föld megkíván. A színészet kezd beárnyékolódni előttem. Az a fajta ízlés és értelem, amiért szí­nész lettem, fokozatosan elhagyja a szakmát. Ezért nem szabad elhagyniuk azoknak, akik... ... én nem vagyok tényező a szak­mában. Magyarországon ezerhá­romszáz színész van. Egyik sem té­nyező. Sem az első tizenhárom, sem a többi. Kezd a szakma kidög- leni. Hullanak az emberek. Aki na­Vidovszkyt. Melis Lacit. Gyűjtöm őket. Régi mániám, hogy csak az a jó munka az életben, ami folytatha­tó. Ha valaki elkezd valamit, és le is zárja, az ott marad, mint egy sziget. Bartók fantasztikus ember volt. Le­het folytatni, amit ő végzett. Melis Laci is ezt teszi. Csodálatos muzsi­kus! Vagy Szőllőssy! Nézem a képét a lemezborítón... egy szépséges öregember a kutyájával... Úristen, hogy tud valaki az elmúlás küszö­bén ilyen gyönyörűen beszélni az életről?! Nem tudom megfejteni. És ami még jobban fáj: mesterkurzust adott itthon az öreg Kurtág. Né­gyen sem hallgatták. Tokióba ezren lettek volna kíváncsiak rá. Senki sem próféta a saját hazájában, hal­lom a „kórust”. Csakhogy ő nem próféta. Zenész. És mégsem kellett. Nem kellett, mert agyilag döglött a magyar nemzet. Az értelmiség szí- ne-java élen jár ebben, ő szenvedi el elsőként az agyhalált, a többi másodkézből kapja meg. Az ő hely­zetük rosszabb. Ók már nem is szenvednek tőle. Elsőre egyébként nem értettem ezt a zenét. Aztán megfogott. Most lúdbőrös a karom, Ott nincs folytatás. Oda nem tud beférkőzni az új szellem. Ott a pe­nész virágzik, nem az új szellem. A karácsonyokat is Kékkúton töl­ti? Nagyon szép a karácsony ott lent. Sokkal szebb, mint Pesten. Ha van hó, és nem fúj a szél, minden évben apró gödröket vájok, és abba rakom a mécseseket. Nagy meló, de meg­éri. Ragyog a kert. Ég a hó. És a lá­nyok, akikkel ott élek, a lányom és a feleségem, tudják ennek a hangula­tát. Ágyba hozzák a reggelit, és hogy kikeljek, azt mondják: „Ja, és kiké­szítettünk egy üveg bort neked.” És iszom az egészségükre. A feleségem a finom krémlikőrt szereti, a lányom a szilvapálinkát. Aztán nekiállok szépen főzni. Füstölt lebbencstész­ta, rántott fogas, kapormártás. ízharmónia. De nem fagyasztott fogas, hanem amit kikaptak a vízből. Ezt már előző este elkészítem. Beáztatom fokhagymás tejbe, majd bepaníro- zom. Fenséges! Ezt minden évben én csinálom. A lebbencstésztát pi­„Aki nagyobb teljesítményt futott, annak elfogyott a levegője.. Fotó: Hamu és gyémánt Ötvenöt éves kora ellenére van még benne lázadó erő. Bátorság, következetesség és állhatatosság is. „Csak szent tunyaság nincs bennem. Hőzöngeni és hepciáskodni is tudok még.” SZABÓ G. LÁSZLÓ Cserhalmi György egy korsó Bud­weiser mellett, este tíz után. Előadása volt a Radnóti Színház­ban, nem fáradt, csak szomjas, mondja, a cseh sört meg imádja. „Nem részegít. Olyan, mint a selyem. A sörök között a kínai selyem.” Ugye, jó éve volt? - kérdezem, mi­közben nagyokat kortyol. - Tren- csénteplic fesztiválján életműdí­jat kapott a nyáron, felkerült a ne­ve A dicsőség hídjára. Prágában pedig másodszor is kivívta a cseh kritikusok elismerését. Tíz évvel azután, hogy remekbe szabott alakításával súlyt adott Drahomí­ra Vihanová A kígyók vára (Pev­nosť) című filmjének, az idén Ondrej Trojan alkotásában, a Želaryban remekelt, amelyben egy sokáig magányosan élő, mar­cona küllemű, de érző szívű hegy­lakót játszik. Számomra minden év vegyes. Van benne jó is, rossz is. Trencsénteplic- ben, ahogy ott álltam öltönyben, réztáblával a kezemben, arra gon­doltam, érdekes, itt is el leszek te­metve. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy Jirí Menzeltel ülhettem egy asztalnál. Nekem még mindig meg­tisztelő a társaságában ülni. Büszke vagyok rá, hogy kezet foghattam, beszélhettem vele. Pesti újságíró egyébként egy sem volt kint, amikor átvettem a Szlovákiában kapott dí­jat. Megint bebizonyosodott, amit már régóta tudok: a kultúra nem ér­dekli őket. Nekik már csak az az ér­dekes, ha valaki belefingik a porce­lán budijába. Volt a nyárnak külön­ben egy másik szépsége is. Együtt le­hettem azokkal, akiket szeretek. Nem kellett rögtön, az évad elején betennem a lábam a „nagy életbe”. Lent maradhattam Kékkúton. Ne­kem majd márciusban kezdődik a szezon. Addig csak játszom, nem próbálok. Ami pedig a Želaryt illeti, tudom, hogy a csehek most ezzel in­dulnak versenybe az Oscarért. Nem hibátlan a film. És bár több mint tíz éve nem voltam már egyetlen fil­mem bemutatóján sem, most beül­tem Prágában a multiplexbe. Pedig nem szeretem. Tolakodó. Hangos. Erőszakkal akar berántani a törté­netbe. Én a régi kis, köpködős mozit szeretem. Mindegy. Beültem. Furcsa meglepetés volt számomra a film. Talán tudvalevő rólam, hogy nem szoktam veregetni a saját váílamat. Ahogy néztem magam, és figyeltem a szemem, most is attól féltem, hogy a tekintetemben majd ott lesz József Attila vagy Shakespeare, Hrabal vagy Moliére, és tudtam, hogy nekik nem szabad megjelenniük, mert a fának, a balta fokának, a fűrészgép erejének kell ott lennie ennek a nyers, természeti lénynek az állat­szemében. És majdnem maradékta­lanul ott is volt benne minden. Valóban nagy erővel van jelen a filmben. Minden gesztusa igaz, hiteles. Ez az én utcai múltamból ered. Elég balhés fiatal voltam. Még tizenöt év­vel ezelőtt is belementem egy-egy ut­cai bunyóba. Bim-bum-bum, aztán rendben van. Aki ledől, lent marad, aki áll, az már nem rúg, nem bánt, hanem felsegít, leporol, berakja a másikat a taxiba, kifizeti a sofőrt, az pedig elmegy szépen arra a címre, ahol az összevert ürge lakik. Kifeje­zetten szerettem az ilyen balhékat. Most is nekiállnék néha, csak arra gondolok, hogy nincs értelme. Nem bírok tíz embert megverni. Kettőt- hármat lepofoznék szívesen, mert nagyon pimasz a világ, és csak má­sodlagosan durva, de ahhoz meg nincs kedvem, hogy kapjak egy go­lyót vagy kést a bordáim közé. Éz így nemtelen lenne. Ha viszont ott állna velem szemben puszta ököllel, egy szál maga, akkor azt mondanám, hogy „na, gyere”, abban benne len­nék, de ilyen már nincs. A Želaryt megelőzően melyik filmjével volt igazán elégedett? A Lugossy László rendezte Szir­mok, virágok, koszorúkkal, ame­lyet színészként ma is érdemes képviselni. Húsz éve készült. Szeretem, mert abban én is tudtam valamit képviselni. A szabadságharc utáni hangulatban eltelik néhány év, s attól, hogy nem halottjai, nem be­börtönzött mártíijai egy forrada­lomnak az emberek, attól, hogy „szabadok”, lelkiismeret-furdalás- ból és embergyűlöletből hihetetle­nül gonosz béklyót raknak saját ma­gukra. Ezt nagyon meg lehetett élni, a cseh és a magyar közelmúlt törté­nelme bővelkedik hasonló forradal­makban, és erre az érzésre antennák vannak a nézőkben. Ha ezt az em­ber valamilyen szinten képviselni tudja, akkor vagy rokonszenvet, vagy antipátiát vált ki, de közönyt azt nem. A szabadsághoz ugyanis mindenkinek köze van. A kígyók várát nem ugyanabba a sorba helyezte annak idején, mint most a Želaryt? Dehogyisnem! Bizonyos értelemben az még többet is jelent a Želarynál. Annak a fűmnek csak egy baja volt. Az, hogy huszonöt évet késett. Ha a prágai vagy a cseh jó Isten megen­gedte volna, hogy negyedszázaddal korábban készüljön el, biztos, hogy nagyot durran. Drahomíra Vihano­vá makacs és bátor ember. Tudta jól, hogy a történet már nem úgy fog szólni, mint egykor szólhatott volna, mégis megcsinálta, mert ha benne ragad, akkor belerohad a film, és ak­kor ő nagy valószínűséggel meghal. A kígyók vára túlhordott baba, még­is azt mondom: jó, hogy megszüle­tett. Színész és rendező között azon­ban még mindig élnek előítéletek. Drahomíra hallgatott rám, és a for­gatás végére le tudta vetkőzni eze­ket. Ondrej Trojan nem. Megmaradt a határ kettőjük kö­zött? Okkal, ok nélkül, joggal vagy jogta­lanul van a cseh fűmben egy arisz­tokratikus hajlam, hogy miközben odahív egy magyar színészt, le is né­zi egy kicsit. Jön a csávó egy olyan kultúrából, amely nem kifejezetten összehasonlítható az övével, és ak­kor azt gondolja: neki itt előjogai vannak. Tévedés. Ha már egyszer engem választott, nincsenek. Annál is inkább, mert jól választott. Meg is békült velem, csak nem alakult ki köztünk emberi kapcsolat, csupán olyan általános rendező-színész vi­szony. Ez pedig, egy ilyen nagy hor­derejű munka során, nagyon kevés. Nem elég. Nehezen elviselhető. De ez a határ kulturális határ is. Ondrej Trojan nem nagyon foglalkozott az­zal, hogy egy magyar ember mit gondol a vüágról. Néhányszor el­szólta magát, hogy azt mondták ne­ki a barátai: Magyarországról hozol színészt egy hegyi filmbe? Nem is tudta, hogy én ebből mennyi min­denre következtethettem, és hogy hányfelé figyeltem ezután. Pedig már amikor elkezdtük a forgatást, többet tudtam Jozáról, a fűm főhőséről, mint amennyit ő egészen addig álmodott róla. Nem az volt a bajom vele, hogy nem élte át jól a történetet, hanem az, hogy időnként nem tudta eldönteni, mi a fontos egy jelenetben. Felvétel köz­ben sokszor csak a monitort nézte, ahelyett, hogy odajött volna, és megkérdezi, mi baj van? Például ak­kor, amikor a nőcit el akarom vinni az esküvőre. Aňának, a part­nernőmnek nyolc-kilenc mondata van egymás után, ami már majd­nem monológnak is felfogható. Äňa nem színházi színész. Képtelen volt elmondani a kilenc mondatot egy­más után. Össze kellett vágni. A szö­veget persze nem betanulni kell, hi­szen egyik mondat hozza, kénysze­ríti ki a másikat. Ha ezt Ondrej Tro­jan tudná, akkor nagyon sokat segít­hetett volna Aňának, de monitor előtt ezt fel sem lehet mérni. Ehhez személyes kontaktus keü. Minden fenntartásommal együtt ebben a filmben akkor is van valami. Dél­amerikai pűlangó egy gazdag lep­kegyűjteményben. Fontossága okán azonban sokkal többről szólhatna, mint amennyiről szól. Nem egy jele­nete sajnos „zárórapillanatban” ké­szült. Hirtelen megjelent a pincér, és fizetni kellett. Síkvidéki módon gon­dolkozva: a producer Ondrej Trojan nagyon kitolt a rendező Ondrej Tro- jannal. Az ő dolga, hogyan beszéli meg magával. Ami pedig az Oscar- díjra való csehországi felteijesztést űleti: engem ez az egész felcicomá- zott gála csak dühíteni tud. Irritál ez a vastag szőnyegen járó „vastagság”. Tapló jár a taplón. Az Amerikai Fümakadémia ízlése olyan, ami­lyen. Marha rossz. Nem vagyok el­mélyült ítész, de a Szigorúan el­lenőrzött vonatok óta ezek nem ju­talmaztak egy rendes filmet. Mindig valami selejtet vagy a saját lelkiis­meretüket díjazták. A Farkasokkal táncoló is milyen film volt? Kutya­ütő rossz. A legjobb öt külföldi alko­tás kategóriájába persze még az én optikámon keresztül is bejuthat a fűm. Ez csak játék, és abból sem a legjobb. Nem is értem, miért van ek­kora tétje a dolognak. Én csökött va­gyok ebből a szempontból. Szerin­tem jobban tennék a derék cseh em­berek, ha úgy kezelnék a filmet, ahogy van. Ha tetszik, szeressék, le­gyenek büszkék rá. Alakításáról minden cseh lap felsőfokon írt, elismerték kariz­matikus egyéniségét, az egyik új­ság még azt is megírta, hogy pi­ros tornacipőben jelent meg a vetítésen. Most is az van a lábamon. Tessék! Ugye, milyen szép? Mielőtt kimen­tem volna Prágába, nagyon csúnya cikkek jelentek meg a magyarorszá­gi melegekről. Ezért aztán szépen felöltöztem. Zöld ing, fehér nadrág, piros cipő. És amikor megkérdezték tőlem, miért vagyok ebben, azt fe­leltem: ez a trikolór. Majd hozzátet­tem: Magyarország egyharmada meleg, kétharmada fradista. Azóta kussolnak. A karizmára meg ma­gasról sz...k. Nem érdekel. Látva a magyarországi és a más­fél éves forgatásnak köszön­hetően megtapasztalt csehor­szági helyzetet, nagy különbsé­get lát a kettő között? A cseheknek az a szerencséjük, hogy nem volt húszmillió dolláros adós­ságuk, mint nekünk. De most rajtuk a sor. Elfogyott a pénzük. Még nem tudják szegények, hogy Európai Unió ide, Európai Unió oda, nagyon cudar idők jönnek. Sok terület van, ahol nem lehet sumákolni, mert eu­rópai szabványok vannak. Ez őrüle- tesen szép dolog. A telekspekulán­sok ideje pedig lejárt. Eljön végre az igazi építészek ideje. Nálunk sajnos kapcsolati tőkések vezetik az orszá­got. Csúnya és buta kapcsolati tőké­sek. Hányok tőlük. Sok bajom van a magyar politikusokkal. Nagyon rosszul működnek nálunk a dolgok. Egy ellenzéki párt nem lehet olyan, mint az operett fináléja. Ráadásul hamisan szól. De a szocialista párt is úgy dalol, hogy nem értem a szö­vegét. Először tanuljunk meg dalol­ni, és utána próbáljunk meg együtt muzsikálni. Karmester nélkül torz a finálé. Prágára egyébként úgy te­kintek, mint egy császárvárosra. A szocializmus éveiben szürkébb, le- robbantabb volt, mint Budapest. Most viszont, hogy ennyire megszé­pült, sajnálom a régi Prágát. Felné­zek a házakra, a falakra, és azt kér­dezem: ez most nekem szól? Vagy laknak is ott emberek? Pest javára azt írom, hogy itt még van néhány ócska, szocreál kocsma, ahol jól ér­zem magam. Az a réteg, amely ott iszogat, se nem munkás, se nem pa­raszt, se nem értelmiségi, hanem ennek a háromnak a katyvaza. Le­robbant agyú, de csillogó fantáziá­jú emberek. Ezek a kocsmák masszív „támaszpontok” voltak ré­gen is. Itt az elnyomók és az elnyo­mottak egy asztalnál ültek. Az V. kerületben még van egy-két ilyen hely ma is, és ahogy megyünk kife­lé, a külvárosban egyre több. Ott érzem a teljes szabadságot. Párizs, London nem adja meg ugyanezt, de még Stockholm, Oslo vagy Moszk­va sem. Európában egyedül Amsz­terdam, Amerikában pedig New York, de az is csak bizonyos fokig. Kékkúton, ahol csendesebb a vi­gyobb teljesítményt futott, annak elfogyott a levegője, azok pedig, akiknek nagy a szívük és a tüdejük, s a fejükben is tudják ezt koordinál­ni, kevesen vannak. Valahogy nem lettek kinevelve, maguktól meg na­gyon ritkák. Mikor költözött le Kékkútra? Még mielőtt elutazott volna Ameriká­ba? Negyvenkét vagy negyvenhárom éves lehettem. Ez még bőven New York előtt volt. Akkor kezdtem el gondolkozni. Nagy szerencse, hogy Kékkúton van erre lehetősé­gem. A gondolkodáshoz ugyanis tér kell. Amikor aztán mindent megelégelek, zenét hallgatok. Klasszikusokat? Kortárs zenét. Ligetit. Jeneyt. Az öreg és a kis Kurtágot. Szőllőssyt. a hátam, ha ezt hallgatom. Illyés Gyula szavai jutnak eszembe, bo­csássa meg az öreg, az egyetlen jó verse. „Hangzavart? Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz...” Én ugyan­is ezt éltem át. A vigaszt. Megértet­tem, hogy a zene filozófia. Mint az építészet. Az igazi zene a kozmosz­nak szól. A mikrónak és a makró­nak. Az építészet pedig tud egy trükköt. Elhiteti az emberrel, hogy neki szól a zene. A templom is tud egy építészeti trükköt: elhiteti az emberrel, hogy Isten neki van. Ezt értik sokan félre. A főpapok és az alpapok, ahogy a magyar kártya mondja, az alsó és felső királyi disz­nók. A hozzám hasonló, pórias gondolkodású emberek azonban nem értik félre. Ők komolyan ve­szik. Az új szeűem vagy a zenével, vagy az építészettel kezdődik. Vagy együtt a kettővel. Vatikán kész van. rított szalonnában átforgatom. Nagyon finom az is. Aztán lemegy az ebéd, este a lányok karácsony­fát díszítenek, nyolc után pár perccel pedig megrázzuk a csengőt, de addigra már jól össze­veszünk, és ordítunk, bőgünk, mint a barmok. Éjjel persze kibé­külünk, és kezdődik minden elöl­ről. Huszonhét é-ves a lányom. Fi­lozófiából szerzett diplomát Lon­donban. Mindig azt hittem, meg­maradok jó kis nyers embernek, amilyennek én képzelem ma­gamat. És ez az okos fruska most átalakít. Hordja a nyakamba a könyveket, amelyeket fontosnak gondol. Belekerget, hogy ötvenöt éves koromban értelmiségi le­gyek. Borzalmas dolog, amikor az ember már senkinek és semminek nem akar megfelelni, csak a gye­rekének. És én jó tanuló vagyok.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom